Heves Megyei Hírlap, 2002. február (13. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-18 / 41. szám

10. OLDAL P F 2 3 2002. Február 18.. hétfő ■■■ vyk-'ïzèv. MM MM Egy erdész-vadász halálára Csörög a telefon. A reggeli hírmon­dó döbbenetes tényt közöl. Engel Pistát tegnap disznóhajtáson has­ba lőtték. Meghalt. A rémülettől és fájdalomtól sírva csak annyit tu­dok kérdezni: ugye, nem szenve­dett? Nem volt rajta a narancssár­ga mellény. De egy igazi vadász tudja, hogy addig nem húzhatja meg a ravaszt, amíg nem biztos abban tökéletesen, hogy mit lát a célkereszt mögött. Még akkor sem húzhatja meg a ravaszt, ha a kö­vetkező pillanatban az a fekete va­lami olyan sűrű mögé lép, hogy sose tudja meg, mi volt az. Pedig ott a vadász csak gondolhatta, és nem tudhatta, hogy disznót lát. Csak nehogy jöjjön egy jogtudó, aki bebizonyítja nekem, hogy nincs igazam! Nincs igazam?! Ti­zenéves koromban sok időt tölt­hettem Engel István társaságában. Édesapám erdészetvezetője volt, én pedig, néhányadmagammal, sok nyáron beosztottja lehettem. Cserkészutat tisztítottunk, vagy a jelölés-becslésben voltunk segé­dek. Szerettünk vele dolgozni. Sok csínyt tanított velünk, és mindig volt vicc a tarisznyájában. Csak a munkában nem ismert tréfát! Szi­gorú volt és igazságos. Azt, hogy pontosan melyik gombát véste a fejembe, vagy hogy a kőrisek rü­gyeinek színét tőle tudom-e, nem tudnám megmondani, de hogy tő­le tanultam EMBER lenni, az biz­tos.- Nézz a szemembe, és szoríts vissza rendesen! — mondta a reg­geli kézfogásnál. Az első benyo­mást egy emberről én azóta is a kézfogásáról szűröm le. Tőle lát­tam, hogyan kell az egyszerű munkásemberrel bánni, hogyan kell egy vadászaton a helytelenül viselkedő embert ledorongolni, még ha két lépcsőfokkal felettünk is áll. Kiállni az igazságért, és megvédeni, akit igaztalanul bán­tanak. Előttem most már mindig az a kép marad, ahogy szalonká- zás vagy szarvasbőgés után ülünk az úsztatói vadászház tor­nácán, kezében egy pohár jó bor, a szeme sarkában meg-megrán- dul az a kis ideg. Beszélgetünk. Hogy miért nő a fa? És miért eny- nyi és ilyen a jószág az erdőn? És hogy miért üyen fáüan a világ? Mostanában sokan szapulják vélt vagy valós indokkal az erdé­szeket. Nem haladnak a korral, ál­lóvíz az életük. Hát tényleg nem szaladgálnak két rádiótelefonnal a kezükben! De tudnia kell a városi brókernek, bankárnak, mene­dzsernek is, hogy élt egy Erdész, aki szeretettel és odaadással, csak ahogyan lehet, nevelte nekünk a fát, az állatot, hogy a tüdőnknek le­gyen tiszta levegő, hogy tartsa va­lami a házunk tetejét, hogy szép bútorokkal tudjuk magunkat kö­rülvenni. Tiszta szívből szerette az erdeit, pöfögött kis Trabantjával az erdőszéli lakhoz, mert hát az er­dészfizetésből nem telik flancos te­repjáróra. Élt 50 évet. Itt egy üveg bor az asztalomon. Az 50. szüle­tésnapjára szántam. Nem volt időm átadni. Neki nincs már ideje! Most mit tegyek a borral? Igyam meg én? Ha tudnám! Döbbenten és némán álltunk a koporsójánál. „Most itt feküszik megpihenve...” - dúdoltam magamban vigaszta­lón a selmec-soproni nótát. De nem! Ő nincs itt! Ő örökre ott ma­radt a hegyei között. Látom, ahogy a Tatárkán a feje felett suhannak cippantva a szalonkák, ahogy ül a háza tornácán, és