Heves Megyei Hírlap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-04 / 283. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1999. december 4., szombat Sorsokról, bankárokról és a betonvilág lényeiről Beszélgetés dr. Kende Péter jogásszal, szociológussal a látó ember vállát nyomó igazságokról „Mondd, drágám, nem fogsz Te itt megfázni, ezen a hideg kövön? - kérdezte kissé ünneprontóan a tetőtől talpig véres kispapa, aki pedig előre nem is tudta, hogy papás szülés lesz. ...ha most a köldökzsinórt is elharapná, és megvárná a méhlepény kijövetelét, esetleg tekintélyes hálapénzt adhatna saját magának. De erre már nem kerülhetett sor - megérkeztek az orvosok, nővérek, elvit­ték a babát is, a mamát is. Megfosztották őt egy csomó pénztől... És azt ne figyelje az olvasó, elmismásolták a dolgot... Elbocsátot­ták a felelőst. Hogy kit? A portást. Aki későn szólt, hogy szülő nő érkezik...” Ezek a döbbenetes sorok dr. Kende Péter dokumen­tumkötetében, a Mik vagytok ti, istenek? című könyvben láttak napvilágot, melyben hátborzongató, valós esetek olvashatók a ter­jedelmes, eddig sehol nem publikált orvosi műhiba-sorozatokról. A jogász, szociológus, író, publicista - és majd ő maga elmondja, mi minden még - a Bibliofil Kft. Könyvesboltjában dedikálta kötetét. A Mik vagytok ti, istenek? és a Postabank történetét feldol­gozó Bank-bianco című könyvek kapcsán beszélgettünk dr. Kende Péterrel. Megírtam, mert a feladatomnak éreztem.- Ezek szerint minden egyes esetet, emberi sorsot belül, önmagában végigélt?- Én nem tudok másképp sajnos a valóságban is megtör­tént.-Azt várta, hogy a könyve nyomán kivizsgálják ezeket az eseteket, és változik valami a magyar egészségügyben? jutni. Teljességgel meg akarom mutatni, hogy milyenek ezek a hibás és bűnös mechanizmusok, amellyekkel az orvostársada­lom saját magát védi elvtelenül a betegekkel szemben. De ha Kende Péter dedikál a Bibliofil Könyvesboltban FOTÓ: PERL MÁRTON-Jogászként vagy szocioló­gusként bizonyára könnyebb utat járhatott volna be. Arról nem is beszélve, hogy a mai társadalomban ezek szép eg­zisztenciával kecsegtetnek. Miért cserélte fel mindezt az írói pályára?- Jogászként és szociológus­ként is író voltam. Kutattam, és amit kutattam, azt azonnal ír­tam is. E két kötet előtt megje­lent már három másik, igaz, azok más világban készültek és másképp szóltak. A tekintetben azonban azok is vállalhatók, hogy azokkal az emberekkel foglalkoztam ott és akkor is, akik valamilyen oknál fogva nehezebb helyzetben voltak.-A ma szociológusának fe­lelőssége, kötelessége a publi­káció?- Feltétlenül. Azt gondolom, olyan világban élünk, amikor hihetetlen dolgok történnek kö­rülöttünk. Amikor elképesztő', hogy egy ország társadalma miket hord ki. Ezt mind meg kell írni, akkor is, ha pillanat­nyilag ez nem használ, akkor is, ha pillanatnyilag nem veszik tudomásul, akkor is, ha meg­rántják a vállukat, s úgy tesz­nek, mintha nem történt volna semmi, mert a kort dokumen­tálni kell. Az emberekkel, akik a mi olvasóink, meg kell ér­tetni, hogy mi van körülöttünk. Kötelesség, hogy az író ember írjon, dokumentáljon.- Ez az önként vállalt nehéz palást nem nyomja a vállát?- De, nagyon.- Az orvosi műhibákról szóló kötete döbbenetes való­ságot tár fel, s még meglepőbb, mennyi esetet göngyölített fel. Valóban ilyen súlyos beteg a magyar egészségügy?- Előre bocsátom, semmi­lyen személyes érintettség nem vezérelt. Evekig vágytam arra, hogy valaki elírja előlem ezt a témát, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy gyötrelem egy ilyen könyvet megírni. Na­gyon szerettem volna megúszni, de nem írta el előlem senki. írni, csak úgy, ha nem pusztán átérzem, hanem átélem. A leg­fontosabb mégis az volt, hogy korrekt könyvet írjak. Kicsit magánnyomozóvá is váltam. Mindennek sokszorosan utána kellett járnom, mert az, hogy le­írtam orvosok, kórházak és be­tegek nevét, az hátborzonga­tóan nagy felelősség. Itt nem lehet tévedni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy mellé­nyúljak, felszínes vagy felüle­tes legyek. Bevallom, hogy amikor a kötet kijött a nyomdá­ból, hirtelen megalakult négy olyan válságstáb, amelynek a kinyírásom volt a feladata. A végén mind a négy visszaadta a mandátumát, mert nem találtak fogást rajtam. Nyilván utána­néztek minden ügynek, és nem tudják bizonyítani, hogy nincs igazam, sőt ennél rosszabbat tapasztaltak, mégpedig azt, hogy minden, ami megjelent, az- A célom természetesen hosszú távon az, hogy változ­zon ennek az egésznek a keze­lési módja, lehessen igaza a be­tegnek, s ezért érdemes legyen harcolni. Hozzá kell tennem, e tekintetben semmilyen sikerem­ről nem számolhatok be, mert egyelőre a magyar orvostársa­dalom hivatalos szervei nem vesznek tudomást erről, sem pedig a könyv megjelenéséről, miközben hozzám hihetetlen mennyiségű orvos jön magán­emberként, hogy kifejezze tel­jes egyetértését azért, hogy ezt végre megírta valaki.-Naivitás lett volna hinni, hogy megmozdul valami az év­tizedes beidegződések után. Kudarcként éli meg a változat­lanságot?- Kudarcként, de ez az ő ku­darcuk. Én nem adom fel, írom a második kötetet, melyben megpróbálok még mélyebbre úgy tetszik, akkor ezt megélem saját személyes kudarcomként is. S ennek van szerepe abban, hogy tovább írom.- Miként gyűjtötte össze ezt a terjedelmes anyagot? Meg­keresték, utánament, hallo­másból indult el?- Elkezdtem bíróságokra or­vosi műhiba-perekre járni. Ez­után a betegek, az orvosok, az ügyvédek kézről kézre adtak, s egyre több ügy került hozzám. A végén ez megfordult, és nem nekem kellett keresni az ügye­ket, hanem az ügyek alanyai ke­restek engem. A megjelenést követően pedig óriási mennyi­ségű ügy zúdult rám. Az embe­rek egy része csak azért jött, hogy elmondhassa, mi történt vele, és nem a kártérítés vagy a pénz vezette rá arra, hogy be­széljen. A pénztől a világba ki­áltott igazság fontosabb lett! Et­től függetlenül nincsenek bizto­sítékok arra, hogy elinduljon az a folyamat, melynek eredmé­nyeként legalább a kezelésmód­juk normális legyen. Nem azt akarjuk mi elérni, hogy ne tör­ténjenek többé műhibák, hiszen ezek mindig voltak és lesznek. De legalább tanuljanak meg vele szembenézni, vállalni, és változzon az orvostársadalom sokszor bűnös hozzáállása.- Ehhez egy könyv megjele­nése - talán még felszínesebb ügyben - sem elegendő. Az or­vostársadalom pedig ugye be­betonozott...- Naiv és idealista ember va­gyok, és azért írok, mert hiszek a leírt szó erejében. Hiszek ab­ban, hogy igenis könyvek, cik­kek önálló erővé válhatnak. Ha nem hinnék ebben, akkor nem tudnék írni.-A könyv megjelenése óta nem fél attól, hogy részint ha egyszer rokona, családtagja kórházba kerül, megfogalma­zódik a bosszúállás gondolata, márészt, hogy Ön is ki van téve egy orvosi műhibának, amivel annyiszor szembesült, s a könyvön keresztül az olvasó is?- De, sokszor. Kaptam konk­rét fenyegetéseket is. Ezeket nem veszem komolyan, azon egyszerű oknál fogva, hogy félve nem lehet írni. Vagy félek, vagy írok.- Térjünk át a másik köte­tére, a Bank-biancóra. A könyvben felteszi a kérdést: mi is volt tíz éven át a Postabank? Ön szerint mi volt?- Négyszázhuszonnégy ol­dalban adtam meg rá a választ, a summázat rázós feladat... Azt gondolom, hogy a Postabank­jelenség maga a rendszervál­tás. Annak a hihetetlen mennyi­ségű önellentmondása, megol­datlansága, félmegoldása, a magyar politikai elit alulteljesí­tése és határtalan erkölcstelen­sége, tisztességtelensége. Ez az igazi lényege a Postabank-szto­rinak.-írás közben felkeresték Önt különböző politikai erők képviselői, esetleg banktisztvi­selők, állami hivatalnokok és más, az ügyben érintettséget érzők?- Nem, de ehhez azonnal hozzá kell tennem, hogy a csaknem egy évből, amíg írtam, tíz hónapot - amennyire meg­oldható volt - illegalitásban ír­tam. Próbáltam szűk körben tar­tani, hogy ezt írom, ezért azo­kat az interjúalanyokat, akikről tudtam, hogy tőlük továbbmegy a hír, és azonnal kiszivárogtat­ják azt, hogy egy könyv készül, azokat a legvégére hagytam. Akkor kerestem fel ezeket az embereket, amikor az írásban eljutottam odáig, hogy vissza­fordíthatatlan volt a könyv megjelenése. Kevesen tudtak róla, és nem vagyok annyira naiv, hogy ne gondolnám, ennek ellenére mégis tudtak róla sokan, töb­ben, mint amennyire szerettem volna. A hatalmi elit illetékes emberei is tudtak róla, de hát ők azt mondják, hogy itt sajtó- szabadság van... Ráadásul az ember egy ilyen típusú könyvet nem visz állami kiadóhoz, ha­nem abszolút magánkiadásban jelenteti meg.- E két témában sajátosan ötvözte a jogászi gondolkodást és a szociológus érzékenységét. A témaválasztás volt előbb, vagy a téma keresése érdeklő­déséből adódott?-Összejött. Hál'Istennek, azt tudom mondani, hogy elég sokféleképpen tudok írni. Ha a két könyvet összehasonlítjuk is, megállapítható, hogy teljesen más a téma megközelítése, fel­dolgozása, szerkesztése. Azt hiszem, akkor járok az igazság­hoz a legközelebb, ha azt mon­dom, van egy feladat, és az eh­hez mért megoldást keresem.- Jogászként, szociológus­ként, íróként ismerjük. Lehet, ha tíz év múlva találkozunk, egy újabb minőségében mutat­ják be?- Emellett vagyok tévés pro­ducer, főszerkesztője a Pesti Műsornak, és tanítok is néha. Akkor érzem magam jól, ha so­kat dolgozom. Imádom azt, amit csinálok, és ez elég ahhoz, hogy csináljam...- Lehet már tudni, hogy írói pályafutásának következő ál­lomása milyen témával függ össze?-írom az orvosi műhibák második kötetét. Azzal 2000 ta­vaszán szeretnék elkészülni. Aztán van négy-öt témám. Majd meglátjuk... Az első négy könyvem után volt egy hosszú idő, amikor nem jutottam író­gép közelébe. Nekem óriási él­vezet, hogy visszataláltam, és megint dolgozhatok. Szuromi Rita A boldogságot (többnyire) holnapra válunk „...A boldogságot mindig hol­napra várjuk, holnaputánra, majd... Közben most élünk, most érzünk, most kell a szív­nek örülni, hogy emberi legyen élete. (...) Aki értékeli önma­gát, az másban is sok-sok érté­ket talál. (...) Valamit csak te jelentesz a történelemben, bármilyen jelentéktelennek tű­nik életed. Ha nem születsz meg, nem ilyen a világ. (...) Ki örüljön neked, ha magad nem ismered fel azt az örömet, mely csak benned születhet, élhet és hathat?" - pisszenés nélkül hallgatjuk Semperger Piroska tanárnőt, amint felolvassa Mácz István sorait. Örömtréningre gyűltünk össze a Kossuth Zsuzsa Egész­ségügyi és Szociális Szakképző Iskolában, az egészséghetek al­kalmával rendezett foglalkozá­sok egyikén. Hétféle téma kö­zül választhattunk. Az sem lett volna tanulság nélküli, ha a baleset-megelőzésről, elsőse­gélynyújtásról szóló, bemuta- tó\al, egybekötött előadáson veszünk részt. Hogy ne álljunk tehetetlenül, ha az utcán vagy akár otthon, a konyhában tör­ténik valakivel valami ször­nyűség. Hanem az örömtré­ning ígérete oly csábító volt, hogy nem lehetett ellenállni. Talán ötvenen is ülünk a szobában, nagy körben, lazán rogyva a székekre, átadva ma­gunkat az élvezeteknek.- Az örömtréning az önneve­léshez és a pozitív viszonyulás begyakorlásához járul hozzá - bocsátja előre a tanárnő. - Be­gyakorolható az, hogy múl­tunkból a jót idézzük fel, a je­lenben a nekünk tetszőre fi­gyeljünk, s a jövőt elképzelve az optimista gondolatoknál, derűs képeknél időzzünk el. A törekvés, amellyel mindenben a jót keressük, nem jelenti a mindenbe való beletörődést. Hogy tapasztalhassuk, mire is jó valójában az örömtréning, ami teljes egészében 36 órás foglalkozásból áll, a tanárnő az „illatemlékezést” ismerteti meg velünk. Bekapcsolja a magnetofont, s arra kér ben­nünket, kövessük a hang dik­tálta utasításokat. Feszengünk a székeken, igyekszünk úgy ülni, ahogy mondva vagyon. Behunyjuk a szemünket, mélyeket léleg- zünk, elernyesztjük izmainkat, s közben fülelünk. Hallgatjuk a tengermorajlást, mellette a lágy, keleties hangulatú zenét. Égy pillanatra kinyitom a szemem, széttekintgetek, meg­lesem, ki mennyire veszi ko­molyan a parancsot. Mintha aludna a társaság. Hanem egy­valaki, hasonlóképpen, mint én, renitensen szemlélődik. Összeakad a pillantásunk, za­varba jövünk. Gyorsan becsuk­juk a szemünket, aztán újra ki­nyitjuk, szinte egyszerre, ettől nevetnünk kell, de összeszorít­juk a szánk szélét, egyéb sem hiányzik, mint hogy kiderüljön a turpisság. Azt kéri a magnóhang, idéz­zünk fel illatokat. Ötleteket ad, virágneveket, fűszereket sorol. Eszembe jut a kuglóf, amit nagymamám sütött. Nemcsak a sárga-barna bélű, foszlós, ma­zsolás kalácsot látom, hanem nagymamát is, ahogyan - több éve utoljára - tett-vett a kony­hájában. Ahogy szitálta a lisz­tet, aztán vékony, bütykös ujja­ival gyúrta, dagasztotta a masszát, szeretettel a formába segítette a nyers tésztát, beku­kucskált a sparhelt ajtaján, emelkedik-e, pirul-e a süte­mény. Előjönnek emlékeimből a karácsonyok, a dióval díszí­tett mézespuszedlik, a fenyőfa valódi gyertyákkal, csillagszó­rókkal. S megjelenik egy kép. Óvodás vagyok még, kinn ál­lunk társainkkal a havas udva­ron, fagyos januári nap van, de szikrázik a napfény, nem ér minket a szél, hátunkat az óvoda falának vetjük, s figye­lünk Zsóka óvó nénire: - A fűtő bácsi ma reggel tette a tűzre a fenyőfát. Érzitek, mi­lyen finom a füstje? A magnó lejár. Nyitogatjuk a szemünket, dörzsölgetjük, mintha végigalujdtunk volna egy hosszú éjszakát. Nyújtóz­kodunk, csivitelünk. Piroska tanárnő ötös csoportokba ve­zényli a társaságot, elsőként kisebb körben tanácskozzuk meg élményeinket.- Annyira náthás vagyok - nevetgél az egyik lány -, hogy amikor a hang bemondta a nár­ciszt, a papír zsebkendő jelent meg előttem, semmi más.- Később se tudtál elvonat­koztatni ettől? - kérdi tőle ba­rátnője.- Nem - mondja, s úgy ka­cag, hogy majd’ megpukkad nevettében. A mellettem ülő lány csen­desen megjegyzi: - Nekem a mamám konyhája jutott eszembe a fűszerekről. Amikor még kicsi voltam. Felcsillan a szemem, ő az én emberem. A keresztnevét sem tudom a lánynak, mégis úgy érzem, mintha régóta jó bará­tok lennénk. Eredeti helyükre rendezzük a székeket, most már a nagy társaságot kell beavatnunk, él­ményeinkbe. Ezáltal ők is gaz­dagodnak, felidézhetik ma­gukban, amit számukra jelent a gyöngyvirág, a frissen kaszált fű, a nyári eső, az aranyló hús­leves illata. Akad, aki csak egyetlen szót mond, mások né­hány mondatot, s van, aki csak ennyit szól: - „Passz”. Hogyan lehetséges az, hogy egy tizenéves lányban semmi­féle illatélmény sem szuny- nyad? Hogy nem képes szere­tettel felidézni semmit? A foglalkozás végén meg is osztom aggályomat dr. Bánné Takács Mária tanárnővel, aki az egyik főszervezője ezeknek az évek óta megrendezett egészségheteknek.- Sajnos, rendkívül örömte- len nagyon sok fiatal élete - mondja nem minden tapaszta­lat nélkül a pedagógus. - Sivár, lélektelen, erőszakos a világ, s ha nem próbáljuk legalább megmutatni, hogy létezik más is, azt hihetik, ez a normális. ... „ v V» Négy^ssy ,Zjta

Next

/
Oldalképek
Tartalom