Heves Megyei Hírlap, 2002. február (13. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-11 / 35. szám
6. OLDAL TÜKÖR CSALÁD 2002. Február 11., hétfő § ||| Az egész család együtt fújja a dalt Apa és fiai együtt zenélnek a Kajsza Kvartettben Hivatásos zenészek gyakran muzsikálnak együtt családtagjaikkal, de „civileknél” ez meglehetősen ritka. Főleg, ha komolyzenéről van szó. A Tolna megyei Decsen élő Kajsza Béla gépjárműtechnikus, a FIAT-Stoll szerviz műszaki vezetője és három fia viszont a családi Kajsza Kvartettben együtt muzsikálnak.- Ki kezdett a családjukban zenélni?- A bátyám, az ő példáját követtem én is. Másodikos elemistaként a bátaszéki általános iskola úttörőzenekarában kezdtem zenélni Deme Józsi bácsi irányításával. A trombitát választottam, a település minden kisebb- nagyobb eseményén felléptünk, 50-60 fős fúvószenekar voltunk, térzenét adtunk, a vasutas-felvonuláson menetben fújtuk, a nagy létszám miatt az összhangzat rendkívül jó volt. Mindig nagy sikerünk volt, a kulturális seregszemléken díjakat nyertünk, a Helikonon ezüstérmesek lettünk. Hatalmas élmény volt egy ilyen nagy létszámú zenekarban játszani, még az a gyerek is, aki eleinte kevésbé szerette a zenét, a társaság miatt „bent ragadt” a zenekarban.- Önt viszont nem nagyon kellett a zenélésre noszogatni.- így van, ezért amíg be nem vonultam katonának, tagja voltam a zenekarnak.- Mégsem folytatta a muzsikálást, amikor leszerelt.- Nem, mert versenyszerűen röplabdáztam, a szekszárdi csapat akkor az NB Il.-ben szerepelt, és az edzések, meccsek meg a munkám mellett a zenélésre már nem jutott idő. Tizennyolc év kiesés után Pecze István barátom, a Szek- szárd Big Band alapítója keresett meg, hogy volna-e kedvem a zenekarában harsonázni. Addig csak trombitáltam, 38 éves koromban tanultam meg pozaunon játszani, nyár közepén kezdtem, februárban már felléptem a Szek- szárd Big Banddel, aminek azóta is tagja vagyok. Volt idő, amikor rajtam kívül két fiam is ott játszott.- Ezek szerint a gyerekek is örökölték az édesapjuk zene iránti rajongását.- Bár mind a három fiam a pa- lánki mezőgazdasági középiskolában tanult, de zeneiskolába is jártak, a fúvós tanszék növendékei voltak.- Mit csinálnak a fiúk most?- A legidősebb Bélus, 25 éves, általános mezőgazdasági technikus, intéző Tengelicen egy 600 holdas birtokon. Régebben a Big Bandben trombitált, most már csak a Kajsza Kvartettben zenél, a munkája miatt nem jut ideje több zenélésre. A középső fiam Péter, aki a PTE Illyés Gyula Főiskola ének-pedagógia szakos harmadéves hallgatója, sokféle hangszeren játszik, a kvartettben kürtös, a Big Bandben harsoná- zik, ezenkívül zongorázik, tangó- és szájharmonikázik és gitározik. Paksi, a legkisebb a pécsi zenei konzervatóriumba jár, ő a borász-üdítő képző technikusi képzettség megszerzése után döntött a művészeti pálya mellett, most felvételizik a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskolán.- Mikor alakult a családi kvartett?- 1990-ben alakította a három gyerek, triónak indult, én két évvel később csatlakoztam hozzájuk, azóta Kajsza Kvartett a nevünk.- Miket játszanak és hol?- Mivel mind a négyen fúvós hangszeren játszunk, nem egyszerű megfelelő zeneművet találni, a legtöbb számot át kell írni, hangszerelni, ami nagy szakmai kihívás, de elég időigényes is. Mindenesetre most már megfelelő repertoárral rendelkezünk. Mindenhol fellépünk, ahová hívnak, az első önálló hangversenyünk 2000-ben a decsi református templomban volt.-Mi a szép a családi muzsikálásban?