ott ül velünk Harmadoson a nyáresti tűznél, és ősszel számolgatja szarvasbikáit. Csak odaföntről! Es nagyon fog ne­künk hiányozni idelentről! Takácsáé Gyenes Ildikó oki faipari mérnök Keserű sorok Örömmel olvastam a február 6-án megjelent írásukat az önkéntes vér­adók, szervezők köszöntéséről. Igen, hiszen én is véradó és szervező is vol­tam, igen sok első véradó fiatalt kísér­tem el, bátorítottam is őket. Mindezt önként, jó szívvel tettem, tettük. A cikket olvasva kicsit keserű lett a szám íze, mert bizony jóle­sett volna az elismerés legalább egyszer. Igaz, részt vettem egy ki­ránduláson, amit a Vöröskereszt szervezett, de a kolléganőm jó­voltából, mert ő nem ért rá. Talán nem kellene elvenni a kedvét a „szürke eminenciásoknak” sem az üyen mellőzésekkel. Név és cím a szerkőben Köszönet a támogatásért Az egri EKF 2. Sz. Általános Iskola és Gimnázium köszönetét fejezi ki a támogatásért, melyet a Gárdonyi Géza tiszteletére rendezett területi verseny fordulójára nyújtottak: Garamond Kiadványszerkesztő Stúdió, Flott-Trans Szállítási Válla­lat, ZF Hungária, az 50 éves Gár­donyi Géza Könyvesbolt, Gonda Könyvesbolt, Poly Suli. Tisztelettel kérjük a vállalkozásokat, hogy amennyiben megtehetik, a regio­nális döntőt támogassák, mert szállást, többszöri étkezést kell biztosítanunk. A verseny 2002. március 22-én lesz, amikor is szlo­vákiai magyar csapatokkal küzd meg három egri iskola csapata. Ta­si Imréné tanárnő, a verseny szer­vezője a 36/413-654 iskolai tele­fonszámon áll rendelkezésükre. Mikófalva Trianonja, avagy: mi lesz veled, vasutunk? Az egy héttel ezelőtt megjelent le­velem megszületése és ezen írá­som között a valóságban egy hó­napnyi eltéréssel kell számolni. A tényekről: mint az előzőek­ben számot adtam róla, Mikófalván szívesen elfelejtené mindenki az 1982-ben átélt trau­mát, de a mindennapok valósága ráébreszt bennünket: nincs vasút, csak a töltés és a megálló folyama­tosan pusztuló épülete! Talán fény­kép sem maradt fenn arról, hogy az állomáson vonat áll, vagy indul onnan, viszont a véletlen úgy hoz­ta, hogy 1969-ben ezt az állomást és a közlekedő vonatot a filmszak­ma megörökítette. Ekkor rendezte Gyöngyössy Imre Virágvasárnap címmel, a témája miatt a tévében ma már ritkán játszott filmjét, Sztankay István és Horváth Teri fő­szereplésével. Valószínű, hogy ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy volt ott vasút is, nemcsak az arra emlékeztető építmények. Mi történt hát? Mi állt az esemé­nyek hátterében? Húsz éve folyamatosan ezen tö­röm a fejem, bár a falu emlékezete sok mindenről mesélt. Mindezek tisztázására ártottam bele magam ebbe a nyílt sebként fájó ügybe. Most az évforduló és a cement­gyár megszűnése kapcsán egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy végre bizonyosságot kellene szerezni arról, amit az ügyet vala­mennyire is ismerők úgyis tudnak: itt többszörös igazságtalanság esett meg a falu polgáraivá. Annak elle­nére is tudtunk dolgokat, hogy va­laki egyszer hivatalosan a falu elé tárta volna az eset részleteit. Ez év elején kezdtem keresgélni iratok után, azt remélve, hogy a le­véltárban elérhetők lesznek szá­momra értékes iratok. Vártam, hogy a bélapátfalvi közös tanács 1980-82 közötü vb-, illetve