Heves Megyei Hírlap, 2000. november (11. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-18 / 270. szám
2000. November 18., szombat HÍRLAP Heves Megyei Hírlap - 7. oldal MAGAZIN Lala, Félix és a nagymama Verpelét A pádon aludt, annyira hiányzott neki az intézet, de nem mert bemenni, szégyellte magát. Ő akart eljönni onnan, pedig a nevelők kérlelték: ne csináljon hülyeséget, maradjon, míg lehet. Hanem akkoriban vele nem lehetett beszélni. Szerelmes volt, s ha már a fiút kidobták, mert megpofozta az egyik pedagógust, úgy érezte, követnie kell. Anita akkor volt tizenkilenc éves, a fiú pedig húsz. Elvüeg huszonnégy éves korukig mindketten maradhattak volna az egri gyermekotthonban, még úgy is, hogy a srácnak volt egy háza Novajon. De jött az a pofozkodás, a fiúnak mennie kellett, így Anita is csomagolt. Néhány hónapig éltek együtt.- Pár napig ott lődörögtem az otthon közelében, aztán csavarogni kezdtem az országban egy bandával - meséli Anita. - Nomád életet éltünk, vasútállomásokon aludtunk, ha nem volt pénzünk, akkor mi, lányok kiálltunk az út mellé, és levettük a pasikat. Előfordult, hogy feltörtünk egy kocsit, nyolcszázezer forintot találtunk benne, ebből egy ideig jól elvoltunk. Korábban nem csináltam semmi törvényellenes dolgot, ezért amikor elkaptak bennünket, megúsztam három év felfüggesztettel. így priuszom már van, de ülnöm nem kellett. Nem úgy, mint Lajosnak, aki harminchárom évéből tizenhetet töltött börtönben.- Kocsifeltörésért, rablásért ítélték el legutóbb, most Balassagyarmaton tartják fogva. Amikor érte jöttek a rendőrök, négy hónapos terhes voltam a kisfiúnkkal. Rendszeresen meglátogattam Lajost Egerben a fogdában, Miskolcra is utánamentem, amikor odaszállították. Nagyon szerettem őt. Pedig most már tudom, hogy a szerelem az nem ilyen. Az inkább olyan lehet, mint Félixszel. Félix megverne engem, meg azt a másikat is, ha megcsalnám. Lajos az ilyesmiből nem csinált ügyet. Sőt. 0 akarta, hogy levegyem a pasikat, hogy legyen pénzünk. Miután a férfit letartóztatták, az állapotos lány magára maradt.- Nem akartam, hogy miután megszülöm, elvegyék tőlem a gyereket. Nem akartam, hogy csecsemőotthonba vigyék. Tudom, hogy milyen intézetisnek lenni. Én féléves voltam, amikor a gyámhatóság elvett a szüleimtől, mert tízen Lajos a börtönben, Anita, hasában a hét és fél hónapos magzattal, albérletben. Senkije sem volt, akinél biztonságban érezhette volna magát. Sosem volt munkahelye, az alanyi jogon járó gyedből lehetetlenség albérletet fizetni. Arról nem is szólva, hogy a babát - érthető okból - nyilván már a kórházban elvette volna tőle a gyámhatóság.- Egyetlen mentsváram volt, az intézet. Bementem Kocsa Erika nénihez, az igazgatónőhöz, és elmondtam neki mindent, ami abEszti nénitől és a többi nevelőnőtől tanulta meg Anita a háztartásvezetést voltunk testvérek, és olyan szegények, hogy nekem ruhám sem volt. Kétoldali tüdőgyulladást kaptam, akkor vettek el az anyámtól. Ő többször is visszalopott engem az intézetből, egyszer apu is eljött értem, emlékszem, részegen húzott végig a városon. Egészen halványak az emlékeim. Anyámról dereng, hogy nagy zsugás volt, kint kártyázott a ház előtt. Hatéves korom után egyszer sem vittek haza, csak anyu temetésére. Agydaganata volt. Tízéves voltam akkor, és már annyira közönyös velük szemben, hogy azt sem értettem, a többiek miért sírnak, amikor leengedték anyám koporsóját. ban a három évben történt, amióta otthagytam az otthont. Kértem, segítsen, hogy ne az utcán kelljen szülnöm, mert igazolványom se volt, csak a terhes kiskönyvem, de abból is hiányzott két pecsét az ötből. Erika néni mellém állt, mindent elintézett, pólyát, pelenkát is vásároltak, s elhelyezett itt, a verpeléti családi házas otthonban. Két héttel később két kiló húsz dekával megszületett a fiam, Lala. Azt sem tudtam, hogyan kell bepelen- kázni, megszoptatni. A nevelőnők, Zsuzsa, Zsuzsi, Eszti és Rózsi néni tanítgattak, a nevelőnk, Max bá pedig úgy viselkedett velem, mint egy igazi, normális apa. Anita itt, az otthonban - ahol a kisfiával együtt tízen nevelkednek - jött össze az öt évvel fiatalabb, most 19 éves Félixszel.