- A közös muzsikálás örömet jelent, lélekápolást, kikapcsolódást, szépséget lop az ember életébe. Azt már nem is említem, hogy a zene nagyon sokat segített nekünk abban, hogy fel tudtuk dolgozni a feleségem, a gyerekek édesanyjának korai halálát. Amikor muzsikálunk, boldognak érez- zük magunkat. ___ r. kováts éva K ocsis Zoltán párizsi sikere A Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar decemberben Párizsban vendégszerepeit. A koncertsorozat egyik nagysikerű előadásáról Metz Katalin a Magyar Nemzetben írt kritikát, melyből az alábbiakban idézünk: „Nem forrósodik föl percek alatt a francia temperamentum, mint a magyar. Nincs lelkes taps, csak puszta udvariasságból. A nemzeti filharmonikusok párizsi koncertjén mégis megtört a jég. Szűnni nem akaró taps, újrázás követte Kocsis Zoltán Liszt-játékát. Való igaz, az Esz-dúr zongoraverseny a népszerűbb magyar művek közé tartozik, Kocsis játékában - aki ugyanakkor a zenekart is vezényelte, méghozzá éppoly intenzív összpontosítással - minden billentésnek, minden különálló hangnak „aurája” volt. Kifinomultság, ha kell, mélység, ha kell, játékosság. Nem is maradt üdvrivalgás nélkül. Repertoár dolgában pedig mintha a magyar művészetet ötvözte volna a zenekar az európaival, pontosabban az egyetemessel. Beethoven István királynyitányát Bartók mélyrehatóan és mégis lendületesen fölcsendülő Concertója követte, amelyet tapsorkán honorált az 1600 férőhelyes elegáns párizsi épület, a Théâtre des Champs-Élysées hatszintes koncerttermében. Ráadásnak, jó érzékkel - a franciák felé adresszált gesztussal - egy Couperin-átdolgozást hallhattunk, majd Brahms VIII. Magyar tánca hangzott el, s végül a külföldön obiigát magyar zenei „embléma”, amely Berlioz művének önállósult részeként vált népszerűvé a nagyvilágban, a Rákóczi-induló.” Aki játssza és aki szerzi... Tíz esztendő a pódiumon A sikerért a zenében is keményen meg keli dolgozni - állítja Miczki Rita, a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar elsőhegedűse. Ő maga végigjárta azt a „szamárlétrát”, amit egy sikeres zenésznek kötelező végigjárnia. Ha egy hölgy a húszas évei közepén jár, rendkívül csinos és szeret kerékpározni, valamint imádja a lovaglást, ez még nem lenne elegendő ok arra, hogy róla újságcikk jelenjen meg. Ha azt is ideírjuk, hogy a derék négylábúakhoz kötődő hobbiját - baleset-veszélyessége miatt - nem űzheti, legfeljebb közelebb kerülünk az ok megfejtéséhez, amiért ez a cikk Miczki Ritáról íródott. Ritát azért tiltják a lovaglástól, mert olyan a foglalkozása, hogy egy kézsérülés például derékba törhetné a karrierjét: a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusoknál első hegedűs.- Gondolom, az ország vezető zenekarába nem úgy került, hogy fogta a hangszerét és odasétált a karnagyhoz, mondván, munkát keres...- Természetesen nem. Komoly próbajáték után kerültem a zenekarba. Igaz ugyan, hogy már az első alkalommal felvettek, de az odáig vezető út nem nevezhető sétagaloppnak.- Úgy tudom, a családban hagyománya van a zenélésnek.- Anyai nagyapám gyakorlatilag egy polihisztor volt. Kórust vezetett, táncokat tanított - amelyekhez a zenét maga szerezte -, zongorázott és hangszerelt. A szüleim a debreceni főiskolán ismerkedtek össze, s akkor már mindketten maguk is zenészek voltak, mint ahogyan a mai napig azok. Édesanyám a Budapesti MÁV Szimfonikusoknál játszik, apukám szabadúszó zenész, aki többnyire külföldön vállal fellépéseket. Ami pedig engem illet, úgy hetedik-nyolcadikos koromban dőlt el, hogy nem szabad abbahagynom. Hegedültem, gyakoroltam, koncerteken játszottam. így teltek a napjaim, s az eredmény jó volt.- Az elmondottakból logikusan következik, hogy iskolái zenei iskolák voltak.- Igen. Hatéves koromban már az I. kerületi zeneiskolában hegedültem, ahol édesapám egykori tanárnőjének a lányától, Baranyay Valika nénitől, Budapest egyik legjobb alapfokú hegedűtanárától leshettem el a „szakma” titkait. Bevallom, hogy erős szülői ráhatásnak voltam kitéve ebben a korban, hiszen kezdetben mindig le akartam tenni a hegedűt. Később a szakmailag legjobbnak mondott középfokú intézménybe, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumba nyertem felvételt. Erről az iskoláról tudni kell, hogy a bekerülésért igencsak meg kell küzdeni, s akit ide felvesznek, az elmondhatja magáról, hogy egy szintet már elért a zenében. Természetesen a hegedű volt a főtanszakom, amelyet Tóth Éva tanított, s akinek azóta kollégája lehettem a zenekarban.- így végighallgatva akár én is folytathatnám: következett a Zeneakadémia, a hazai, majd nemzetközi koncertfellépések, és végül az egyből sikeres próbajáték Kocsiséknál...- A sorrend stimmel, de ez azért általában nem ennyire egyirányú utca. Önmagában a tehetség kevés, mint ahogyan a kitartó, szorgalmas munka sem terem babérokat, ha hiányoznak az adottságok. Ettől függetlenül a lényeg mégis az, hogy felvettek a Liszt Ferenc Zeneakadémiára - ahol Szenthelyi Miklós és Perényi Eszter voltak a tanáraim -, majd valóban jöttek az említett sikerek.- Miként emlékszik vissza első hangversenyeire?- Bennem a fellépések előtt mindig egészséges drukk volt, de a pánik sohasem tört rám. Ha jól emlékszem, az első komoly fellépésem 16 éves koromban volt a Koncz János Országos Hegedűversenyen. Itt a legidősebbek korcsoportjában, nagyon erős mezőnyben második helyezést értem el. A verseny után a konzervatórium igazgatójától, aki a „konzi” zenekarának a karmestere is volt, vendégszereplést kaptam. Münchenben léptünk fel egy koncerten, ahol egy egész hegedűversenyt játszhattam. Ez volt egyébként életem első külföldi fellépése. Később aztán egymás után jöttek a rádiós és televíziós felvételek, hazai és egyéb határon túli fellépések, és eddig - Japántól Amerikáig - 14 országban léptem fel. Meghatározó jelentősége volt - már a zeneakadémiai években - a Hubay Jenő Hegedűversenynek, amelyen különdíjat, valamint a Weiner Leó Kamarazenei Versenynek, ahol első díjat nyertem.- Harmadik éve játszik a Nemzeti Filharmonikusoknál. Egyáltalán, milyen érzés volt ennyire fiatalon bekerülni?- Életem egyik nagy álma teljesült. Korábban minden koncertjükön ott ültem a „kakasülőn”, most pedig már a harmadik évadot töltöm a zenekarban. Előbb sze- kund hegedűsként, majd 2000 szeptemberétől prím hegedűsként lehetek tagja a zenekarnak.- A koncertek, a turnék és természetesen a napi gyakorlások mellett jut-e ideje arra, amit az ember fiatal korában általában szívesen művel?- Többnyire este nyolc után csinálhatom azt, amit szeretek. Imádok táncolni, ezért el is járok egy táncházba, ahol csángó magyar táncokat tanulok legszívesebben. Szeretek olvasni és szeretnék lovagolni. Például túlélő-túrán részt venni a Hortobágyon. Lóval, sátorban. Egyáltalán: a veszélyes sportokat szeretem, csak az ezekkel való foglalkozást nagyon meg kell gondolnom. Szívesen főzök és sütök. Kedvenc ételem pedig a karalábélevélbe göngyölt töltike. Van házi kedvencem is, akit Jerrynek hívnak. Ő egy fekete színű törpetacskó.- Az eddig hallottak sikeres életútról szólnak. Minek köszönhető elsősorban ez az ígéretes pályakezdés?- Mondhatnám itt a tehetséget és a szorgalmat, de akkor nagyon egyoldalú választ adnék. Egy biztos: a szüleim áldozatkészsége és szakmai támogatása nélkül nem így alakult volna az életem. (SÍKÉ] A zene összeköt, kórus és zenekar a Requiem egri előadásán fotó: gál gabor „Zenebohóc” lettem, nem bánom Választhattunk volna-e jobb helyet a Kátai László zeneszerzővel való beszélgetésre, mint az egri Senator-házat, ahol éppen Kátai Ildikó tűzzománc-kiállítása látható? A tanár úr pipára gyújt, és érzékelhető büszkeséggel hívja fel a figyelmet unokahúga műveire, mintha nem is Kátai Lászlóról akarnánk szót váltani. Az újságíró elképzelése hamar felvázolta- tik: szeretné röviden közkinccsé tenni, hogy miként lesz a mai világban valaki zeneszerző, honnan jön az indíttatás? Apropója is van a kérdésnek, az Eszterházy Károly Főiskola Ének-zene Tanszékének oktatója a közelmúltban az Amerikai Egyesült Államokban, egy nemzetközi zeneműpályázaton II. díjat nyert az Árvíz a Tiszán című zongoraművel. A riportalany gondolatmenete azonban szent és sérthetetlen, így Mihályra, a bátyjára terelődik a szó, aki még iparművészeti főiskolás korában kezdett el azon gondolkodni, hogy fel lehet-e használni művészeti célokra is azokat az alapanyagokat, amelyeket a kecskeméti és a fővárosi zománc- ipari műveknél alkalmaznak? így történt, hogy Kátai Mihály - aki ma már olajjal fest elsősorban - egy, a középkorban kihalt művészeti formát újított fel: a tűzzománcfestészetet. Az öcs, Kátai Gábor - elhunyt kollégánk, az egykori Népújság munkatársa - lánya, Ildikó nagybátyjától leste el ennek a technikának a titkait.- Hogy te is értsd - jegyzi meg Kátai László az ő sajátos humorával -, az unokahúgom a nagybátyja iskolájában tanulta a mesterséget. Akik az átlagosnál jobban érdeklődnek a művészetek iránt, azok tudják azt is, hogy édesapám is festőművész volt. Ő is az Iparművészeti Főiskolán kezdte, gyönyörű épületbelsőket álmodott a tervasztalra. Aztán elment festőnek. Nos, ebben a környezetben nőttünk mi fel. Tudod, a lenolaj semmihez sem hasonlítható illata... Ebben a közegben szinte természetes,^ hogy mássá váltunk. Én magam is sokat festettem. Úgy alakult, hogy egyszerre vettek fel a miskolci zeneművészeti szakiskolába és a fővárosi képzőművészetire. A döntés nem lehetett egyszerű. Erre utal is pár momentum a zeneszerző életéből: egyik alapító tagja például a szentendrei Vajda Stúdiónak, bár erről azt mondja, hogy az ottani profik mellett csak amatőr módon csinálta a dolgokat. Ma már nem fest, de vágyik rá - teszi még hozzá.- Világéletemben idegsebész és muzsikus akartam lenni. Ma is mániákusan szeretnék gyógyítani. Zugban megtanultam az anatómiát, de aztán felvettek a Zene- akadémiára. „Zenebohóc” lettem, nem bántam meg. Első foglalkozásom a pályán akár különlegesnek is mondható. Úgy két évig operaházi súgó voltam. Később öt évig tanítottam a szegedi konzervatóriumban, majd - egy szentendrei kitérő közbeiktatásával - Heves megyébe kerültem. Kátai Lászlót ezek az évek is a zenéhez kötik. Előbb zeneiskolában zongorát tanított, majd Tar Lőrinc megbízott tanszékvezető óraadóként alkalmazta a főiskolán. Amikor karvezető kollégája, Szécsényi Olivér került az ének-zene tanszék élére, azt kérdezte: „Te nem vagy még itt?” így esett, hogy 1977-ben adjunktusként kapott állást, s azóta is a tanszéken tanít. Ebben az időben már az akkori bábszínház úgynevezett házi szerzője volt. Demeter Zsuzsa vezette a bábszínházát, és a tanár úr ma is hálás neki a lehetőségért. A „nagy” színháznál Beke Sándor megbízásából az Ármány és szerelem zenéjét komponálhatta meg, ettől kezdve azonban később csak Szepesi Menyhért kérte fel, ő viszont annál többször.- Hogy mondjak valamit a műveimről? A Konzervatív requimet - két szólistára, vegyes és gyermekkórusra, nagyzenekarra - az édesapám és az öcsém halálára írtam. A bemutatója 1989-ben volt az egri Bazilikában. Később született a Missa Agriensis, volt konzervatóriumi kolléganőm édesapja emlékére, majd a második requiem. És mint tudod, a pályázatra küldött zongoramű, ami évtizedekkel korábban született. síké Sándor