tanács­üléseinek jegyzőkönyveiből kiin­dulva csak-csak közelebb jutok az igazság lényegéhez. Legnagyobb megrökönyödésemre 1982. októ­ber 21-ig szó sem esett Mikófalva vasútjáról, de még az új szakasz építéséről sem! Pedig horderejét te­kintve ott szerepelnie kellett volna mindenképpen. Az előbb említett időpontban, ami már a sínek fel­szedése után egy bő héttel volt, tör­tént meg az első hozzászólás egy vb-ülésen. Ennek tanúsága szerint „az egész falu fel van háborodva”. Egy előkerült irat végre szá­momra is bizonyítékként szolgált. Az új vonal építési engedélye azért lényeges momentum, mert abban már leírták 1981 májusában, hogy Mikófalván még a síneket is fel fog­ják szedni, az új szakasz átadásá­vá egyetemben. Azért volt ször­nyű ezt olvasni, mert még '82-ben is több felelős beosztású hivatáos személy azzá nyugtatta a „rémhíreknek felülő” lakosságot, hogy nem kell megijedni, az új vo- ná a teherforgáom számáa épül, a személyvonatok továbbra is Mikófalva felé közlekednek, ugyanis ez két vátóvá lesz meg­oldva. Ezzel sikerült port hintem a szemünkbe, holott az irat másról mesél. De továbbgondolva az ese­tet, ha má 1981-ben az új voná építésének engedélyezését kérték, ez azt jelenü, hogy hónapokkal az­előtt meg kellett terveztetni a Mónosbél-Bélapátfalva szakaszt, azaz 1980 vége felé jó néhány elv­társnak tudomássá illett lennie ar­ról, mi vá a mikófalvi emberekre. Volt tehát két évük arra, hogy meg­keressék a fáut, elénk tárják a ter­veket, megpróbájanak meggyőzni bennünket. Helyette titkolózás, kö­dösítés volt a politika eszköztárá­ban a legfőbb fegyver. Nagy való- színűséggel az lehetett ennek a meggondolásnak az alapja, hogy a falu lélekszámához képest óriási utaslétszám keresztülhúzhatja szá­mításaikat. Tehát győzött a „tart­suk titokban a végsőkig!” koncep­ció! Én így látom a tények ismere­tében. De jogosan merülhet fel az olva­sóban a kérdés: miért volt szükség az új pályára? Miért kellett vesznie a réginek? Hosszú ideig az volt a közhiedelemben, hogy egy kis ívű kanyarulat és elég jelentős emelke­dő volt éppen a megálló környé­kén. Ezt a teherforgáom nehezen viselte, sokszor akadtak el itt a megrakott szerelvények. Vasutasberkekben itt Egerben ma is így tudják az okokat. Táán a „közkatonáknak” ennyit is elég volt mondani. Az igazság azonban másutt ke­resendő. A Mónosbél és Mikófáva közötti völgyben, ahol a sín futott, víztározó tavat akartak létesítem, amit egy völgyzáró gát építésével kívántak megoldani. Ennek a tónak kellett volna az új gyár számára a hűtővizet biztosítania. Ám ez a terv semmüyen nyüvánosságot nem ka­pott. Igaz, ha közzéteszik, akkor az előbb említett két fáu ellenállásá­vá is számolni kellett volna, az egyik a vasútja, a másik a feje fölé emelt víz miatt! Víztározó pedig mind a má napig nincs, mint ahogy vasút sincs Mikófáva felé. S 1982. október 10-én véget ért egy korszak a fáu történetében. Úgy szüntették meg a vasutat, hogy bele sem szólhattunk az ese­mények folyásába. Mintha nem is léteztünk volna. A kitervelők jól számoltak, nem álltunk ellen, de nemigen tehettük, mert nem érez­tük, hogy ekkora lett volna a ve­szély Hogy mennyire návak vol­tunk, az csak akkor világosodott meg, mikor órákká az utolsó vo­nat átháadása után reggelre a