Heves Megyei Hírlap, 2000. június (11. évfolyam, 127-151. szám)
2000-06-03 / 129. szám
2000. Június 3., szombat HÍRLAP MAGAZIN Heves Megyei Hírlap - 7. oldal Hajoljunk közelebb egymáshoz A rádiós és az a sokat emlegetett vásárfialekvár Ez a könyv, amelyikkel most befészkelem magam a fotel mélyébe, annyira új, hogy lapjai ragaszkodó testvérként simulnak még egymáshoz, s amint találomra felütöm valahol a közepe táján, a szétnyíló oldalak apró rezzenése az orromba tereli a nyomdagépeken surrogó papír és a betűket formáló festék sajátos, korcs illatát. És most: Hajoljunk közelebb egymáshoz - ajánlja az elsőkötetes szerző, Hubai Gruber Miklós.- Mint a szüleié, ugye? Hiszen a kötet élén az áll, hogy „Szüleim emlékére...” A rám szege- ződő mélybarna szemek reb- benése árulkodik, érzékeny ponthoz- értünk.- Itt hagytak már bennünket mind a ketten... Rég, nagyon Hubai Gruber Miklós dedikál rég volt az, amikor a falusi bál hevében össze- - A tanyán, falun élő embereknek találkoztak, majd egybekötötték nagy lelkűk van, s ebből fakadóan az életüket. Tizenegy gyermekük- tisztón és egyszerűen fejezik ki mabői nyolcat nevelhettek fel, köztük gukat. A Nagykunságnak azon a ré- engem, a hetedikként születettet, szén, ahol születtem és felcsepered- Apám cipészként, majd gumijaví- tem, sajátos tájszólás honos. De itt, tóként próbált eltartani bennün- Szilvásváradon is rátaláltam egy kar- ket, mellette anyám fogta egybe a cagi emberre, a háromlábú kisbojtár, családot. Arra emlékszem, hogy a meglőtt kutya gazdájára, aki lenyű- nagyon szegények voltunk, sok gözött a beszédével, gonddal neveltek bennünket, en- - Lelke mélyén őrizget még egy nek ellenére anyám sűrűn dalra nyelvet, miután a zólyomi Erdészeti fakadt, apám a csiszológép mellett Egyetem tíz szemesztere után Szlo- dudorászott. Nekik köszönhetem, vákiában szerzett erdőmémöki dip- hogy jó hallással áldott meg a lomát. sors, akkori környezetemnek pe- - Sokat jelent nekem az a nyelv, dig, hogy meglássam mindazt, már csak azért is, mert ennek isme- ami szép, ami jó és énékes gondo- rete révén kerültem külsős bemon- latokat hordoz. dónak a miskolci rádióhoz, ahol ak- Onnan gyökereznek azok a koriban a szlovák nemzetiségi műszép zengésű, ízes szavak, kifejezé- sor készült. Egyetemi éveim alatt is- sek is, amelyek fel-felbukkannak merkedtem meg Karol Gulissal, tőle ezekben az írásokban? származik könyvem mottója. Csak FOTÓ: PILISY ELEMÉR egy mondat ebből: „Ott, valahol az Ismeretlenben egy inga méri az időt, és állandóan jár és jár.” Ez az ismeretlen izgat engem is, a lengő inga mérte idő, amelyben sorsok, sorsfordulók kötik össze egymással az embereket. Csak össze kellene hajolnunk, s naponta legalább két- percnyi örömet kellene szereznünk egymásnak.- Olyan apróságra gondol például mint a vásárfialekvár? Az eddigi ráncok eltűnnek a homlokáról, mosolyogva idézi a kis elbeszélés történetét.- Bárhová is vetett a sors, erdészként vagy rádióriporterként, a szállodában mindig eltettem és hazavittem gyermekeimnek az apró kis műanyag dobozba csomagolt gyümölcslekvárt. Amint írom is, hiába állt a kamrában a befőttesüvegek sora, ennél kedvesebb ajándék nem létezett. Ahogy néztem a gyerekek örömét, eszembe jutott, hogy mi csak néha-néha kaptunk egy-egy kiflit vásárfia gyanánt. Nálunk ez vásárfialekvár lett, s amikor a lányom kollégiumba került, s először hazajött, ő is hozott egyet az öccsé- nek... A sokszínvirág csokrába tartozik ez a történet, akárcsak valamennyi, amely mind-mind megesett valaíti- vel. No, nézd csak! Hová el nem barangolok, amint olvasom őket. A nagy család asztalához például, ahol - az első sorok után úgy érzem - engem is befogadnak, mert ahol tizenegy szájnak jut, ott a tizenkettedik sem marad éhen. De odalopakodhatok a hajnalban felizzított pa- razsú sparhelt mellé, ahol a szeretett anya süti a szalagos fánkot, hogy a messzi városból hazajött szeretteit a friss kelésű tészta illata ébressze... Az ugyancsak rádiós Kondor Katalin - Pintér Dezsővel és Rapcsányi Lászlóval együtt - a születendő kötet első olvasói közé tartozott, s így vélekedett róla: „Köszönöm Nemes István juhászembed, az ő háromlábúpásztorkutyájával. Jó tudni, vannak fiatal pásztorok is. Ez a Nemes alig negyven, és olyan, mintjuhász- ősei: emberszámba veszi az állatot. Aztán köszönöm a hatéves Barbarát, aki öccsének költ meséket, mert Anyát, aki meghalt, helyettesíteni kell. Köszönöm Húsvét Gyulát is, aki 47 évesen talált rá az igazira, s ezt az igazit, annak titkával - szégyenével -, terhével is képes volt szeretni. És köszönnék még sok-sok igazi noveUahőst, de 54-szer nincs hely leírni, hogy köszönöm. ” Egy sor - s ez már tőlem - azért még ide fér: köszönöm a vásárfia- könyvet... SZILVÁS ISTVÁN A lakodalmas csak játék, de a tánc igazi A kétszázszor férjhez adott szépséges menyasszony Egy magára valamit is adó menyasszonynak késnie illik. Egyelőre nincs is sehol, de ez még a kisebbik baj. Amiért várnunk kell, az a vendégsereg. A lakodalmat ugyan este 6 órára hirdették Mikófalván, de az autóbusz még fél 7-kor sincs sehol. Márpedig itt nem arról van szó, hogy Kovács Dóra és Kelemen Péter elrebeghesse az igent, s egymáséi lehessenek, míg a sír el nem választja őket. Ezek a fiatalok a szívük mélyén nem is kívánják ezt, mi több, Péternek - akinek, mint rebesgetik, komoly választottja van - „annyi is lenne”, ha Dórának őszintén ígérne örök hűséget. Ezt a lakodalmat a főleg külföldről érkező turistáknak rendezik. Nem először és nem is utoljára. Annyiszor jelenítik meg a hagyományokat őrző egybekelést, ahányszor csak a közönség óhajtja. Ahányszor csak a szervezést vállaló Agria Travel elhoz ide egy buszra való „násznépet". Merthogy a jelentkezőknek ez a szerep jut, aktív részeseivé válnak az ünnepségnek. Végre valahára a távolból már hallik az autóbusz pöfögése, s mire a menyasszonyos ház előtt leugrálnak a kirándulók, a népviseletbe öltözött táncosok lejteni kezdenek a diófa árnyékában.- Békesség a háznak! - köszön a vőfély, Radó István, árvalányhajas pörge kiskalappal a fején. Nemcsak üdvözölni jött a ház népét, hanem kérni is. Elsőként egy szép bokrétát a mellére, aztán vérszemet kapván a menyasszonyt is, a vőlegény számára. Hanem a szépséges arát nem adják ám ingyen, ezer jó magyar forint az ára. A legények úgy keresgetik a csizmaszárban a pénzt, mintha valóban fizetni akarnának, végül száz forintot adnak csak az örömanyának. Nem is jár ezért csak egy kis „zöld menyasszony", egy serdü- letlen bakfis, aki még babával játszik. Nekidurálják magukat a legények, inkább fizetnek rendesen, csak kapják meg a szépséges Dórát. A lányok, asszonyok öltöztetni kezdik a kiválasztottat, ropogósra keményített alsószoknyát adnak rá, az addig viselt egyszerű, fehér, fodros tetejére. Párta és fátyol kerül a fejére, úgy vezetik az álmélkodó vőlegény elébe. Amikor az nyugtázza, igen, erre a lányra gondolt, a menyasszony könnyes búcsút vesz szüleitől és barátnőitől. Mindezt persze táncban elbeszélve, nem is csoda, hogy a vőfély erősen zihálva bírja csak elmondani a mondókáját. Megindul a kertből az ifjú pár, a népviseletbe öltözött „rokonság” - ahogy a valóságban is idősek és fiatalok egyaránt -, és az ez alkalommal Romániából érkezett násznép utánuk. Az utcai meneté a zenészek zárják, végesteien végig húzzák a talpalávalót. A lakodalmas háznál terített asztalok fogadják, a kapuban mindjárt kupica pálinkával és zamatos molnárkaláccsal kínálják a vendégeket. Míg felszolgálják az aranyló húslevest csigatésztával, addig sem unatkozhat az úri közönség. A táncosok szakadatlanul ropják, olyan lendülettel, hogy az is beleizzad, aki csak nézi. A szereplők akkor sem vegyülnek a vendégek közé, amikor a tálban megérkeznek a gusztusos töltött káposzták Nekik csak a szórakoztatás az osztályrészük, s kopp a vacsorájuk. Jól néznénk már ki, ha megennék a hasznot. A négyfogásos vacsoráért és a valóban fergeteges, szünet nélküli többórás műsorért 40 némé márkát kell lepengetniük a résztvevőknek. Átszámítva ez hatezer forint. Nem olcsó mulatság, viszont ha úgy vesszük, hogy nem kell nászajándékot vinni, s aztán majd a saját gyerekünk lagzijába visszahívni őket, nem is olyan sok. A bevételen a rendkívül finom étkeket főző bélapátfalvai vendéglős, nyilván a toborzó utazási iroda, az egri zenekar és a mikófalvi tánc- együttes osztozkodik. Gyomromban két tányér levessel, három gombóc töltött káposztával is megpezsdül a vérem, s dobogni kezdenek a lábam, amikor a zenészek rázendítenek, hogy aszondja: - Komámasszony eresz- szen fel az ágyra, hadd tegyem a jobb kezem a farára.. Fodor József, a táncegyüttes vezetője megkönyörül rajtam, s felkér. Hasonlóképp cselekednek a többiek is, valamennyien táncba visznek egy-egy vendéget. For- gunk, pörgünk, ugrunk, ahogyan az a nagykönyvben írva vagyon, de a zenekarban nincs egy cseppnyi irgalom sem. Fokozzák a tempót, mind gyorsabb iramot diktálva, már majd1 elröpülök, mint Törőcsik Mari a Körhintában, ez így, teli bendővel nem normális, hanem a vizesre izzadt ingű Fodor Jóska úgy tart karjaiban, hogy baj nem lehet. Még a beszélgetéshez is van ereje, arra, hogy megdicsérjen: „milyen jól táncol!” A felkérésnél is hálá- sabb vagyok neki azért, amikor tíz perc múltán a helyemre kísér. Ők még folytatják, éjszakába nyúlóan. S ha a megrendelők úgy akarják, újra és újra megtartják a már vagy kétszázszor férjhez adott Kovács Dóra lakodalmát. NÉGYESSY ZITA A lakodalmas menetet a násznépnek avanzsált turisták és a zenészek kísérik FOTÓ: GÁL GÁBOR Nagy volt az idén a zimankó, nem szívesen hoztam ki garázsából az öreg jószágot, hasa alá is verek egy csöppet, jó lenne még sötétedés előtt hazaérni - olvasom az egyik nyúlfarknyi történet első sorait, s képzeletben már ott is állok a leeresztett kisterenyei sorompónál. Hallom, amint a téli estében meg- csikordul mögöttem a súlyos IFA fékje, aztán csend. A koszos törlőruha súrlódik csak a sártól mocskos szélvédőn, azt nyomja el a rám köszönő pilóta hangja.- Messziről-e, szakikám? Mondom neki, honnan jövök, s mire észbe kapok, már jócskán benne vagyunk a beszélgetésben. Aztán... lassan felhúzzák a sorompót, szabaddá válik az út, s nekem - mert ez már az én gondolatom is, nemcsak a kis tárcanovella írójáé - hazáig Sütő András szavai járnak a fejemben, amit a régirégi novemberi éjszakában mondott, ha emlékeznek rá: „Hajoljunk egy kicsit közelebb egymáshoz... ” Hajoljunk hát össze, és beszélgessünk! - kértem a réges-rég isneri egn racuos-ujsagiroi, nuoai Zruber Miklóst, a szép küllemű <ötet szerzőjét, akinek villanásnyi életképei, elgondolkodtató jegyzési, fordulatos történetei tucatnyi ;mberi sorsot idéztek fel bennem a fotel önkéntes fogságában töltött érák alatt.- Én a Dunántúlon voltam, rö- Adnadrágos - csalogatom elő kissrác-koromat -, most mégis úgy éreztem, a jó öreg szembe-szom- széd, Sanyi bácsi engem nyugtatgat a kocsordosi “ puszta haván sikló lovas szánon, hogy ne félj, fiam, míg a Pajkos fülét látod... Hangulatos történetekké szépültek az akkori élmények.- Inkább igaz emberi történetek maradtak - mondja erre az immár fehér szálakkal vegyített, dús szakállú férfi. - Olyan megrajzolt arcélek, amelyek magukon hordozták a ma emberéből mindinkább hiányzó értékeket, így a becsületességet, a jóságot, a lelkiismeretességet és az egymással való törődést. Az egyszerű emberek nemes tulajdonságai ezek. IÉHE6T Hubai Gruber Miklós 1949-beú született Fegyverneken, tizenegy gyermek közül a hetedikként. 1963-1967: a törökszentmiklósi Bercsényi Miklós Gimnázium tanulója. 1967-1972: a szlovákiai Zólyom Erdészeti Egyetemének hallgatója, végzett erdőmérnök. 1972-től a Hegyközben, majd a Bükkben erdész. 1980-1987: a Bükki Nemzeti Park erdészeti felügyelője. 1987-től a Magyar Rádió szlovák nyelvű bemondója, majd a miskolci stúdió munkatársa. 2000, könyvhét: megjelenik első kötete.
