Heves Megyei Hírlap, 2000. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-23 / 224. szám
6. oldal - Heves Megyei Hírlap HÍRLAP 2000. Szeptember 23., szombat fi|| M A G A Z N A Heves Megyéért kitüntetés minden esetben nívós munka elismerése. A díjazottak kiemelkedő tevékenységükért, „életművükért” kapják. Az idei díjazottak között szerepelt egy csoport is, amelynek tagjai aligha a hosszú évtizedek munkájáért részesültek a díjban. Ugyanis gyerekek. Nem is akármilyenek. Győzni akarnak, akár kézen állva is... fotós gál gábor- Miért pont ugrókötél? - teszem fel a vélhetően már sokszor elhangzott kérdést a Makiári Sport Klub Kötélugró Szakosztálya vezetőjének, Kovácsáé Farkas Zsuzsának, aki a helyi általános iskola testnevelő tanára. Láthatóan nem először kell erre válaszolnia, mivel ez a sportág, a kötélugrás - amit mi laikusok inkább ugrókötelezésnek neveznénk - nem tartozik a reflektor- fényben lévők közé. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy valami komolytalan, játékos bohóság lenne.- Kétségtelen, hogy nem ez a legnépszerűbb és leginkább elterjedt sportág, hazánkban különösen nem, azonban a világon egyre többen űzik, egyre népszerűbb. A községben tíz éve működik a csoport, s tavaly jutottunk el oda, hogy immár nem diáksportköri keretben, hanem egyesületként - és egyben közhasznú szervezetként - dolgozunk. Mint megtudom, a sportágválasztás oka igen prózai: a tanárnő Judit nevű lánya nagyjából tíz éve (amikor az édesanyja szerint még képernyőfüggő volt) a tévében látta, hogy létezik ez a sport, s szólt a mamának, hogy ezt ő is szívesen csinálná. S mint kiderült, sokan éreztek így, mert a 150 gyermeket tanító iskolában mára kilencven tagja van a sportklubnak, közülük mintegy negyvenen kötélugrók. S büszkén elmondhatják magukról, hogy világ- és Európa-bajnokok. Eddig persze hosszú út vezetett.- Tíz éve kezdtünk el torna helyett kötélugrással foglalkozni. Az első versenyre 1992- ben mentünk el, mint az ország egyik legújabb csoportja, akik „csak bemutatózni” érkeztek. A szervezők azonban megkérdezték, hogy akarunk-e esetleg élesben versenyezni. Nem tudtuk, milyen a mezőny, s hogy a többiek mit tudnak. A gyerekek ennek ellenére úgy döntöttek, hogy megpróbálják, merthogy nincs veszítenivalójuk - mondja a tanárnő, majd mintegy mellékesen hozzáteszi: érdemes volt, mert megnyerték a versenyt. Ezután sorra jöttek a sikerek: 1994-ben és '95-ben az Egyesült Államokban tartott világversenyekről összesen 4 arany-, két ezüst- és két bronzérmet hoztak haza, egy évre rá megnyerték a Pécsett megrendezett világkupán a kiscsoportok versenyét, magyar bajnokok lettek, '97-ben a kanadai világkupáról szintén két aranyéremmel tértek haza, '99- ben a budapesti világbajnokságot nyerték meg, az idén pedig a Dániában megrendezett vb-n bizonyultak a legjobbnak. Az már egyáltalán nem is meglepő, hogy éveken át ők voltak az ország legjobb kötélugrói, független szakemberek értékelése alapján.- Van valami különös oka, hogy 1998-ban kimaradtak a versenyek? Vagy csak sikertelen év volt?- Oka van, sajnos, nem különös. A pénztelenség. Nem sikerült előteremtenünk az utazásra valót. Ugyanis nem bővelkedünk szponzorokban, s bizony, egy- egy távoli országba elutazni igencsak költséges. De nem panaszkodni akarok, mert ha az ember valamit célul tűz ki, azt úgyis eléri. Persze, így sok áldozatot kíván a munka a gyerekektől, a szülőktől, a pedagógusoktól és az edzőktől egyaránt. De megy. A Promtherm Agriától kapunk - mondhatom úgy - rendszeres támogatást, emellett erejéhez mérten az önkormányzattól, továbbá a szülőktől, a vállalkozóktól. Dániába például úgy készültünk, hogy csak a legjobb öt gyerek mehet. Aztán a szülők összefogtak, összeadták a pénzt, hogy elutazhasson mind a 12 gyerek. Mert ennyien vannak, akik rendszeresen versenyeznek. Abban azért bízunk, hogy közhasznú szervezetként immár számíthatunk az „egyszázalékos” támogatásokra. Sokan mondták már, hogy szeretnék nekünk felajánlani. Majd meglátjuk. A hazai sporttámogatásokat ismerve túlzott reményeket nem táplálunk nagy cégek, nagy vállalatok támogatását illetően, mert ezek általában már elkötelezték magukat, másrészt pedig kétségtelen, hogy a kötélugrás „reklámértéke” aligha vetekszik a kosárlabdáéval vagy a fociéval. Bár az is tény, hogy ez a sportág egyre népszerűbb.