Heves Megyei Hírlap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-14 / 62. szám
6. oldal - Heves Megyei Hírlap • 2000. Március 14., kedd _____________________________________________________________ÜNNEPI MAGAZIN V erés és börtön járt a Nemzeti dalért Bondár Sándor: „Mi, magyarok mindig megemlékeztünk a szabadságharcról...” Arcán nyugodt mosollyal kezd élete történetébe. Mint mondja, nincs oka búra, mivel ma már boldog nagyapaként éli életét. Pedig Bondár Sándor egykor szörnyűségek hónapjait élte meg, amiért 1960-ban, március 15-én, egy délutáni baráti találkozón elszavalta a Nemzeti dalt. Egy Nagyvárad melletti községben, Székelyhídon született. Ott végezte az általános iskolát, majd Nagyváradon folytatta tanulmányait az egyik középiskolában. A partiumi városban kvártélyosként lakott egy családnál. Szállást, kosz- tot kapott jutányos áron, mert a házigazda gyermekét is tanította. Közben hazajárogatott. Egy üyen alkalommal, 1956 őszén az egyik barátja elhívta egy találkozóra. Helybeliek gyűltek össze. Mindenki panaszkodott, hogy elveszik a földeket, a szőlőket. Össze kell fogni, meg kell akadályozni, lám, már az anyaországban győzött is a forradalom. Úgy döntöttek, ráébresztik az embereket, hogy itt a cselekvés ideje, ezért kiáltványt szerkesztettek és kézírással sokszorosították.- Nem féltek a lebukástól?- Azt hittük, sikerül felismerhe- tetlenné változtatnunk az írásunkat. Végül is öt röplapot készítettünk, és azokat ki is ragasztottuk a faluban. Azt mondták, hogy az emberek elégedetlenek, zúgolódnak, elég néhány kiáltvány, és megmozdul az egész Partium. Mi akkor el is hittük ezt. Most már tudom, hogy mindez hiú ábránd volt. Szerencsémre a röplapok kiragasztása után késő este otthon mindent elmeséltem a bátyámnak, akik nyomban szólt az apámnak. Ő értesítette a többi szülőt, és együtt indultunk, hogy hajnalra leszedjük a kerítésekről a kiáltványokat. így is megtudta az egyik rendőr, hogy valami falragaszok voltak a faluban, de őt sikerült egy hordó borral rávenni, hogy ne nyomozzon az ügyben. Később megtudtam, nagy szerencsénk volt, mert a közeli Diószegen a hasonló plakátot szerkesztők és kiragasztók több év börtönt kaptak. Az eset után apám megígértette velem, hogy többé ilyen titkos akciókba nem keveredek. Ezt be is tartottam. Később mégis bajba kerültem. Már végzős voltam a középiskolában, amikor a hetente megtartott irodalmi kör soros ülése éppen március 15-re esett. Romániában ez nem volt ünnep, de mi, magyarok mindig megemlékeztünk a szabadságharcról. Azon az ominózus irodalmi körön is úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit. Még az ülés megkezdése előtt felálltam és néhány bevezető mondat után elszavaltam a Nemzeti dalt. Ennyi volt az egész. Utána saját verseinket elemezgettük. Ám akkor már nagyon kiépült az iskolában is a hírhedt szeku. Másnap már eljött hozzám az albérleti szobámba egy fiatal nyomozó. Bejött, leült és elkezdett kérdezősködni az iskoláról, az otthoniakról meg mindenről. Aztán elment. Jött is lélekszakadva a házigazdám, hogy vigyázzak nagyon, mert ez szekus, nehogy valamit mondjak neki. Másnap, harmadnap újra eljött a látogatóm, és a negyedik alkalommal azt mondta, hogy vele kell mennem. Egyenesen a szeku székházába vitt. Ott nyomban vallatni kezdtek. Azt akarták kiszedni belőlem, hogy összeesküvést szervezek. Tagadtam. Megvertek. A talpamat ütötték. Kihasadt, de ők tovább verték. Ez két-három órán át tartott. Volt a szobában egy bordásfal, arra kötöttek fel, úgy ütöttek, de én akkor sem ismertem el semmit, nem írtam alá semmit. Erre hazaküldtek, és azt mondták, senkinek se szóljak arról, amit bent történt. Orvosi igazolást kaptam, azt vittem az iskolába a kimaradás igazolására. Akkor még azt hittem, hogy ennyivel megúsztam, de később kiderült, hogy nem. A bajt az is súlyosbította, hogy korábban az iskolában sem tartottam a számat, többször elmondtam, hogy a kommunistáktól csak rosszat kap az ember, a földeket elveszik, a falusiakat meg csak dolgoztatják. Később kiderült, ezt néhány osztálytársam el is mondta a szekun. Igaz, én nem hibáztatom őket, mert mindegyiket alapiasan felpofozták vallatás közben. így hát újra bevittek a szekuhoz, és akkor már bent is tartottak. Néhány nap múlva átvittek a nagyváradi börtönbe. Bilincsbe verve két fegyőr kísért végig az utcán. Ez fájt a legjobban, a megaláztatás. Tolvajok és gyilkosok közé zártak.- Meddig maradt a nagyváradi börtönben?- Július közepén, több társammal együtt, nőkkel és férfiakkal egy rabszállítóba zsúfolva átvittek Gyulafehérvárra. Az autó rabterén nem volt ablak, csak egy rés volt a tetőn, alig kaptunk levegőt. Alig volt már bennünk élet, amikor megérkeztünk. Gyulafehérváron harmincán voltunk egy cellában, magyarok, románok, németek. Ott tanultam meg jobban románul, meg németül is egy kicsit. Egész nyáron át rettegésben éltünk, mert akkor még kivégzések is voltak.- Bírósági tárgyalás és jogerős ítélet nélkül is kivégezhették volna?- Arról már korábban hallottam, hogy Nagyváradon több embert is kinyírt a szeku. A családdal azt közölték, hogy szökés közben lőtték le őket. Ezért féltem olyan nagyon.- Végül is bíróságra került az ügye.- Szeptemberben volt a tárgyalás. Kérdezték: bűnösnek érzem magam? Azt mondtam: nem. Ám ez semmit sem jelentett, mert a rendszer megdöntésére való buzdításért hét hónapot kaptam és az ország összes középiskolájából kitiltottak. A büntetést a vizsgálati fogság alatt le is töltöttem, így a tárgyalást követően szabadultam.- Hogyan alakúd az élete?- Úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok Nagyvárad utcáin végigmenni, hiszen ott hurcoltak végig bilincsbe verve. De apám azt mondta, hogy nem nekem kell szégyenkeznem. Anyám makacs asszony volt, naponta bejárt Nagyváradra a szekuhoz és a párthoz, hogy az ő fia jeles tanuló volt, vegyék vissza az iskolába. Mindenfélét ígértek, de semmi sem változott. Akkor fogta magát és leült a szeku bejáratánál a lépcsőre, és azt mondta, hogy onnan nem mozdul, míg a fia ügyét meg nem oldják. Este kiszóltak, hogy menjen az iskolához, mert visszavesznek.- Ott hogyan fogadták?- Mintha semmi sem történt volna. Igaz, senki sem mert velem barátkozni, de négyszemközt sokan bátorítottak. Még a magyar tanárok közül is jó néhányan megveregették a vállamat, ha egyedül találtak a folyosón. Légy erős, ki kell tartanod, mondogatták. Akkor éreztem, hogy nincs mit szé- gyeUnem. Félni azért féltem, mert hetente kellett jelentkeznem a rendőrségen, ahol mindig azt mondták, hogy figyelnek, ha bármit is csinálok, nyomban visznek a börtönbe. A szekuhoz is be kellett mennem néhányszor. Egyszer, amikor az előszobában várakoztam, hallottam, hogy az irodában az egyik nyomozó azt mondja a másiknak: a legjobb lenne, ha lelőnénk, mert csak gondot okoz, már a jelenléte is ellenkezésre buzdítja az embereket, ha lelőnénk, abból mindenki okulhatna. Akkor nagyon megijedtem, mert éreztem, hogy megtehetik.- Az iskola elvégzése után mihez kezdett?- Világéletemben tanár szerettem volna lenni, de az egyetemi felvételihez be sem vették az irataimat. Egy Nagyvárad melletti községben, Nyüveden kezdtem dolgozni, tanítóként. Nagyon kis falu, oda senki se akart menni, és mivel a tanítónő akkor szült, így megengedték, hogy helyettesítsem. Később neki sikerült Nagyváradra kerülni, én pedig ott maradhattam. Tánc- és énekcsoportot alakítottam a gyermekekkel. Egyik délután egy otthonról hozott régi énekeskönyvből gyakoroltunk. Benne volt a Kossuth Lajos azt üzente is. Bejött egy férfi, megnézte a könyvet, elvitte, és másnap a nagyváradi szekun kellett jelentkeznem. Nehezen tudtam elmagyarázni, hogy ez egy rég énekeskönyv, és én nem lázítok. És ez így ment éveken át: minden semmiségért megfenyegettek, útlevelet sem kaphattam, hogy meglátogassam magyar- országi rokonaimat. Igyekeztek megkeseríteni az életemet, s ez sokszor sikerült is, ám a nehéz percekben mindig azt mondtam: ott, a börtönben sok szörnyűséget láttam, ártatlanul évtizedekre lecsukott embereket. Ha ők kibírták, akkor nekem is bírnom kell. TOMPA Z. MIHÁLY Olvasóinkkal együtt emlékezünk a 10 éves Hírlapra. Mi válogatást közlünk a lapban megjelent egykori fotókból, s Önöket arra kérjük, jelentkezzenek szerkesztőségünkben, ha felismerték saját arcukat, vagy ismerősüket. Szándékunk, hogy egy évtized után megszólaltassuk a szerencséseket. írja meg tehát címünkre (Heves Megyei Hírlap, 3300 Eger, Barkóczy u. 7.}, hogy kit tisztelhetünk a bekarikázott arcokban?
