Heves Megyei Hírlap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-05 / 182. szám

6. oldal - Heves Megyei Hírlap HÍRLAP MAGAZIN 2000. Augusztus 5., szombat Megbocsátani csak a bocsánatkérőknek lehet Átvilágítják a magukat egykori politikai foglyoknak vallókat A Magyar Politikai Foglyok Szö­vetsége (Pofosz) elhatárolja ma­gát attól a megnyilatkozástól és kijelentéstől, hogy az egykori ki- telepítetteknek és internáltaknak meg kell bocsátaniuk azoknak, akik ezeket a bűnöket elkövet­ték, szervezték és irányították. A szövetség alapállása, hogy a volt kommunisták a rendszerváltás tizenegyedik évében sem jutot­tak el oda, hogy bűneikért bocsá­natot kérjenek az egykor meg- hurcoltaktól és hozzátartozóik­tól, hiszen jó néhányan nem él­ték túl a szörnyű megpróbáltatá­sokat, vagy az akkori atrocitások következtében szerzett betegsé­gekben hunytak el azóta. Megbo­csátásról csak bocsánatkérés után lehet beszélni. Mindezt Nánási István a Pofosz Heves Megyei Szervezetének elnö­ke mondja. Ülünk a hatvani irodá­ban. Mellettünk két egykori meg­hurcolt: Kovács Józsefné és Czibolya Csabáné. Ők ketten a poklok poklát élték át a Hortobá­gyon ötven évvel ezelőtt. Megpró­báltatásaikat feledni nem lehet. A legjobban azt fájlalják, hogy olyan egykori kitelepített ígér a nevükben bocsánatot, aki szerin­tük később lepaktált a kommunis­ta hatalommal.- A Hortobágyon nekünk nem lovagolni kell és sétakocsikázni, hanem főhajtással emlékezni és emlékeztetni az egykori szörnyű­ségekre - mondják a júliusi horto­bágyi találkozóra reflektálva. Sze­rintük ott egyfajta nyári vakációs program zajlott, amelyhez illeték­telenül használták az egykori in­ternáltak emlékét. Az egykori po­litikai foglyok szervezete el is ha­tárolta magát a júliusi hortobágyi találkozótól. A Pofosz szeptem­berben tart majd megemlékezést, a Hortobágyról való szabadulás évfordulóján. Rózsaszínűbb emlékezés Kovács Józsefné és Czibolya Csabáné felháborítónak tartja, hogy néhányan igyekeznek rózsa­színűbbre festeni a hortobágyi éveket. - Már-már egészen humá­nusnak tüntetik fel a tábort, ahol annyit szenvedtünk - mondják. Holott a valóság egészen más, hi­szen már a tíz éven felüli gyerme­keknek is a felnőttekkel együtt kellett dolgozni a rizsföldeken, rendőri felügyelet mellett. Ugyan­olyan teljesítményt követeltek meg a gyermekektől mint a felnőt­fSifHMÍUt .. • ízű WS6.UÍ»* *««*<* mumm t**^> «íkál )m< iWMK ptmm mvs Hmm mmmt • ♦ A Pofosz megemlékezése a hatvani hősi emlékműnél. Méltatlanok is vannak soraikban tektől. Aki nem bírt dolgozni, arra kemény büntetés várt. A rendőrök géppuskával és far­kaskutyával őrizték az internálta­kat. A munkafelügyelők balmazúj­városi szabad emberek voltak, akiknek megtiltották, hogy szóba álljanak a kitelepítettekkel, így igye­kezve meggátolni a külvüági hírek eljutását a táborba. Az otthonról ka­pott csomagokat átkutatták a rend­őrök, a leveleket cenzúrázták, a nem tetsző sorokat kihúzták. Élelmet a tábori konyhán kap­tak. Ha kolompoltak, akkor sorba kellett állni érte. A gyermekeknek fél szedőkanállal, a felnőtteknek egész merítővei járt. A vizet lajtos kocsi hozta. Ezért szintén sorba kellett állni. A tábor melletti gazdaságban csak igavonó állatok voltak, azo­kon lovagolni nem lehetett, mint ahogy azt a két egykori internált társuk állítja. Neheztelnek rá, amiért egyfajta lovaglós szabad- idő-programos