- Zömében általános iskolások alkotják a csoportot. Akik elvégzik a sulit, azok elhagyják a csoportot is?- Természetesen ilyen is van, de az sem ritka, hogy középiskolásként is dolgoznak velünk tovább, sőt felnőttkorú versenyzőink is vannak. Azt szoktam mondani: aki középiskolásként is megmarad, az már nem megy el. SUHA PÉTER Az emlékek villanása E gyedül térdelt a félhomályban. Vele szemben, a szoba sarkában már csak a nagymama fésülködőasztala állt, mint egy szárnyas barokk oltár, kétoldalt az emlékeket rejtő pici fiókokkal, középen a tükörrel. Erőt vett magán, lassan felállt, aztán először gyertyát, majd cigarettát gyújtott. Kihúzta az apró fiókokat, és egyenként kipakolta mindegyiket. Előkerült egy ovális alakú ócska medál. Mellette nyakláncok, szálkás, elnyújtott betűkkel írt apró üzenetek és levelezőlap nagyságú, mogyorószínűre fakult fényképek lapultak, amelyek a halvány gyertyafénynél még sápadtabbak lettek. Együtt volt itt minden, a nagyszülők életének egy-egy darabkája. Hátát nekidöntötte a hűvös falnak, behunyta a szemét, és maga elé képzelte az öregek botra görnyedő testét, mély ráncoktól barázdált arcát. Aztán megpróbálta úgy berendezni a szobát, ahogyan utoljára látta. Ott középen egészen a falig tolt két óriási ágy állt, mindig rengeteg dunna és párna magasodott rajta, fölöttük bekeretezett családi képek. Az ágyakkal szemben állt a szoba büszkesége, a tükrös fésülködőasztal, mellette két, nehéz fából, talán tölgyből készült szekrény. Hirtelen úgy érezte, a körülötte lévő tér leszűkült, és újból mindennek lelke lett. A felvillanó gyermekkori emlékek mosolyt csaltak a szája sarkába - mennyire szerette itt a nyarat. Még érezte a járdát szegélyező virágok illatát, és a szájában a korai érésű szőlő édeskés zamatát. Ha tehette, mindig ott sertepertélt a nagymama szoknyája körül. Figyelte a hét eleji nagymosásban megfáradt, s a víztől megráncosodott kezeit, amelyeket már erősnek látott, amikor a dagasztásra váró tésztával birkóztak. De legjobban mindig a délutánokat várta. Amikor a tyúkok óramű-pontossággal kotkodálni kezdtek, gyorsan szaladt, hogy a nagymamát megelőzve összeszedje a meleg tojásokat. S ilyenkor mindig nagyon izgult - most is érezte, hogy kezd hevesebben verni a szíve -, vajon rá tudja-e venni a nagyit a délelőtt kieszelt játékra. Jól emlékezett, egyszer ország-várost játszottak. A lap fejlécére felkerültek a kategóriák, míg az utolsó sorba a szerzett pontokat írták. Igen ám, de nagymama ezt félreértette, és egy nagy pontot tett oda. Ez a kedves kis félreértés most is megmosolyogtatta. Nagyon szerette, ha gyermekkoráról mesélt a nagyi. Kuncogva hallgatta, hogy amikor rossz fát tett a tűzre, miként menekült az üknagypapa bőrből készült dohányzacskója elől, mert az, ha sikerült ráütnie vele, nagyon tudott csípni. D e most arra eszmélt, hogy ott ült a sarokban, két keze úgy lógott a behajlított térdére, mint két uszony. Az ölében még mindig ott pihent a régi fénykép, újból rápillantott, és arra gondolt, hogy ez a két csodálatos ember vajon látja-e őt onnan fentről. Ha igen, akkor talán kezükre hajtott szelíd fejükkel ők is búslakodnak most. Lassan visszapakolt mindent a fiókokba, s a helyükre tologatta őket. Aztán egy kissé megbillentette a gyertyát, amelyről, mint arcunkról a könnycseppek, úgy gördültek alá a viasz megolvadt gyöngyei. Még egyszer körülnézett, hogy mélyen az emlékezetébe vésse a szoba képét, majd hosszú sóhajtással elfújta a lángot. JUHÁSZ MARIANNA A karikatúra igazságtartalma dönti el, szeretjük-e Tónió még készül a nagy kihívásra, az „Így rajzoltok ti” sorozatra- Építőipari technikumba járt Pécsett. Ehhez képest igen messze került a végzettségétől...- Apám akarata az volt - meséli Tónió -, hogy tanuljak valami tisztességes szakmát. Képzőművész volt az ötvenes években Magyarországon, és nem akarta, hogy ugyanolyan rögös utat járjak be, mint ő. Neki szembesülnie kellett azzal, hogy a Szőnyi-, Barcsay-tanítványokat miként szorítják le a pályáról, s hogyan kapnak teret a szocreál művészek. Apám az új irányzattal nem tudott azonosulni, túl őszintétlen- nek tartotta. A sors viszont mégiscsak úgy hozta, hogy végül apám útját folytattam. Úgy látszik, minden emberi akarat ellenére a genetikai adottságok erre a pályára vezettek. Gyakorló technikusként amúgy sem állt előttem nagy jövő. Segédmunkát végeztem, s abból finanszíroztam a tanulásomat. Jártam szakkörre, főiskolai előkészítőre, elvégeztem a kirakat- rendezői iskolát, végül csak bejutottam az Iparművészeti Főiskolára.- Ez a kudarc az ön életében nem ismétlődött meg. Elég volt a kiugráshoz a tehetség, vagy szerencse is kellett?- Biztos, hogy nagyobb szerencsém volt, mint apámnak. Ráadásul most már jóval nagyobb lehetőségük van azoknak az alkotóknak, akik a saját útjukat járják, és semmiféle irányzathoz nem tartoznak. Nekem a sikert a rendszerváltás hozta meg. A kilencvenes évek legelején olyan volt a politikai helyzet Magyarországon, hogy bátran lehetett politikusokat parodizálni, senki nem ütötte meg a bokáját. Óriási változás volt ez a korábbihoz képest, mert a rendszerváltás előtt, ha jól tudom, egyetlen embernek engedték meg, hogy rajzokat készítsen Kádár Jánosról és Fock Jenőről. Azoknak a rajzoknak viszont szépnek kellett lenniük, és csakis jó pozícióban lehetett mutatni a politikusokat. Nos, ez egy csapásra megváltozott: kilencventől kezdődően lehetett bábokat, rajzokat készíteni a közélet szereplőiről. Az is a szerencsém része volt, hogy ebben az időben cserélődött ki a Ludas Matyi stábja, ahová szinte az utcáról hívtak be. Két hónap múlva megjelent egy karikatúrám Antall Józsefről, ami meghozta az áttörést. E rajz kapcsán hívtak az Uborkához. A műsor akkor indult, és munkatársakat kerestek hozzá.- A rendszerváltás igencsak felfuttatta Magyarországon a humor műfaját. Miből adódott ez: karakteres arcú emberek kerültek a politikai élet porondjára, vagy a személyiségük, cselekedeteik, csetlé- seik-botlásaik adták a jó alapot a műfaj újrateremtéséhez?- Ezen még el sem gondolkodtam.... A rendszerváltás előtt talán nem volt fontos a politikus minősége és hozzáállása, csak a párthűség. Kádár János kivétel volt, ő igazi karakternek számított. A szürke tömeg megszűntével viszont új arcok jöttek, akik közül nagyon sokan egyéniséget képviseltek. A politikusokat már lehetett egyénekre bontani.- Ismerni kell ahhoz a személyiséget, a belső értékeket, a habitust, hogy élethű karikatúrát lehessen készíteni, avagy elég egy karakteres, kifejező arc is?- Mindig kívülről indulok, tehát olyan embereket is folyamatosan rajzolok, akiket akkor látok először. Egy arc, egy szem, egy mosoly, egy tartás, vagy egyáltalán az anatómiai felépítés elegendő ahhoz, hogy elkészüljön a karikatúra. A fej alakja vagy körhöz vagy téglalaphoz hasonló, esetleg alul vagy felül szélesedik. Ezután osztom a részeket: a távolságok, a takarások, az arányok minden ember esetében különbözőek. Ezeket kell megragadni, s máris látható, hogy nem fontos a belső érték vagy éppen az érték hiánya.- Mennyi idő kell ahhoz, hogy ezeket az adottságokat rögzítse is?- Van, amikor egy perc, van, amikor néhány nap. Ha karikatú- ra-jellegű autogramot kémek tőle, akkor az illetőt profilból egy vonallal megrajzolom, s az máris kifejez valamit, igaz, csak nagy vonalakban. Az Uborka figuráin természetesen jóval többet dolgozom. Ilyenkor minimum három rajz kell, hogy a szobrász térben lássa az alakot.- Szeretik az emberek a saját karikatúrájukat?- Nagyon kíváncsiak, mert fotókon a fényviszonyok miatt mindig másnak látják magukat, és szeretnének objektív képet kapni önmagukról. Először a legtöbb ember tartózkodó. De aztán, ha meglátják a kép igazságtartalmát, akkor megszeretik. Ehhez a karikaturista hozzáállása is kell. Nem szabad az arcot túlságosan elszépíteni, de kigúnyolni sem szabad az előnytelen tulajdonságokat. Mindkét torzítás a kép igazságtartalmából vesz le.- Előfordult már, hogy sértődés lett a munka vége?- Sértődés nem, de az Uborka egyik nőalakja egyszer elmesélte, hogy amikor családtagjai meglátták a műsort, kimenekültek a szobából. Ezután szolidabbat mintáztunk.- Önmagáról készített már karikatúrát?- Persze, az önéletrajzomon illusztrációként ez látható.- Ha leül Önnel szemben egy ember, azonnal karikaturistaszemmel kezdi nézegetni az arcát?- Soha. Ez nálam nem szakmai ártalom. Csak akkor, ha rajzolnom kell.- Karikatúráit elnézve sok a politikus, kevés a színész. Köztük nincsenek olyan jó arcok?- A színészeké nagyon izgalmas világ, szeretem is az arcukat rajzolni. Hogy ritkábban teszem, az talán annak köszönhető, Jiogy sok megrendelés volt az Uborkának. Egyébként van egy olyan vágyam, hogy egy színház előterébe fényképek helyett elkészítem a szerződött művészek karikatúráját. Talán erre is szükség lesz egyszer.- Többnyire fekete-fehér színekkel dolgozik...- Többet tudok kihozni belőle, mint a színesből. A hivalkodó színeket egyébként sem szeretem. Ezért is lettem grafikus.- S hogy bánik az ecsettel, temperával, olajjal?- Mindennek az alapja a rajz, tehát aki tud rajzolni, az festeni is tud. Más kérdés, hogy ezt nem nagyon gyakoroltam, ezért félek egy kicsit a technikától.- Önről semmi egyebet nem írnak az életrajzi lexikonok, mint azt, hogy az Uborkának dolgozik. Bizonyára nem ennyiből áll az élete.- Szoktam kondizni, nyelveket tanulok, most éppen az olaszt, de még szeretnék néhány latin nyelvet elsajátítani, végzek fizikai munkát, értek a kőművesmesterséghez, az asztalosmunkához, a villanyszereléshez, szeretek zenét hallgatni, főként dzsesszt és klasszikusokat, egyszóval sok mindent kipróbáltam.- Ez látszik a pályafutásán. Végül is ebben a műfajban megtalálta önmagát?- Döntésem azóta végleges, hogy a főiskolán elkészítettem az első karikatúrát.- Nyolc éve megy az Uborka. Nem vált mára kicsit unalmassá?- A tempón ma már lehet lazítani. A nagy álmom azonban még hátravan. Karinthy Frigyes: így írtok ti mintájára szeretném elkészíteni az így rajzoltok ti sorozatomat, amelyben híres festők önarcképét rajzolnám meg abban a stílusban, ahogy ők rajzolták volna meg, mégis benne leszek én is... Másrészt sokszor hívnak rendezvényekre, ahol ismeretlen embereket rajzolok. Hetente egyszer biztos, hogy akad egy ilyen program is.- Csak nem azt akarja mondani, hogy a „bérmunka" még mindig fontos a megélhetéshez?- Igazából most is ebből élek. Az egyetlen komoly megrendelésem az Uborka volt. Dolgozom még a Hócipőbe is, de a munka zömét továbbra is ismeretlen emberek rajzolása teszi ki. SZUROMI RITA ____________________NÉVJEGY ___________________ N eve: Tóth Antal, de az ország tévénézői csak Tónió ként ismerik. Született: Mohács, 1960. Jelenleg Dunakeszin él. Iskolái: általános iskola: Mohács; középiskola: Pécs, Építőipari Technikum; főiskola: Budapest, Magyar Iparművészeti Főiskola. Munkahelyei: szabadúszó, de indulása óta dolgozik az M1 tévécsatorna Uborka című műsorában, s rendszeresen rajzol a Ludas Matyinak és a Hócipőnek. Első kiállítását 1993-ban rendezték Dunakeszin, az egri közönség most láthatja először karikatúráit a Bródy Sándor Könyvtárban. A világot jelentő kötelek