- Nem mondom, hogy sosem veszekszünk, de szeretjük egymást. Félix Lalát is szereti. Tegnap is vett neki egy plüssoroszlánt. Kétezer forintja volt, száznegyvene maradt. Érzem, hogy jobban szereti Lalát, mint az apja. Aki minden vasárnap felhív bennünket a börtönből, levelet is szokott írni, de tudom, hogy nem Lala miatt, inkább hozzám ragaszkodik. Pedig én már nem akarok többé vele lenni. Nem hiszem, hogy megjavulna. Ő olyan. Szabadságra is azért nem engedik el, mert közveszélyes. Ha kiengedik a börtönből, biztos csinál majd megint valamit. A rendelet szerint az intézeti neveltek 24 éves korukig lehetnek az otthonban. Anita sem maradhat tovább. Az immár kétéves kis Lalát itthagyhatná, de erről hallani sem akar.- Megpályáztam az önálló életkezdési támogatást. A legmagasabb összeget kaptam, 700 ezer forintot. Ebből a gondozóm segítségével vásároltunk egy házat Borsod megyében. Nagyon jó ház, háromszobás, gáz is van benne, bár azt most kikötötték, mert a korábbi tulajdonosa nem tudta kifizetni a számlát. Az intézetből bútorokat, gáztűzhelyt, mosógépet, centrifugát is adnak. Egy hónapon belül elköltözünk. És ami a legfontosabb, tíz percre lakik majd tőlem Lajos anyja, Lala nagymamája. Megpróbáljuk elintézni, hogy ő legyen a kisfiam gyámja. Engem ugyan nem szeret, de Lalát nagyon. Azt se bánja, ha összetöri a vasalóját. Gyám nélkül nem lehet Lala. Anitának nincs önálló jövedelme, s amíg nem talál munkát, nem maradhat vele a kisgyerek.- Szeretnék legalább a minimumbérért elhelyezkedni. Nyolc általánosom van, és kétéves gazdLala mellől nem kívánkozik sehová FOTÓ: ÖTVÖS IMRE asszony-képzőbe is jártam. Park- gondozásra gondoltam, igaz, arra télen nem vesznek fel, de nekem az is jó, ha takarítani kell. Gyorsan kell munkahelyet találnom. Amíg nem veszik észre a hasamon, hogy terhes vagyok. Már egy gyereket elvetettem, de Félixszel megbeszéltük, hogy ezt megszülöm. Félbe minden hétvégén eljön majd hozzánk. Egyelőre még nem jöhet velünk, mert iskolába jár. Szoba- festő-mázolónak tanul. Ha végez, jön utánunk Borsodba. Lalával pedig mindennap találkozhatom a nagyanyjánál. Remélem, hogy kinevezik majd a fiam gyámjának. Rendes asszony. Hatvankét éves. A polgármesteri hivatalban is nagyon jó véleménnyel vannak róla. O neveli a lánya gyerekeit is. Mert a lánya is börtönben van, leültették, mert kitartója volt egy másik lánynak. A nevelőnők kellő élettapasztalattal, gyanakodva kérdezgették szeptemberben Anitát: „Te lány, nem vagy te már megint terhes?”- Nem akartam, hogy megtudják. Nem akartam elvetetni. Mert mi lett volna akkor, ha Lala sem születik meg? A fiam nélkül semmi sem volnék. Még mindig kinn állnék az út mellett. Mindent ngki köszönhetek. Azt is, hogy itt lehetek az otthonban, és azt is, hogy most már van egy házam. Tudom, hogy a kicsi is csak ad majd nekem. Annyira irigyeltem azokat, akiknek mindig sietniük kellett haza. Az olyan jó lehet, ha valakinek van családja. A fiam nélkülem el sem tud aludni. Amióta ő van, nem kívánkozom sehová. Ha hivatalos ügyet kell intéznem, vigyáznának rá itt az otthonban, de én viszem magammal. Ő akkor is szeret engem, ha ráverek a fenekére. Rajta kívül nem ragaszkodik hozzám senki. NÉGYESSY ZITA Az elmenni készülőknek is kell egy útitárs „Néha úgy