időtöltésként tün­teti fel a hortobágyi éveket. •- Az efféle nyilatkozatok meggya­lázzák az egykori üüemáltak emlé­ké, arra jók, hogy megtévesszék a mai embereket - mondja a két egy­kori politikai fogoly. - Már nekünk is megegyezték a hortobágyi interná­lás valós képé nem ismerők, hogy „nem is volt nektek olyan rossz ott”. hatott, vagy csak később, felnőtt fejjel ülhéett be az iskolapadba. Sok volt köztünk a tehetséges gyer­mek, de nekik sem adatott meg, hogy tanulhassanak. Mi valóban megbélyegzettekként éltünk, na­gyon nehezen, de árulók nem let­tünk, a kommunista hatalommal nem paktáltunk le. Ezt a bátorsá­got hortobágyi tanítónknak, Bátai Józsefnek köszönhettük - vallják. Szerintük éppen azok igyekez­nek főmártírt csinálni magukból a médiában, akik később a kommu­nista hatalom kegyeit keresték. Mivel behódoltak, egy sor előny­ben részesülhettek. Az egyik volt hatvani internáltat említik, akinek édesanyja a nyolcvanas években azt nyilatkozta az egyik újságban, hogy nincs harag a szívében, mindkét gyermeke párttag. Az említett gyermekek közül az egyik a Pofosznak is tagja. Nánási István szerint mindez úgy valósulhatott meg, hogy az il­lető nem Hatvanban kérte a felvé­telét, hanem Budapesten, az otta­niak pedig nem kérték ki a Zagy­va-partiak véleményét. - Ha meg­teszik, akkor nem léphetett volna be a szövetségbe, hiszen Hatvan kisváros, itt nincsenek titkok - jegyzi meg a megyei elnök. Átvilágítást kémek A Pofosz tagjai átvilágításra számíthatnak. Mindezt azért tart­ja fontosnak a megyei vezetés, mert félő, hogy még mindig van a szervezetben több olyan tag, aki a szocializmus éveiben feladta ko­rábbi elveit és beállt a hatalmat ki­szolgálók soraiba. - Inkább szá­nalmat érzünk és nem haragot, ha rájuk gondolunk - mondják. - Azt viszont elvárjuk, hogy távoz­zanak sorainkból. A Pofosz megyei szervezeté­nek etikai bizottsága időközben már lépett is. Felháborítónak tar­tották egyik volt internált társuk nyilatkozatait a médiában. Sze­Belépés, kerülővel- Az internált gyermekek nagy többsége Hatvanban nem is tanul­Hatvani koszorúzás Nagy Imre halálának évfordulóján. Megszűrik a tagokat. FOTÓ: T. Z. M. rintük valótlanságokat állítva mi­nimalizálta az internáltak szenve­déseit, a szabadulásuk utáni meg­próbáltatásokat. Ráadásul a nyi­latkozó később az MSZMP tagja lett.- A Pofosz alapszabályzatának negyedik bekezdése többek között kimondja, hogy a kommunista párt, az egykori karhatalom és a munkásőrség volt tagjai nem le­hetnek szövetségünk tagjai. Aki ezt elhallgatta, vagy letagadta, annak mennie kell - jegyzi meg Nánási István. A megyei elnök már több egy­kori párttagot és munkásőrt is ki­zárt. A megfelelő átvilágítást sür­gősnek és elkerülhetetlennek tart­ja: - Szervezetünkben csak a való­ban meghurcolt és elveikhez a megpróbáltatások közepette is hű maradó politikai foglyoknak van helye. A Pofoszt tisztán kell tarta­nunk. A megyei szövetség háromta­gú etikai bizottsága a napokban ülésezett. A tanácskozásra meg­hívást kapott az internálásról nyilatkozó tag is. Nem jött el, ám az etikai bizottság úgy vélte, hogy a rendelkezésére álló ada­tok alapján kezdeményezheti ki­zárását a szervezetből. Az indok­lás: Hortobágy egykori lakója ké­sőbb belépett az MSZMP-be, s így az alapszabály szerint be sem léphetett volna a Pofoszba. Ha vi­szont megtette, akkor most tá­voznia kell. A megyei