fáu mellett már a síneket is felszedték. Innentől kezdve tényleg esélyünk sem maradt arra, hogy bárhol bár­ki nekünk igazat adva újrándítsa a személyvonatok forgámát az ere­deti vonalon, ahogy a szóbeli ígére­tekben ez többször elhangzott. Visszavonhatatlanná tették az el­követett bűnt. Bár sok-sok embert kerestem meg a történet élő szereplői közül, az ő emlékeik vagy megkoptak, vagy nem akarták tudomásomra hozni az átáuk tudottakat. Voltak olyanok, akik teljesen őszintének tűntek, de sajnos nekik áig volt be- letekmtésük ezen eseménysorba. A tőlük hallottak alátámasztják azt, amit eddig mi is feltételeztünk, ezek a vezetők emberség és tisztes­ség tekintetében messze elmarad­tak még a kor kívánámától is. Itt tennék utáást arra, hogy igyekez­tem a magam lehetőségei szerint az ügyben „nyomozni”, ám az ille­tékes hivatáok, intézmények nem tudták előadni a kért iratok egy ré­szét, bár papíron meg kellene len­niük. Semmiképp sem akarok el­hamarkodottan ítélni, de óhatatla- ná is gyanú ébred az emberben a sok „eltűnt” vagy „nem táájuk” váaszt hallva. Minden akadáy ellenére a vélet­len úgy hozta, hogy nem várt for­dulatot hozott kutakodásaim során a szerencse. Olyan levél került a fa­lu egyik lakosának, a 79 éves Ko­vács Kazi bácsinak jóvoltából a ke­zeim közé, amely ugyan 1985-ben keletkezett, mégis számomra meg­lepő módon arról tanúskodik, hogy a szocializmusban is voltak a vezetésben igazi emberi értékeket felmutató, mély érzésű politiku­sok, akik tényleg odafigyeltek a kisemberek panaszára. Tehát há­rom évvel az idegborzoló október után országgyűlési képviselőnk in­dított vizsgáatot ebben az ügyben. Bár nem nevezi néven a felelősö­ket, de ebben a kérdésben teljesen igazat ad a fáunak. Képes volt ez az ember arra, amire nagyon keve­sek, hogy az igazságért ki tudott álni saját elvtársává szemben is. Hibának tudja be a vizsgáat azt, hogy a tervezett víztározó építésé­ről nem tájékoztatták a lakosságot, nem tudatták velünk, hogy ez a vasutunkba fog kerülni. S később, amikor elkezdődött az új, elkerülő vasútvoná építése, már biztosan tudták az illetékesek, hogy ez a mesterséges tó sosem fog megvaló- sulni! A vizet a gyár sokká olcsóbb beruházássá, a Lázbérci-víztáro- zótól kapta vízvezeték építésével. Abban a pillanatban az új vasút építése még könnyedén leállítható lett volna, hiszen még csak az elő­munkálatok kezdődtek meg, ám az onnantól okafogyottá vált tervet váakik tovább erőltették. Ennyit állapít meg a 17 évvel ezelőtti vizs­gáat, innentől csak az én követ­keztetéseimmel haladhatunk to­vább a történet során. Itt vagy poli­tikai ügyet csinátak a vasútépítés­ből, nehogy visszakozni kelljen, ha má eltervezték, vagy ami még rosszabb, valakiknek ez anyagi előnyökkel járt volna, s erről nem szerettek volna lemondani. S habár ez az irat feltárja a hibá­kat, jogtáanságokat, emberszám­ba vette az állampolgárokat, a vas­út visszaálítását nem célozta meg anyagi okok miatt. Úgy gondolom, hogy ez az ember, áld az akkori elvtársi-vazálusi rendszerben saját meggyőződéséhez, eszméihez hű tudott maradni, megérdemli a kép­zeletbeli kézszorítást. Köszönjük Barta Alajosnak, aki minden kor­szokás ellenére az igazság feltárá­sát tartotta fő célnak. Talán az egyetlen kifogásoló észrevételem az volna a dologban, hogy ez az anyag nem kapott nyilvánosságot. Emellett vannak még esetleges kapaszkodók a történet továbbvite­léhez. Ez a nyugdíjas bácsika, Kazi bácsi tartja két évtizede életben a falu reményeit vasút ügyében. Húsz év óta egymaga próbája az igazságba vetett szent meggyőző­déssel elérni azt, amihez táán az egész falu lakosságának az ereje is kevés. Levelekkel bombázza évek óta a MÁV-ot, több minisztériumot és pártvezetőt. Úgy tűnik, hogy küzdelme szélmáomharcnak bi­zonyult, mégis nyomot hagytak próbálkozása, ami még akár elő­nyére is válhat a jövőben a fáunak. Nagy kitartásról árulkodik mindez, óriási szívet téfelez fel ez az oda­adás a fáu vasútjáért. Amit senki sem mozgatott, azt egymaga vállal- ta fel, s nem törték le a kudarcok sem. Lényeges még az is, hogy er­ről a folyamatos levelezésről szinte senki sem tudott eddig a fáuban. Talán én voltam az első, akit be­avatott ebbe a vége nincs harcába. Ha hibázott, mert egyedül akart jót egy közösségnek, tanulunk-e belő­le? Tudunk-e mi, fiatáabbak erőt meríteni ebből az érdekes, de em­berfeletti küzdelemből? Egyszóvá Trianonként kell-e bekerülnie Mikófáva történelemkönyvébe az 1982. október 10-i dátumnak? Meggyőződésem szerint: NEM! Hozhat vátozást a közeljövő? Akarjuk, vagy megadjuk magun­kat a sorsnak? Annak a sorsnak, amelyik olyan csúful elbánt olykor a fáuvá. Nem volna helyes, ha be­letörődnénk a fennálló helyzetbe! Azt má régen megérdemeljük, hogy legáább elmondhassuk, mi bántja a lelkünket évek óta. Táán döntésért sem kell Bécsbe menni! Szeretném, ha ezzel a két levél­lel, amelyek megjelentek e lapban, nem érne véget a történet! Remé­lem, lesz még miről beszámolni! Telefonszámom: 36/325-658. Kelemen László Előkelőségek és gyalogosok Megérdemlik az elismerést Köznapi abszurd Csatlakoznék a február 11-én megjelent: Nyílt levél a Helasz JB-nek írt levélhez. Egyetértek azzal, hogy a jv-i küldés az ill. személyében nem megoldott. Nem azért, mert „kecskére ká­posztát”, ahogyan levélírónk fo­galmazott, hanem azért, mert ak­tív, működő játékvezető! Az pe­dig nem szerencsés, hogy önma­gát küldi mérkőzésekre. Külön balszerencse, hogy saját fiát is ő vezényli a megyében. Nyilvánva­ló, hogy akarva-akaratlanul elfo­gultság tapasztalható a küldések­ben. Amikor még aktívan dolgoz­tam a jb-ben, kértem az elnöksé­get, hogy működő jv. ne legyen küldő, és bizottság végezze a fel­adatot. A kijelentésem érdekeket sértett, ezért nemkívánatos sze­mély lettem. Tisztelt Helaszban dolgozók, miért nem látják be, hogy ez így nem jó? Miért nem lehet egy független és pártatlan stábot felállítani? Kialakultak az összefonódások, a „zsíros” he­lyek, ahová csak az „előkelőségek” járhatnak, és a szegényebb helyek, ahová pedig a „gyalogosok” mennek. A Helasz hagyja jóvá a bizottságok kinevezését, és felügyelettel kell hogy legyenek a jb. fölött is. NB- s szinten futballoztam, középfo­kú edzői képesítésem van, vol­tam edző is. Húsz évet működ­tem mint játékvezető, 10 évet mint jb.