érzed, meghalsz a következő pillanatban. Ilyenkor nem kell föltétlenül orvost hívni. Tanulj meg nem félni és nem reménykedni. A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem rossz: a halál semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal, és kapkodás, si- valkodás nélkül.” (Márai Sándor) Egyedül nehéz... Ha valahol gyermek születik, a családban és a tágabb környezetben mindenki tudja, miként üdvözölje a kis jövevényt. Hónapokig készülünk a méltó fogadtatásra, s valamennyien tudjuk, hogy a gyermek számára az éltető táplálék mellett legalább olyan fontos az anya ölelő karja, az állandó törődés és szeretet. Az újszülött - jó esetben - semmiből sem szenved hiányt. Nem úgy az a közeli hozzátartozó vagy barát, akiről egyik napról a másikra megtudjuk, hogy halálos kór támadta meg a szervezetét, s évei, netán hónapjai vannak hátra. Egyszeriben zavar támad bennünk, pillantásunkat elkapjuk a szeretett arcról, menekülünk az együttlét pillanataitól. Nem tudjuk, hogyan viselkedjünk. Álságos módon megszépítjük a kérlelhetetlen igazságot, FOTÓ: GÁL GÁBOR netán hamis közhelyekkel vigasztaljuk az utolsó útjára készülőt? Mindkét megoldás rossz. Ebben az élethelyzetben egyedül az együttérzés és az őszinteség segít. Ezt vallják és a gyakorlatban is ezt próbálják megvalósítani a Hospice mozgalom hazai képviselői, köztük Gecse Attila református lelkész, aki a miskolci Erzsébet Hospice Alapítvány képviselője. A közelmúltban ő tartott háromnapos felkészítő tanfolyamot e témakörben a Markhot Ferenc megyei kórház nővérei számára. A kurzus végén beszélgettünk vele tevékenységük lényegéről, életről s halálról.- A mozgalom a hatvanas években indult Angliában, ahol egy hölgy tapasztalatai alapján arra a felismerésre jutott, hogy a daganatos betegségben szenvedő, gyógyíthatatlan betegeknek rendkívül mostoha körülmények között, magányosan kellett szembenézniük a halál tényével. A látottak alapján fogalmazódott meg benne: nem mindegy,r hogyan távozunk a világból. Ő hozta létre a Hospice-mozgalmat, amelynek lényege, hogy a haldoklók szeretetteljes környezetben, lelki támasz segítségével készülhessenek fel a végső útra. Hazánkban a kilencvenes évek elején vált ismertté a fogalom, Miskolcon pedig az országban harmadikként hoztuk létre azt az alapítványt, amely hasonló célokat tűzött ki maga elé. Rá egy évre alakítottuk ki a Hospice Otthont, hogy intézményes keretek között is segíthessünk a rászorulókon. „A halálra, halottra, elmúlásra vonatkozó ismeretek hiánya, a hozzájuk fűződő viszony tisztázatlansága azért vetődik fel napjainkban különös hangsúllyal, mert azon hagyományos kultúrákat, amelyek a maguk keretein belül a halál kihívásainak megfeleltek, századunkban egy új kultúra váltotta fel. Ennek legfontosabb jellemzője a természet kisajátítása, melynek eredményeként fokozatosan elszakadunk természeti környezetünktől, s hovatovább közvetett kapcsolatainkat is elveszítjük.” (Kunt Ernő)- Generációk nőttek és nőnek fel úgy, hogy a halálról, az elmúlásról vajmi keveset tudnak. A család a fiatalabbakat a legtöbb esetben kirekeszti a gyászból, hogy kímélje őket a szomorú élménytől...- Ez óriási baj. Példaként említeném, hogy néhány évvel ezelőtt miskolci középiskolások körében végeztünk egy felmérést, melyben két kérdést tettünk fel. Mit tudnak a halálról, s hogyan képzelik el a saját halálukat. A megkérdezettek 95 százaléka soha senkivel nem beszélgetett erről a kérdésről, ugyanennyien vallották, hogy csak családjuk körében tudják elképzelni az élettől való elszakadást. Ezek a válaszok vale- mennyiünket el kell hogy gondol- koztassanak. Gyermekeinknek joguk van tudni, mi történik, amikor szeretteik eltávoznak, s bármennyire is