döntést szeptember­ben tárgyalja az országos etikai bizottság. Nánási István biztos benne, hogy azt jóváhagyja majd. Elfogadott kizárás Az üggyel kapcsolatban megke­restem a hortobágyi nyilatkozatai miatt kemény kritikával illetett Pofosz-tagot, aki úgy ítélte meg, hogy júliusban méltón emlékeztek a Hortobágyon az egykori internál­tak. Azokat a szörnyűségeket senki sem teheti meg nem történtté, a ta­lálkozónak sem az volt a célja. Azt pedig végképp szeretnék elkerülni, hogy egy megemlékezés ellentéte­ket szítson az egykori internáltak között. Az etikai bizottság kizárását kezdeményező határozatával kapcsolatban pedig kijelentette, hogy nem fellebbezi meg a me­gyei döntést, mert nem kíván konfrontálódni egykori társaival. A felhozott vádakra sem kíván ref­lektálni. TOMPA Z. MIHÁLY A sajtónünüke, bizonyára mindenki látott már ilyet régi porladó újságlapok sárgult oldalait felütve, olyan szaladgáló apró kicsi állatka. Nos, tehát fogad­juk el általános, bizonyításra nem szo­ruló megállapításként: a sajtónünüke a sajtóval táplálkozik. Azt kell nekije en­ni. Reggel, délben, este. Reggelire egy jó rágós kis vezércikkel elvan egészen dé­lig, akkor bekap egy-két könnyű belpo­litikai tudósítást, desszertnek egy kis külhoni színest. Estére nem eszik sokat meg nehezet, mert epés és puffad, így hát a társasági rovatból csemegézik ke­veset, vagy egy nem túl bő lére eresztett apró, porhanyós parlamenti tudósítást, netán a hangulatának megfelelően a ha­lálozási hírek között válogat nyomott, borongós kedéllyel, avagy házasságkö­tések mirtuszillatát szimatolja. Jöhet még egy angolosan átsült közgazdasági szemle aztán, és kész. Ily módon egy élet szorgos munkájával évfolyamokat emészt meg és eszi túl magát rajtuk. Ez a sajtónünüke étrendje és életmódja. Akadnak persze olykor mások is, akik bár távolról nem sajtónünükék, mégis sajtót akarnak enni. Ugyanis leg­utóbb például egy magyar honatya gon­dolt egyet - minden tett nagy, ha ritka - és legott a sajtótörvény szigorítását kez­deményező irányt vett. Nos, hősünk például a sajtótörvény radikális szigorí­tását kezdeményezi a közeljövőben, in­dítványát a parlament nyári szünete alatt, a nyugalom óráiban tervezi elké­szíteni. Ha nincs jobb doíga persze, ak­kor izzadhat. Egy ilyen javaslat elfogadása ese­tén a jelenleginél na­gyobb pénzbüntetéssel lehetne sújtani a valót­lanságot állító orgánu­mokat, az egyes közéleti szereplőkkel kapcsola­tos közlésekre pedig a megjelentekkel azonos terjedelemben válaszolhatnának az érintettek. Régi és ifjabb sajtónünükék emlékeznek ilyenekre. Nagyon vissz- hangos tervek ezek. Pár éve is mintha hallottunk volna hasonlóról. De lehet, hogy csak az emlékezet romlékonysága űzi velünk felelőtlen tréfáját. A nagyot gondoló kezdeményezi, hogy meg le­hessen tiltani azon orgánumok műkö­dését, amelyek a bíróság megítélése sze­rint is többször állítottak valótlanságot. Nagyon helyes. Egyetlen szerény, ámde félénk közbevetéssel: akkor hol késik a valótlan politikusi kijelentéseket egyál­talán valamilyen szerény, mondjuk jel­képesen tízforintos alapon pénzbünte­téssel sújtó törvény. Gyaníthatóan so­kan már rég a templom egerénél zörget­nének alamizsnáért. Ma a közélet szereplői teljesen kiszol­gáltatottak a sajtónak, amely bármikor meghurcolhatja őket, vagy beleavatkoz­hat magánéletükbe - indokolta kezde­ményezését a politikus. A megindult- ságtól itt elhomályosul a képernyő. Rá­KOVACS JANOS Sajtónünüke adásul működésképtelen a szankciók je­lenlegi rendszere. A média gyakran csak hosszú idő elteltével, kis terjedelemben teszi közzé saját korábbi híreinek hely­reigazítását. Na, de legalább közzéteszi - mond­hatnánk persze, ha mernénk. Milyen szerencse, hogy nem merjük. Míg a leg­több közéleti szereplőről ugyanez sem akkor, sem később nem mondható el. Mármint hogy a legcsekélyebb önkritika meglegyintené őket. Ez a különbség a sajtó és a szférák magasába emelkedő közszereplő között. Okuljunk ezen. Néhány roppant szerény, bátortalan észrevétel azért lenne. Egy: sosem volt kötelező se képviselőnek, se másféle közszereplőnek lenni. Kettő: nem való­színű, hogy bárkit is kicsiny gyermek- dedsége idején szülei az asztal körül kergették, hogyha nem lesz a honnak fe­lelős atyja, elviszi a zsákos ember. Há­rom: el is lehet pályázni más munkakör­be. Annyi szép foglalkozás van még. Nem muszáj annyit érzékenykedni, fő­ként karcos dohányáru­ként nem kell mell- reszívni a sajtót, hanem valami értelmeset kell cselekedni - pártállástól függetlenül - azoknak, akik ott vannak, ahol. Különben lehet, nélkü­lük aztán tényleg nem tartanánk ott, ahol most vagyunk. A politika nem harmatos lel- kűeknek való, nem is azok csinálják egyébként. Tenni,vagy nem tenni. Ak­kor nemesb-e a közlélek, ha kiszáll ten­gerfájdalma ellen stb. Nagy kérdések ezek. A sajtó valóban nem békebírák gyü­lekezete, hibázunk is mindannyian, van elég söpörnivaló saját portánk előtt is, ám hogy szándékosan rosszindulatú, le­járató, tényeket elferdítő és jellemtele- nül aljas eszközökkel éljen a sajtó, arra csak igen kevesen vetemednek. B uzinkay Géza közlése nyo­mán érdekességként meg­idézném a 19. századi törté­nelmet, hogy a sajtóélet akkori liberális törvényi szabályozásán kívül is, megkülönböztetett mértékű szabadság- jogok illették meg a sajtóélet résztvevő­it. Az igazságügyi miniszter 1871-ben adta ki azt a rendeletét, mely a „sajtóvét­ség miatt elítélt egyének fogság-bünteté­sének végrehajtása iránt intézkedett”. Eszerint a sajtóvétségben bűnösnek ta­lált és elítélt fogoly minden személyes tárgyát magánál tarthatta elzárása ide­jén, külön, bútorozott, egészséges helyi­ségben kellett elhelyezni. Választhatott abban is, hogy eszi-e a fogházi kosztat, vagy maga gondoskodik élelmezéséről, olvasmányait maga válogathatta és ho­zathatta meg. Napi hat órát tetszés sze­rint tartózkodhatott az udvarban, vagy a kertben: szabadon fogadhatott látogató­kat délelőtt két, délután öt óra hosszat; szabadon, ellenőrzés nélkül levelezhe­tett. Akárcsak egy nyugalmas szanatóri­umban. A rendelet utolsó paragrafusa még azt is előírta, hogy „...az igazgató és őrszemélyzet a fogoly irányában ma­gukat ildomosán tartoznak viselni...” Akadtak persze olyanok akkor is, akik túllőttek a célon és visszaéltek a biza­lommal. A Ludas Matyi című élclapot és a Nép Szava című szélsőbal hetilapot szerkesztő Mészáros Károly például, aki fogházbüntetésének egyik „kimenője” idején törzsvendéglőjében berúgott, fel­ségsértő szitkokat kiabált, és ezért ismé­telten elítélték. így történt ez az ánti vi­lágban. De ugyan hol akad ma már ilyen meghitt, nyugodt és lakályos zug, mint amilyen egykori, a büntetésüket töltő újságíróknak jutott osztályrészül.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom