Heves Megyei Hírlap, 2000. június (11. évfolyam, 127-151. szám)
2000-06-10 / 135. szám
2000. Június 10., szombat Nagyváros A 2000. évet nemzetközi őrülettel köszöntő világfőváros, Párizs viszonylag hamar visszazökkent normálisnak tekinthető életébe, amely persze hétköznap sem tekinthető teljesen normálisnak, hiszen akkor minek is járkálnának oda a piszkos kozmopoliták, a szerelmesek, a művészek, a hedonisták és a sznobok. A nyári szezont fölényes és elegáns biztonsággal kezdő város egy-két igazi újdonsággal várja látogatóit. Ámde csigalépcsős, romantikus, franciaágyas hotelszobákról ne beszéljünk ezúttal - erről az ember vagy tud, vagy nem -, és ne beszéljünk a teraszokról, se pedig a szaxofonosról a metróban. A párolt lazacokról és a borokból pedig főleg hallgassunk most az egyszer, bármilyen nehéz is ez. Nézzük inkább a szikár tényeket. A 2000. év legnagyobb újdonsága a felújított Pompidou- központ, amelyet 1977 januárjában nyitottak meg, s azóta évente több mint 8 millióan látogatták meg. Persze, azt nem lehet állítani, hogy mindenki a kulturális központban megrendezett kiállításokat tekintette meg, sokan pusztán a mozgólépcső és a gyönyörű terasz kedvéért mentek oda, hogy egy csésze kávé vagy egy pohár sör mellett gyönyörködjenek a párizsi háztetők látványában. Ennek a bliccelésnek viszont már vége szakadt, hiszen aki csak nézelődni akar, annak is meg kell váltania a 30 frankos (1200 forintos) belépőjegyet, hiszen a dolog lényege immár az, hogy a tetőre csak a 4. és az 5. emeletre felköltöztetett Modem Művészetek Nemzeti Múzeuma termeit érintve lehet feljutni. Aki tehát henyélni akar, muszáj előbb egy kicsit művelődnie... Maga a felújítás egyébként 576 millió frankba került. Ugyanakkor a külső gyakorlatilag semmit sem változott, ám a Pompidou-központ belül tágasabb lett, a fogadótér - azaz a fórum - jóval nagyobb és impozánsabb, s aki most belép a hatalmas előtérbe, egy óriási olajfát lát (Maurizio Cattelam alkotását): s ebben az az érdekes, hogy a 8 méteres növény több mint felét a gyökereket magában foglaló hasáb alakú földrakás teszi ki. Mindez a hozzáértők szerint azt jelképezi, hogy a Pompidou- központ a legkülönbözőbb művészeti ágakat egyesítő szemléletet tükröz. Párizsba készülő magyar turisták számára külön is meg kell említeni, hogy ezekben a hetekben egy Brassai-kiállításnak is helyet ad a kulturális centrum. A 2000. év másik újdonsága az a virtuális békefal, amelyet az Eiffel-torony közelében, a Mars-mező szélén állítottak fel. Ezen 32 nyelven (magyarul is) olvasható a „béke” szó. A Fal a békéért elnevezésű alkotás üvegből, fából és rozsdamentes acélból készült - Jean-Michel Wilmotte műve. Ez a kompozíció immár az információs társadalom kommunikációs eszközének tekinthető, ahová az Internet ( www.murpourdelapaix.com ) segítségével akár mobiltelefonról is küldhetünk személyes leveleket: 30 képernyőn a látogatók elolvashatják a világ minden pontjáról érkező elektronikus üzeneteket. Végül nézzük a nagyváros képeit: a Pompidou homlokzatán óriási plakát hív Brassai kiállítására, amely június 26- ig tart nyitva. Láthatjuk, hogy egy magányos lány egy oszlopnak támaszkodva álldogál, s azt, hogy mire gondol, nem tudjuk meg soha. Továbbá, alkonyati fények a Concorde téren, mögötte különböző tornyok (Eiffel) és obeliszkek, van Diadalív, szél és trikolór. Ismerős színek. Piros, fehér, kék. Heves Megyei Hírlap - 7. oldal Vidék A francia vidék viszont, pontosabban, ami Párizson kívül van, egészen más. Oda tényleg ritkábban jut el az utazó, tapasztalat és néhány ismerős szükséges ahhoz, hogy ne csak a fővárosba és az ismert üdülőhelyekre menjünk, hanem csak úgy bele a közepébe. Teszem azt, Besanconban - az úgy nagyjából a közepén van - felkapaszkodik az ottani fellegvárba: évszázados falak, alatta folyó, van a levegőben egy kis visegrádi hangulat, némi Duna-ka- nyar, vannak múzeumok, kiállítások, persze, kis hangulatos kávézók a téren. Mellette ott van a francia rádió egyik vidéki stúdiója, mellette állatkert, flamingók, tigrisek. A vidéki város központja viszont kevéssé különbözik más városokétól: ott a főtér, ahol általában a templom áll, és ahol körben a legjobb (legdrágább) üzletek is helyet kapnak, a vendéglők és kávézók teraszai, ahol az asztalok belelógnak az úttestbe, a járókelők, a motorosok és a helyi érdekeltségű autóbuszok előttünk néhány centivel kanyarodnak el. így aztán a vendég, az utazó konkrét részese lehet a történéseknek. (Benne van.) Kortyolgat, nézelődik, és eléggé jól érzi magát. Megpróbálja szeretni ezt a világot, és ez általában sikerül is neki. Aztán ha a falvak irányába mozdul el, s a tájat figyeli, és sétálgat is, látja például, hogy a mustárültetvények milyen népszerűek erre (Dijon közel van), és hogy egy ötletes termelő (nyilván kereskedelmi célzattal) a mezőre Interneteimet varázsolt, amelynek betűi a mustárnövényből vannak kiformázva. A falu azért akkor az igazi, ha ismerősnél, háznál vagyunk, s a hétköznapok vonalát követve kicsit úgy élünk, mint ők: azokra a helyekre járunk, ahová ők, úgy kelünk, úgy ébredünk, úgy eszünk és iszunk, ahogyan ők. Éttermi ételsor helyett házikosztot kapunk, forgalmas vendéglátó-ipari egységek helyett a vidéki törzskocsmába juthatunk el ilyenkor, ahol záróra előtt két perccel, miután a tulaj megtudja, hogy a háziak külföldi vendégeket hoztak hozzá, bizony, meghosszabbítja a nyitva tartást. Este 10 óra helyett így lesz éjszaka kettő. Hazafelé aztán a helyi pékség előtt a megfelelő illatokkal találkozhattunk ilyenkor. Benézünk az üzembe, ahol azt mondják, ha várunk kicsit, vihetünk a frissen sütött, általában reggelire fogyasztott klasszikus francia süteményből, a croissant-ból. Persze, várunk kicsit. Mikor az egykor volt diszkó épülete előtt visz az utunk, a vendéglátóinktól megtudjuk, hogy az utóbbi években egyre kevesebben keresték fel a zenés-táncos intézményt. Tavaly azonban a tulajdonos úgy döntött, megváltoztatja az üzlet jellegét. Itt tehát most egy olyan hely működik, ahová a férfi nővel érkezik, a nő pedig férfival. Általában házastársak jönnek, de van úgy, hogy csak együtt járnak a párok. A konstrukció lényege, hogy a párok partnert cserélnek néhány órára. Igen. Intézményes keretek között. Persze, semmi sem kötelezi őket, a döntést nem muszáj meghozni, ha nem jön össze, ha nem tetszik a kiszemelt személy, hát akkor sincs semmi baj... Szóval, amióta diszkó helyett ez van, ugrásszerűen megnőtt a forgalom, ami látszik is, hiszen az épület előtt ottjártunkkor rengeteg autó állt (mi persze nem mentünk be). Hajnalban, amikor hazaértünk, az Interneten még megnézzük a reggeli magyar lapokat, aztán ledőlünk kicsit pihenni. Gall kakas nem kukorékol, csend van és nyugalom. Hát igen. A francia falu. HAVAS ANDRÁS Erdőkövesd első díszpolgára nemzedékeket nevelt fel A pedagógusnap alkalmából vehette át az Erdőkövesd Díszpolgára kitüntető címet Szilágyi Ignácné, akit a kis faluban élők csak Mika néninek szólítanak. A közel kilencvenesztendős tanítónő 67 évvel ezelőtt, júniusban kapta meg a pedagógusdiplomát az Angolkisasszonyok Egri Tanítónőképző Intézetében. Erdőkövesdre 1942-ben helyezték tanítónak, ahová a férje is követte, akit évekig a község kántoraként tiszteltek és szerettek. A néhány évig tartó békés nyugalmat a háború dúlta fel. Az oltalmat és biztonságot jelentő féijet besorozták, a kartársnő elmenekült a káoszból. Julika néni egyedül maradt.- Az otthonomat soha nem hagytam volna el. Az erdőkövesdi embereknek rengeteget köszönhetek, hiszen mindig mellettem voltak, és a legnehezebb időszakban is segítettek - emlékezik hálásan a tanítónő. A támogatást a maga módján köszönte meg, amikor a háborút követően a romos iskolaépületben teljesen egyedül látott hozzá a tanításhoz.- Volt idő, amikor 175 gyermeket neveltem. Délelőtt az alsó tagozatos, délután a nagyobb diákokat tanítottam. Ezt az évet nem felejtem el soha. A tanév végére bizony nagyon elfáradtam, de a gyerekek és a szülők hálája boldoggá tett. Ekkoriban ráadásul egyedül gondoskodtam a hároméves kisfiámról és az idős édesanyámról is. Az erdőkövesdiek szeretete nélkül nehezen boldogultam volna.- Ennyi nebulót nem lehetett könnyű kordában tartani.- Nekem a fegyelmezéssel soha nem volt gondom. Ma is vallom, hogy a pedagógus számára a legfontosabb a gyerekek szeretete, amit a tanítványok nagyon hamar megéreznek és viszonoznak. Az a tanár, aki ezt nem így érzi, és nyaklevesekkel, egyéb retorziókkal próbál nevelni, magának tekintélyt szerezni, az nem való erre a pályára. Az iskola államosításakor Julika nénit nevezték ki igazgatónak. Nem sokkal később már öt nevelő látta el a feladatokat az iskolában. Ekkor szerveződött meg a dolgozók esti iskolája is, amiért az akkori tanítványok ma is hálásak. Időközben a kisfiú is felnőtté cseperedett, és édesanyja nyomdokait követve szintén ezt a hivatást választotta. A mama nyugdíjazását követően pedig immár ő - Szilágyi István - irányította az intézményt. A nyugdíjasévek azonban kezdetben nem teltek pihenéssel. Pedagógushiány miatt visszahívták a tanítónőt, aki az 1-2. osztályban tanított, miközben óvoda híján a kisebbekkel is szívesen foglalkozott. Mindeközben kétszer is más intézményekbe helyezték, ám a szíve mindig visszahúzta Erdőkövesdre. S hogy a fentiek ismeretében mit jelent az idős tanítónőnek az elismerés? Erről így beszél:- Bár családi okok miatt Egerbe kellett költöznöm, a községet a szívembe zártam. Ez a kitüntetés nagyon nagy boldogsággal tölt el. Gyakran gondolok az erdőkövesdi évekre, ahol sikerült olyan tanítványokat nevelnem, akik az életben jól megállták a helyüket. A fiam és a kis unokám is ezt a hivatást választották, s ez külön öröm számomra. Ezt a kitüntetést úgy vettem át, mintha még mindig a kövesdiekkel élnék. Azokkal az emberekkel, akik nemcsak rám gondolnak szeretettel, de a férjem nevét is - aki orosz hadifogságban halt meg - megörökítették az erdőkövesdi hősök emlékére állított emlékművön. BARTA KATALIN
