Heves Megyei Hírlap, 2002. június (13. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-22 / 144. szám
10. OLDAL H I R L A P 2002. Június 22., szombat M A G A Z ja®*? Jazz és blues az égből: Eger a Marson Hová menjünk az este? Az elsőre egyszerűnek tűnő kérdésre nem is olyan könnyű válaszolni. Azt a lehetőséget, hogy a sarki kocsmában elájulni harminc perc alatt ezer forintért, most hagyjuk figyelmen kívül. Komolyabb program szükségeltetik, mondjuk úgy, igényes szórakozás, némi alkohollal körítve, kötetlenül. Nem öltönyös színház, nem háromórás film a sötétben kólával. Kell egy hely. Mitől is lesz valamiből „hely”? Hangulat, szellem, lélek, társaság, kellően hideg sör, csinos és kedves pincérnők, ilyesmi. Plusz jó zene, hogy el ne felejtsük. Mindig is akadtak helyek Egerben, ám sokat, finoman szólva, elért a végzet, az addigi füstös-tömött, igazi klubot a tulajdonos átalakíttatta diszkónak vagy lakodalmas rockos-cigányzenés étteremnek, így remélve busásabb hasznot belőle. (Az elképzelés persze ritkán jön be, egy hónap múlva már turkáló nyílik ugyanott.) S hát fontos szerepet játszik olyan, magukkal a közönséget húzó „helyképző tényezők” vándorlása is, amilyen egy W zenekar. Az Eger a Marson például. A megyeszékhely pillanatnyilag egyetlen jazz-blues együttese megfordult már több vendéglátóegységben, azonban ezekre, ahonnan különböző (fentebb amúgy részben említett) okok folytán távozniuk kellett, szót is kár vesztegetni. A lényeg: most, és a jelek szerint még jó darabig a Tüzes Víz elnevezésű, nemrég nyílott pubban látha- tók-hallhatók minden héten szerdánként, este nyolc és tíz óra között. Szűk is, meleg is, de király. Ahogy a Szarvas téri kocsmában a Like a Rolling Stone feldübörög. S következik aztán Frank Sinatra, Eric Clapton, Sting, Ella Fitzgerald, Duke Ellington, Ray Charles. (Hogy csak a legnagyobb neveknél maradjunk). Dőljön szét a ház. Jár is rendszeresen valami önkormányzati ember a dobozával méregetni a hangerőt, ami mondjuk elég röhejes egy idegenforgalomból élő település belvárosában a szezon derekán. Halmos András (ének, fuvola) azt ígérte, megöl, ha leírom, hogy doktor, mert bizony az, jogi doktor, ügyvéd, úgyhogy a következő lesz az utolsó koncertem. Szabó Attilát (hegedű, gitár, ének) aligha kell bemutatni, a Gajdos zenekar korántsem ismeretlen formáció. Basszusgitáron Kónya Csaba, zongorán Gonda László, dobon Pataki Ferenc játszik. A gyakorlattal és zenei előképzettséggel rendelkező tagok eredetileg kedvtelésből, hobbiból alakították meg az Eger a Marson-t, csak később vállaltak fellépéseket. Kizárólag a Tüzes Vízben adnak koncerteket, a repertoáron a fenti nevek, jazz-standardek, blues-ok szerepelnek, egyébként saját szerzeményük nincs. Majd elfelejtettem: és nagyon jók. A szerda esték kilőve. Párhuzamok és közös nevezők Egy pedagógus házaspár elnagyolt portréja A SZERZŐ FELV. Kicsöngettek. Ez már a sokadik nyár, hogy Molnár Mihály és felesége, Klárika néni nem várják a nyári vakációt, hiszen - nyugdíjasok lévén - esetükben ez immár nem a kötelezettségek szüneteltetését jelenti. Ahogy a szeptemberi csengőszó sem jelzi már számukra az újabb tanév kezdetét. Pedig valaha az említett érces effekt az életüket szimbolizálta: ketten együtt bő nyolc évtizedet szolgáltak a katedrán. A pedagógus házaspár kettesben éldegél lőrinci otthonában. Közéleti szereplésük gyakorlatilag a minimálisra redukálódott. Legutóbb akkor jelentek meg az egykori kollégák és a helyi vezetők körében, amikor Miska bácsi átvette az életművéért neki ítélt ön- kormányzati kitüntetést. Klári néni 39HHF- Nagyon messziről, Kőszegről kerültem erre a vidékre. Azokban az időkben - az 1950-es évek első felében - többnyire „vezényelték” az embert, de olykor alkalma adódott választani is, így néhány barátnőmmel elhatároztuk, hogy mi errefelé próbálunk szerencsét. Én Ecsédre kerültem, a többiek szerteszét más hevesi településekre; érdekes, hogy ezt követően alig találkoztunk egymással... Miska bácsi- Tősgyökeres lőrinci vagyok. A főiskola elvégzése után Ecséden kaptam munkát: akkoriban elbeszélgetés, térkép, na meg az igények alapján jutott lehetőséghez a pedagógus. Éppen Ecséden volt szükség matematika-fizika szakos nevelőre. (A fiatalok hamar közös nevezőre jutottak. Megismerkedtek, s nem egészen egy éven belül összeházasodtak. Még ma is emlékeznek a nyomorúságos körülményekre, a lepusztult lakásra, amelyben elkezdték életüket. Szerencsére a járási tanácsnál akadt egy osztályvezető, aki szólt az ifjú férjnek: lenne számára egy iskola- igazgatói állás Nagykökényesen. Együtt költöztek a kis faluba.) Klári néni- Én nem sokáig tanítottam Kökényesen, akkor szültem meg első lányomat, Tündét. Mire újra munkába álltam, ismét váltottunk. Apc következett, de ez tényleg csak átmeneti idő volt, alig egy esztendő. Időközben megvásároltuk Lőrinciben a mostani házunkat - illetve egy részét, mert később kibővítettük -, s azóta itt vagyunk. 1964-ben aztán megszületett a kisebbik lányunk, Csilla is. Miska bácsi- Selypen az akkori igazgató, a később autószerencsétlenségben elhunyt Nagy Lajos „lekádere- zett” bennünket, mivel úttörőcsapatvezetőnek szánt. Felvett, s maradtam is az utolsó pillanatig. (Aligha akad Selypen a rendszerváltozás előtt végzett általános iskolás diák, akinek ne csengene vissza maisa hajdan volt ceremóniák bevezető mondata: 819. számú Petőfi Sándor Úttörőcsapat, vigyázz!!! Majd a rítus folytatásaként jött a zászló dobkísérettel, és Miska bácsi tisztelegve fogadta a jelentést. Az iskola felsorakozott.) Klári néni Nekem az elején Vörösmajorban jutott hely. Együtt vittem az első-negyedik osztályt, legalább harminc gyereket. Emlékszem, nagyon értelmes, jófejű fiataloknak bizonyultak, bár képesek voltak mezítláb jönni az órákra. Meg kellett tanítani őket arra, hogy ha csak egy pár cipőjük van is, vegyék fel, s majd a tanítás után járhatnak nélküle. Jó kis társaság volt, de felső tagozatosokként elkerültek Selypre. Ahogy nemsokára én is. Miska bácsi- Vándortáborok, több kilométeres túrák, közös főzések, akadályversenyek jellemezték azokat az éveket. Nagy erőpróba volt ez a pedagógusnak a szünidőben, de az együttlét, a közösségi légkör mindenért kárpótolta az embert. Szó sem volt ideológiáról, nem Együtt, egy nehéz élet után politizált ott senki... Az erdő élete, a fák, a gombák, ezek jelentették a kalandot. Meg a rengeteg szakkör, amelyeket vezettem: fotó, lövészet, motorozás, fizika, matematika. Nyertük is szépen a járási meg a megyei versenyeket! (Klárika néni fényképeket mutat: gondosan rendezve az évfolyamokat az albumban. Hiába, homályosak ezek az olykor háromnégy évtizedes régi felvételek, nem „ugrik be" minden név, minden egyes arc. És bizony a szemüveg sem segít. Látod, mondja, úgy van ezzel az ember, hogy a nagyon jó tanulókra meg az átlagosnál elevenebbekre emlékszik, de a többiek... Egy sárgásbarna fotográfia fölött talán a kelleténél is hosszabban időzünk, aztán becsúszik az is a többi közé.) Klári néni- Miska megkapta az akkori legmagasabb kitüntetést, a Gyermekekért Érdemérmet. Érdekes, ő - ellentétben velem - nem az a „tanulókhoz közel kerülő” típusú pedagógus volt, talán mert na- gyobbakkal foglalkozott. Azt mondják, a legkisebbek mellé olyan nevelő kell, aki szereti a gyerekeket. Ez az első osztályosoknál a legfontosabb. Én, leszámítva a rövid vörösmajori időszakot, végig a legkisebbeket tanítottam. És nagyon jólesett, ha a szülőkkel találkozva úgy mutattak be csemetéiknek: ő az én tanító nénim! Bátran rám bízták a gyerekeiket, mert annak idején maguk is elfogadtak. Miska bácsi- Harmincöt évet tanítottam egyfolytában Selypen, s a feleségem is ugyanennyit. Lehet, hogy ez rekord...? Az egykori gyerekek a mai napig visszajönnek hozzánk, olykor egy példával, egy megoldásra váró leckével - persze, ezt már az ő gyerekeiknek adták fel -, és olyankor segítünk. Amúgy élünk, nyugdíjasán, nyugisán. Hol itt fáj, hol ott fáj. Többször is megműtötték az utóbbi időben, de hál' Istennek, úgy tűnik, most minden rendben van. Végül- Van két szép unokánk, nagyon ügyesek. Tanulnak, sportolnak, néha eljönnek. Szeretnek nálunk lenni. Kimennek a Zagyvához, kosaraznak, aztán egy hét múlva hazamennek. A becsönge- tés? Most már nem hiányzik, de kezdetben... Ide hallani a gyerekek zsivaját. Szép lassan elfelejtődünk, de ez az élet rendje. TARI OTTÓ