furcsán hangzik, de joguk van a gyászhoz is. Ez rendkívül fájdalmas élmény, de őszinte légkörben feldolgozható. Végzetes hibát követünk el, ha másként cselekszünk, ha eltitkoljuk érzéseinket csak azért, hogy kíméljük gyermekünket. Máig nem felejtem el azt a fiatal tehetséges egyetemista fiút, aki elől eltitkolták szeretett édesapja halálos betegségét, s csak a temetés után értesült a történtekről. Évekig pszichiátriai kezelésre járt, mert nem tudott elszámolni a lelkiismeretével, mert nem tudott elbúcsúzni. „A haldokló gyakran kiközö- sítettnek és bizonytalannak érzi magát, s amikor először meglátogatod, nem tudja igazán, mit is akarsz tőle. Ne várd tehát, hogy valami rendkívüli történik, légy természetes és oldott, légy önmagad. Gyakran a haldokló nem mondja meg, mit is akar, mit is gondol, s a közelében lévő emberek sem tudják, mit mondjanak vagy tegyenek. Az első feladat tehát, hogy lazítsuk a légkör feszültségét a legkönnyebben adódó módon. Ha létrejön a bizalom, a légkör oldottabb lesz, s ez lehetővé teszi, hogy a haldokló előálljon azokkal a kérdésekkel, amelyekről valóban szeretne beszélni.” (Szögjal Rinpocse)- Köztudott, hogy a magyar egészségügyben a nővérek rendkívül leterheltek, kevesen vannak, rosszul fizetik őket. Egy ilyen tanfolyam változtathat-e a betegekhez való hozzáállásukon?- A három nap után akadt hallgató, aki azt mondta: holnaptól más emberként lép be a kórtermekbe. De akadt olyan is, aki őszintén megfogalmazta aggályait. Úgy látta, hiába minden, ha ugyanabba a közegbe tér vissza. Ha az osztályon dolgozó többi munkatárs ugyanúgy viselkedik, mint korábban (a főorvos a hálapénzre vár, a beteg és a hozzátartozó a nővért hibáztatja mindenért), akkor egy fecske nem csinál nyarat. Úgy látom, a nővérek nagyon kiszolgáltatottak és sok esetben elkeseredettek. Az ő lelki vigaszukról azonban senki nem gondoskodik. Épp ezért nagyon nehéz őket odaadásra biztatni. Mégis úgy érzem, hogy ez a tanfolyam nem volt hiábavaló. Mint ahogy abban is biztos vagyok, sok ember szeretne többet tudni ezekről a kérdésekről, csak épp nincs lehetőségük, hogy feltehessék a kérdéseiket. Hiszem, hogy az emberi együttérzést, egy kinyújtott kéz oltalmát és biztonságát nem pótolja semmi. A haldoklónak nem rántott húsra és banánra van szüksége, hanem egy társra, aki képes melléülni. Akiről megérezni, hogy nem siet, nem türelmetlen, van ideje elkísérni az elmenni készülőt az utolsó kapuig. Biztos vagyok abban, hogy ez az áldozat mindig megtérül. A semmivel nem pótolható ajándék: a nyugodt lelkiismeret, a megbékélés az elmúlással. Aki elmulasztja mindezt, sokszor súlyos árat fizet. A temetőben emelt síremlékekkel, koszorúkkal soha nem pótolhatja azt a mulasztást, amikor a távozni készülőt egyedül hagyta kétségeivel, kérdéseivel, utolsó kívánságaival. Volt idő, amikor nem kellett mozgalmakat életre hívni ahhoz, hogy méltó módon búcsúzhassunk el szeretteinktől. Az életnek szerves része volt az elmúlás, de ez az idő elmúlt. Újra kell tanulnunk búcsúzni, elköszönni, s meg kell tanulnunk elkísérni, útitárssá válni az utolsó út előtt. Gondoljunk csak arra, miként szeretnénk mi magunk távozni, ha eljön az idő. S akkor azt is megértjük, mi a tennivalónk most. A kétkedőknek, a bizonytalanoknak ajánlom segítségünket. Bármikor hívhatnak a 06/46/561-400-as telefonon. Levélben is kereshetnek az alábbi címen: Erzsébet Hospice Alapítvány 3529 Miskolc, Csabai kapu u. 9. „Addig nem segíthetünk a haldoklónak, amíg mi nem ismerjük fel a haláltól való félelem borzalmát, s hogy ez a legszörnyűbb félelem. Haldoklókkal foglalkozni olyan, mintha a saját valóságunk kifényesített, kegyetlen tükrébe tekintenénk.” (Szögjal Rinpocse) BARTA KATALIN