-alelnök dolgoztam. Az MLSZ elnökétől megkaptam a Magyar Labdarúgásért emlék­érem bronz fokozatát. A közöm­bösséget, a langyos vizet sosem szerettem. Amíg a bizottságban dolgoztam, mindig a jobbítás szándéka vezérelt. A mostani re­agálásom is ezt a célt szolgálná! Bartos Sándor jv. ellenőr Eger, Tízeshonvéd u. 12. A napokban értesülhettünk arról, hogy az egészségügyben dolgo­zók a közeljövőben kiemelt bér­emelésben részesülnek. Ez kész­tetett arra, hogy pár soros vélemé­nyemet megtegyem. Szerencsém­re hosszabb szünet után vettem részt helyi SZTK és kórházi szak- rendeléseken. Megállapítottam, hogy azóta a beteglétszám nem csökkent ugyan, de a fogadtatás — a leterheltség ellenére — orvosok és asszisztensek részéről igen kedvezően alakult. A vizsgálatok folyamatosak. Jut idő őszinte meghallgatásra, szakszerű ellátás­ra, udvariasan, önzetlenül. Igaz ez akkor is, ha közben számítógépes átállás, nyilvántartás történt. Külön kiemelném a II. kórház urológiai szakrendelésén dr. Ertsey főorvos úr mosolygó köz­vetlenségét, türelmét, ahogyan a sok beteg ellátását végzi. Az SZTK onkológiai osztályán dr. Ludányi főorvos úr tapintatos, szakszerű vizsgálatát, amellyel bizalmat ad a hozzá fordulónak. Bátran ajánlom nőtársaimnak, ne hanyagolják el a rákszűrést. Említhetném a rönt­gen- és nőgyógyászati ultrahang- vizsgálatokat (nevezetesen dr. Törőcsiknét), ahol kedvesen áll­nak a betegek rendelkezésére. Nem is tűnik olyan hosszúnak a várakozási idő, mert látjuk igyeke­zetüket, többet nem tehetnek. Bi­zonyára akadnak ellenvélemé­nyek, illetve más osztályok, ahol nem ilyen kedvező a kép. Szeret­ném, ha az egészségügyiek kellő megbecsülése után egyre többen elmondhatnánk, hogy bizalom­mal fordulhatunk orvosainkhoz, hiszen a betegség önmagában le­sújtó, jólesik a figyelem, a jó szó, a segíteni akarás. Ezt várjuk az egészségügytől. U. Jánosné Eger (cím a szerk.-ben) Bükkszenterzsébetről Egerbe na­ponta ingázik egy asszony, aki munkanélküli lányával él és meghatóan naiv. Annyira lelkiis­meretes, hogy a munkahelyére otthonról visz felmosóruhát és Hypót. Vette a boltból. A mini­málbéréből. Ahol dolgozik ugyanis, olyan szegény az eklé­zsia, hogy a termelésre is alig fut­ja, hát akkor hogy jutna a tiszta­ságra... Tőle várják a rendet, de nem adnak hozzá semmit. Sírás­sal küszködve, palócos kiejtéssel morzsolja szavait: - Nem tehe­tek róla, hamar kiesnek könyűim — pironkodik a szegény asszony. A milliomos cégtulajdonos nem szégyenkezik... Más: büntet a posta. Megsér­tettem a médiatörvényt. Kettő nappal később fizettem be a tele­vízió üzembentartási díjat. A büntetés dupla díját nem előre megfontolt szándékból nem gu­beráltam le, hanem azért, mert nem tudtam. Rendszeresen ké­sett a bérem, ráadásul az is rész­letekben. Ez a törvénytelenség kit érdekel? Nem akceptálta a Ma­gyar Posta azt az érvemet sem, hogy hátrányomat írják jóvá ab­ból az előnyömből, amidőn ko­rábban határidő előtt róttam le a kívánalmat. Felszólítottak, ha 15 napon belül nem fizetek, a pár nap késésért bíróságra citálnak. (Gyanítom, nem egy szál magam­ról van szó.) Tisztában vagyok vele, hogy kis hazánkban milyen nagy arányban mulasztják el a tv- készülékeket bejelenteni. Az eltit­kolt tv-nézők nem fizetnek tak­sát, és még késedelmi díjjal sem macerálják őket. Viszont vüágos: azt a lovat érdemes ütni, amelyik húz. Tudom a megoldást! Simon Imre potenciális orvtévénéző-jelölt (cím a szerk.-ben)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom