Heves Megyei Hírlap, 2000. november (11. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-11 / 264. szám

I 2000. November 11., szombat H I R LAP Heves Megyei Hírlap - 7. oldal M A G A Z N Szuper egri vacsora Iindauban A szakemberek felrúgták a szabályokat a magyar étkekért A Szent Lőrinc Vendéglátó és Ide­genforgalmi Szakközépiskola és Szakiskola több mint két éve áll kapcsolatban a Lindauban talál­ható Szakácsklubbal. Az utóbbi idén abban a megtiszteltetésben részesítette az egri középfokú ok­tatási intézményt, hogy meghívta a séfek báljára. A diákoknak és tanáraiknak a neves eseményen éppen 450 ven­dég részére kellett tipikusan ma­gyar ételkülönlegességeket készíte­niük, melyeket a magyar standon szervíroztak. Mint azt Bóta József igazgató elmondta, tanintézetük hattagú delegációja a rendezvény napján már kora reggeltől serény­kedett a konyhában és a standon. Utóbbinak a kialakításához és dí­szítéséhez népművészeti tárgya­kat, matyó és alföldi babákat, kü­lönböző konyhai eszközöket, gyu­lai kolbászt, fiizéres paprikát, fok­hagymát, bográcsot és egri borokat vittek magukkal. Ételajánlatukban szerepelt hargitai sertésborda, pulykamellfilé egri módra és házi rétes háromféle ízben. Az előételeket a vendéglátó klub szakácsai készítették, míg a főételeket három nemzet konyhá­ja kínálta, hiszen a magyarokon kívül jelen voltak a kínaiak és a né­metek is.- A szervező klub elnöke pont­ban este 8 órakor jelentette be a vacsora megkezdését - mesélte el Bóta József -, és arra kérte a ven­dégeket, hogy a szakma szabálya­inak megfelelően körülbelül fél-, egyórás időközökkel fogyasszák a fogásokat. Ebből az is következett, hogy az egriek által készített főéte­lekre csak fél tíz körül került volna sor. Ám a szakmabeli vendégek mindenféle szabályt félrerúgva megrohamozták a magyar stan­dot, és mindenki a Szent Lőrinc fő­ételéből kért, félve attól, hogy nem Akadt, aki megvásárolta volna a magyar standot jut neki, ha betartja a sorrendet. Mivel rendkívül nagy volt a nyo­más, a szervezőbizottság elnöke ismét figyelmeztette a vendégeket, hogy még nem a főétel van soron, és mint szakemberek, tartsák be a fogyasztás sorrendjét. Természe­tesen ezt nem hallotta meg senki, így továbbra is a magyar stand kö- rül tolongott a vendégek hada. így az általunk készített 450 adag fő­étel gyorsan és elsőként elfogyott. Erre azért is nagyon büszkék va­gyunk, mert sem a ma olyan nép­szerű kínai konyha ételei, sem a német konyháé nem fogytak el.- S mi volt a vendégek vélemé­nye? - kérdeztük az igazgatót.- Nagyon sok gratulációt és kö­szönetét kaptunk, mert az ízeket fantasztikusnak találták, és már sokan nagyon vágytak a magyar zamatokra. Ugyanüyen hatással volt rájuk a házi rétes is. Úgy gon­doltuk, hogy a vendégek zömének egy-egy darab fog jutni, ám a leg­többen mind a háromfélét meg akarták kóstolni. A rétes mellé degestív italként egyébként 6 éves kisüsti pálinkát kínáltunk, amely a saját szedésű szilvámból készült, és öt liter fogyott el belőle.- A magyar stand milyen fogad­tatásra talált?- A dekoráció annyira megnyer­te a vendégek tetszését, hogy töb­ben is meg akarták venni egyben az egészet. Természetesen az ott kiállított dolgaink egy részét eleve ajándékba vittük a klubnak, így az eladásról szó sem lehetett.- Nagyon nagy élmény volt mindannyiunknak, de a német új­ságírók és szakmabeliek is úgy ér­tékelték, hogy szuper produkció volt a magyaroké. Ézért is került a magyar standról készült fotó a Lindauer Zeitung október 30-i szá­mában megjelent cikkhez. ELEK ESZTER A szakmabeliek is egyszerűen nekiestek a magyar főételeknek A savószemű páviánnal egy talponállóban találkoztak. Sunyi arccal végigmérte őket, majd szemtelenül azt mondta, nála nem lehet alkudni. Két fejjel volt alacsonyabb náluk és púposnak is tűnt, legalábbis úgy emlékeztek. Mondott egy elég magas összeget kettőjüknek, aztán unottan visszafordult a söréhez, lapos or­rát belenyomta a pohárba. Géká ránézett a kollé­gájára, a kövér majomra, aki mellesleg egy határ menti gibbon egyetem természetjog- és biofilozófia-professzora volt, míg ő épp kultúrantropológiát oktatott egy elit csimpánzin­tézetben, aztán bólintottak. Elég volt egy futó pil­lantás. Nekik megér ennyit az egész. Ha már be­levágtak, nem volt más hátra, vé­gig kell csinálni. Éjfél elmúlt már, amikor a pá­vián fölvette őket a rozzant dzsipjébe, amiben hátul kon­zervdobozok, egy kitömött bagoly meg egy cso­mó vasdarab csapódott ide-oda minden fékezés­nél. Jó két órát zötyögtek, mikorra egy lepusztult raktárnegyed épületromjai kezdtek feltünedezni. A vezető lekapcsolta a lámpát, egy darabon fél­vakon gurultak tovább. Miután végre megálltak, még egy órát eltartott, amíg elérték a leshelyet. Nehezen haladtak a sűrű bozóton és törmeléken át, de végül egész jó magaslatra értek. Legalább 180 fokban kedvező kilátást nyújtott az alattuk fekvő negyed épületeire. Kicsit lihegtek, nem szoktak az ilyen cserkészmutatványokhoz, a kö­vérebb egy gyöngysöréttel töltött madárpuskát cipelt magával, biztonság kedvéért, mint mond­ta, Géká pedig az oldaltáska mellett még egy fel­vevőt, egy fényképezőgépet és egy éjjellátó táv­csövet egyensúlyozott a vállán. Vezetőjük dere­kán csak egy pisztolytáska lógott, később kide­rült, a cigarettát meg az öngyújtóját tartja benne. Leültek egy ritkás bozót takarásában. A hold keskeny sarlója elé szürke füstöt fújt a távoli vá­ros. Alulról nyirkos hideg szivárgott fölfelé. Kísé­rőjük egy lépéssel előttük guggolt, jól látszott ko­pasz feje búbja az oldalt lecsüngő, száraz fűhöz hasonlító hajszálakkal. Figyelte a környéket. Géká megborzongott, és arra gondolt, hogy eny- nyi volt az élet. Keserű ízt érzett a szájában, pe­dig a levegő fémesen éles volt. Ötvenéves va­gyok, elég jó hírem van - gondolta -, a szakma elismer, gyakran idéznek. Fejlődéselméleti ta­Emberies nulmányomnak legutóbb is jó visszhangja volt, sok utólagos hivatkozással. Igen - sóhajtotta gyártjuk az elméleteket. Rágjuk a csontot. A gye­rekek szerencsére boldogulnak. Forog az arcom. Gyakran hívnak a televíziókba, rádiók, újságok kérnek interjút. Ilyenkor igyekszem megnyerő­nek és közvetlennek lenni, akárcsak a többi tu­dálékos okostojás. Azt hiszem, egyelőre még megy. Sikereim vannak. Nem nézek ki rosszul, a nők még vonzónak tartanak. Mit akarhatok még? - tűnődött. Vezetőjük hirtelen hátrafordult és megfogta a csuklóját, sárga szeme világított: - Balra, a nagy épülettömb szélét figyeljék - sut­togta, és közömbösen elfordult tőlük. A derengésben alig harminc lépésre egy alak körvonalai raj­zolódtak ki a sarok takarásából. Már megszokta szemünk a söté­tet, és a hold ismét zavartalanul fénylett. Világosan kivehették egy ember körvo­nalait. Lélegzet-visszafojtva nézte a képet. Csak a szíve vert nyugtalanul és a halántéka lükte­tett. Semmi kétség: egy ember. Egy középkorú hím, fehér arccal, zöldesszürke lüszter kabát­ban, barna pantallóban és kalapban. Kezében egy nagy utazótáska. Tétován és idegesen állt ott a sarkon. Forgatta a fejét. A szelünk jó volt, nem foghatott szagot. Az egész nem tartott to­vább másfél percnél, aztán a jelenség hirtelen eltűnt. Meredten és kábán bámultak utána a semmibe. A kövér kolléga dermedten, elfehére- dett ujjakkal szorongatta a puska csövét, aztán az átélt izgalmaktól rekedten súgta feléje: „Öre­gem, hát ezt senki nem fogja elhinni nekünk.” Alighanem igaza van. Most jutott csak eszébe, hogy minek hozta a fényképezőgépet meg a fel­vevőt. Elkeseredetten érezte az összes kacat sú­lyát. Vezetőjük bólintott, és zsebéből egy lapos fémkulacsot vett elő. Mind a hárman meghúz­ták, a konyaktól rögtön kellemes zsibbadás hul­lámai öntötték el, mintha hangyák masíroztak volna a talpától a feje búbjáig. hazafelé vezető út tűrhetetlenül lassúnak tűnt. Szótlanul ültek a kocsiban. Maguk ■lé meredtek, az előttük kanyargó útra, amit a kocsi fényszórója szabdalt fényes sávokra. Keleten már erős derengés húzódott a hegyek mögött. KOVÁCS JÁNOS vuiiia a i A ha As, Hogyan nyerjük meg a bérpartit? Kis munkahelyi illemtan dolgozóknak - okulásul Sok dolgozónak okoz fejtörést: hogyan cselekedjen, ha munkahelyi főnöke elé kíván állni azzal a kéréssel, hogy emelje meg a fizetését. Ha kellő bátorításra, néhány jó ta­nácsra van szüksége, kérjük, olvassa el az alábbiakat! Alapvető szabály erre az esetre: meg kell tanulnunk mindenekelőtt, hogy hogyan értékesítsük az egyre in­kább bonyolulttá váló munkaerőpi­acon - jó áron - tudásunkat. Michael Waadt müncheni kutató szerint minden negyedik ember töb­bet kereshetne annál, mint ameny- nyit egyébként kézhez kap. Több­nyire azonban nincsenek tisztában értékeikkel, nem tudják kellőkép­pen eladni saját magukat. A rossz fellépés mögött általában önértékelé­si zavarok húzódnak. íme, tíz jó tanács a bérparti sike­res megnyeréséhez: 1. Mérjük fel saját értékeinket, és ehhez igazítsuk követeléseinket! Ha állást változtatunk, akkor általában 20 százalékkal több bért érjünk el! 2. Ne állítsuk sem túl magasra, sem túl alacsonyra a magunkkal szembeni mércét! 3. Ne csak az éves fizetésről tárgyaljunk, ne felejtsük el, hogy azon kívül még kiegészítő juttatá­sok is vannak: például kocsi- és mobiltelefon-használat, óvoda a gyereknek, vagy olyan különleges biztosítások, amelyeket a cégek kötnek munkatársaik számára. 4. Fontos az időpont megvá­lasztása is. Kérelmeinket általá­ban feszültségmentes, nyugodt napokon igyekezzünk előterjesz­teni. 5. Ne sokat habozzunk! Aki csak 2-3 évenként áll üyen kérés­sel a főnöke elé, az könnyen vis­szautasításra számíthat. 6. Válasszuk meg, kihez intézzük a kéréseinket! Ki kell tudni választa­ni adott cégnél, hogy egyáltalán ki­vel érdemes az anyagiakról tárgyal­ni. Ha megkerüljük a döntést hozó főnököt, akkor bizony nagyon rossz lóra tettünk. 7 Mindig valamilyen kőnkét eredményre hivatkozzunk, amelyet a közelmúltban értünk el! 8. Súlyozzuk az érveket fontossá­gi sorrendben, és csak a legnyomó- sabbaka hivatkozzunk! 9. Tartsunk főpróbát otthon vagy egy közeli baráttal! Mindig pontos számadatokkal operáljunk! 10. Bármi legyen is a válasz, soha ne hagyjuk magunkat kizökkentem leik egyensúlyunkból! Éreztessük a céghez való lojalitásunkat, és egyez­zünk meg egy következő tárgyalási terminusban! Ezzel jobb helyzetbe hozzuk magunkat az újabb bér­meccsen. EUROPRESS z egész úgy kezdődött, hogy meg akartam ölni. Piaci jelzővel illetett kollégájához hasonlóan ugyanis roppant szemtelen volt. Előbb csak a fejemet döngte kö­rül, aztán lábaival a karomat csikandozta, majd belemá­szott a vacsorámba. Úgy döntöttem, megölöm. De ő meglépett. Pár pillanat múlva az ágy plüsshuzatán kószált. Szemügyre vettem. Irtóztatóan csúnya volt. Lábai mint ezernyi törött tüske, szeme óriási gúvatag, szája egy előrelógó cső, ami nem más, mint egy szívószál. Hasa alján valami nagy ronda fehéret viselt. Megborzongtam a lát­ványtól. Ami mégis megkülönböztette a szoba néma tárgyaitól, az az volt: élt! S ak ugye él, annak joga is van az életre. Úgy döntöttem, nem ölöm meg. De akkor felvetődik a kérdés: mit tegyek vele? Fajtája nevelhetetlen, semmire sem való. Megsimogatni nem lehet, mint az ágyon elhasaló nagy, kövér macskát. Finomságokkal sem lehet kedveskedni, ugyanis rendkívül vad. És még gyönyörködni sem lehet benne, hiszen bor­zasztóan ronda. Ödön - merthogy a természet eme zümmögő szülöttje ezt a nevet kapta - hamarosan beilleszkedett az esti nyugalomba. Mintha megér­tette volna, vannak pillanatok, amikor neki is csendben kell maradnia, s van, amikor felhívhatja magára a figyelmet - büntetlenül. Barátságunk tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy megkvánta a ká­vét, amit iszogattam. S ha valamit Ödön akar, azt el is veszi. Igaz, ez ks segédlettel sikerült nek, mert a cukos mázzal megknáltam. S csodák csodája, Ödön már nem volt gyáva. Odaballagott a kanálhoz, és a visz­szataszító szívószállal, amit a szájában hordott, jót lakmározott. Még akkor sem rebbent meg, amikor a kanál megremegett a kezemben, s egy óvatlan mozdulattal azonnal agyoncsaphattam volna őt. Szerintem ekkor már sejtette, ez valami barátságféle... Szuromi Rita: Őszi barátság Igaz, kapcsolatunk nem volt egészen felhőtlen. Nagyon utáltam őt, amikor az asztalra készített vizemet piszkálta, vagy a tálcán a vacso­rám felé tartott. Néhány nap múlva azonban megtanulta, ha türelme­sen vár, előbb-utóbb kap néhány falatot, aminek hatalmas szívószálá­val nekeshet. Ödön lassan a szoba tartozéka lett. Nem tudom, ő is így érezte-e, az viszont biztos, hogy egyre kevésbé volt szemtelen és egyre otthono­sabban mozgott. Egy este az alvó macska mancsait ksértette. Egy pil­lanatra megállt bennem az ütő, hogy a természet eme kövér, elházia- sodott teremtménye felébred, és ősi vadászösztöneire hallgatva egy pillanat alatt agyoncsapja a jól tartott szobatársat. Rémlátomásom be­igazolódott. A macska felriadt, és - egy álmos mozdulattal arrébb hes- segette őt. Ödön ismét megmenekült. Időközben tanulmányozni kezdtem élettartamát. Azt ugyanis sej­tettem, hogy nem lehet túl hosszú életű A szakkönyvek semmit nem írtak róla. Gondolom, ők is úgy hitték, mielőtt Ödön és társai végel­gyengülésben kimúlnak, agyoncsapják őket. Egy dologban bizonyos voltam: neki nem lehet bántódása. Néhány nap múlva ismét a bútor plüsshuzatán kószált. Egészen közel hajoltam hozzá, hogy ismét tanulmányozzam. Valahogy nem hittem már abban, hogy csúnya. Jól megnéztem. Nem szépült meg. Ellenben egyre kedvesebb volt. S főként barátságos. Vacsora előtt már a kezemre is ült, s csak akkor vánszorgott arrébb nagy lomha mozdu­latokkal, amikor csiklandós ízelt lábainak matatása miatt nevetőgör­csöt kaptam. Ödön, a nagy kövér fekete macska és én békében éltünk egymás mellett. Mindenkinek megvolt a helye. A macska az ágyban, én az ágy és a szőnyeg között, Ödön a mennyezeten aludt. Egyre hidegebbek lettek, s Ödön látványosan lassult. Aggasztott a lomhasága. Időnként akár fenéken is billenthettem volna, olyan lusta lett. Elnézve találgatni kezdtem: vajon hol alussza majd téli álmát. Biz­tos voltam abban, hogy talál valami kényelmes zugot, s lepihen. Egy reggel kinyitottam az ablakot. A nagy kövér macska éppúgy fel­éledt a becsapódó hűvöstől, mint Ödön. Élénken mocorogni kezdtek. A macska mosakodott, Ödön röpködött. S egy óvatlan pillanatban, az elhúzott függönytől nem akadályoztatva, Ödön egyszer csak huss, el­hagyta a szobát. osszú órákig nyitva hagytam az ablakot. Talán visszajön a melegre. Elvégre ő sem akarhat megfagyni. Meg az esti vacsorák íze is, gondolom, vonzó lehet - persze, csak ha képes emlékezni rá. Ödön nem jött vissza. Az első, nélküle eltelt estén arra gondoltam, remélem, talál magá­nak egy kényelmes, meleg szobát, aíiol megbújhat. S ahol, remélem, nem csapják agyon...

Next

/
Oldalképek
Tartalom