Heves Megyei Hírlap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-20 / 271. szám
1999. november 20., szombat Hírlap Magazin 7. oldal Katarzis Ecséden: elégni a festészet máglyáján Volt már lakatos, kőműves, napszámos, ruhaárus, pultos és nős is. Négy éve döbbent rá, hogy számára csak a festészet a fontos. Azóta mást sem csinál. Azt mondja, nincs annál szebb, mint lassan elégni a festészet szent máglyáján. Semmit sem akar a véletlenre bízni. Sírkövét már kifaragta és fel is állította Ecséd legrégibb temetőjében. A kövön az utókornak szánt üzenet: Itt sem nyugszom! Alatta jellegzetes kalapos portréja és születésének éve: 1946. A mindent lezáró évszámot fia faragja majd mellé. C. Lénárt Ferenc Ecséden él. Ősei „emberemlékezet óta” a faluban laktak, azt mondja, hogy ő is mindig jól érezte magát itt. Tizenhat éves kora óta fest. Arra már nem emlékszik, mi vitte rá, hogy ecsetet fogjon. Amíg iskolába járt, mindig festett. Több csoportos tárlaton is szerepelt. Aztán hosszú szünet következett. Dolgozni kezdett, családot alapított, házat épített. Jöttek a gyerekek, megvolt a háztáji, nem maradt idő az ecsetre. Régebbi ismerősei időnként meg-megkérdezték, hogy fest-e?- Nem festettem, és talán ezért sem tudtam lelkileg megnyugodni - emlékszik vissza azokra az évekre. - Ezerkilenc- százhetvennégyben volt az utolsó tárlatom, utána húsz évig semmi. Döbbenetes, hogy húsz évig nem fogtam ecsetet a kezembe. Hat évvel ezelőtt fordulóponthoz érkezett az élete. Elvált a feleségétől és inni kezdett. Harmincnyolc kilóra fogyott le, ágynak esett, és szinte mozdulni sem tudott. Azt mondja: alkohollal akarta elpusztítani magát. Akkori szomszédja nyitotta rá néha az ajtót, és az egyik látogatás után hallotta, amint elmenőben odaszól az egyik falubelinek: már nem sokáig húzza. Akkor, félig öntudatlanul feküdve rádöbbent, hogy ilyen egyszerűen nem léphet ki a földi létből, nem adhatja fel. Húsz évvel korábban valamit abbahagyott, és azt neki folytatnia kell. Újra festeni akart. Ám ahhoz előbb újra erőre kellett kapnia. Gyógyteákat ivott, mézet evett. Egyik este elhatározta, hogy próbát tesz. Másnap hajnalban kelt, amikor a falu még alszik, és futni kezdett. Az első lépések nagyon nehezen sikerültek, de nem adta fel. Egyre gyorsultak a léptei, a végén már szárnyalásnak érezte a futást. Átjárta a győzelem mámora. Azóta nem iszik alkoholt és naponta fest. Nem tanulta a festészetet. A művészetben is a saját útját járta, és ezen az eljövendőkben sem akar változtatni. - A festészetet nem lehet megtanulni és oktatni sem lehet. Az ilyesmi csak megfertőzi, elrontja az embert - mondja. A művésznek előbb-utóbb révbe kell érnie. Ám ahhoz, hogy bírja az önpusztító munkát, időnként bátorításra van szüksége. C. Lé- nártnak az első nagy elismerést az jelentette, amikor húsz év pangás után Moldvay Győző eljött hozzá Ecsédre, és az egyik festményét beválogatta a Hatvani Galéria országos portrébi- ennáléjába. Hat éve már ennek. Azóta több képpel nem szerepelt a Galériában. Azt mondja, Moldvay halála óta a Galériában egyre kevesebb lehetőséget kapnak a térségi festők. Amúgy a zsűrizésekkel sincs megbékélve: - Ne ítélkezzenek felettem olyanok, akik az ecsethez sem nyúlnak! Kihez vagy mihez mérnek engem? Nekem ne határozza meg senki, hogy miként lássak, hogyan láttassak. Én szabad vagyok! Ecséden hóbortos különcnek tartják a fekete kalapos festőt, és nemigen nyitják rá műterme ajtaját. A hangulatos parasztház portáján kézzel festett tábla hirdeti az arra járónak, hogy bent C. Lénárt festőművész ingyenes tárlata látható. Az ingyenesség a belépésre értendő, ám az érdeklődő így is kevés. Ecsédre a 3-as útról Hortnál kell letérni, és a jelek szerint a festészetért kevesen választják ezt a kitérőt. Minderre C. Lénárt csak legyint:- Nehezen él meg manapság, aki a szépet, a lélek táplálékát készíti! Sokszor nagyon elszomorít mindez. Az elmúlt év nyarán döntő lépésre szánta el magát. Hirdetést jelentetett meg az egyik újságban, tudatva a világgal, hogy érdektelenség esetén Nagyboldogasszony napján megsemmisíti a képeit. Akkor kicsit megmozdult körülötte a világ, sokan megkeresték, pá- tyolgatták, bátorították, és ő letett arról, hogy máglyát rakjon a képeiből. Akkor albérletben lakott, azóta már saját kis házába költözött. Örökségből telt rá, ám a félretett pénz mind ráment a vásárlásra, s így a napi megélhetési gondjai megmaradtak.- Nehezen él meg manapság Magyarországon, aki csak piktorként dolgozik. Am feladni még így sem szabad, még akkor sem, ha csak az éhenhalás elkerülésére telik. C. Lénártnak nincs tévéje, A festő és készülő képe újságot is csak ritkán vesz. Lapokra nemigen futja, a televíziónak pedig nem is érzi hiányát. - Ha lenne tévém, akkor csak nem állnám meg, hogy ne üljek le nézni. Ezzel meg csak a drága időmet pazarolnám, hiszen annyi marhaságot adnak. A zenét- viszont szereti a festő. Jó néhány zenei ihletésű képet festett, ezek a kedvencei. Leginkább délután, estefelé szeret dolgozni. A ház legkisebb szobája a műterem, ott áll a festőállványa, előtte a kedvenc magasított forgószéke. A természetet is szereti. A hajnalokat, amikor a harmattal bevont szederlevelek kuporogva, gyöngyfüzéres pókhálóval teleaggatva várják, hogy a nap megfossza őket díszüktől. A mondat a festőé, aki ír is. Az irodalommal is kacérkodik, a versekkel, a szépprózával. Az írott művészetben is vannak tervei, ám egyelőre a napi nagy kaland a festészet marad. A szakma általában elismeri. Az utóbbi két évben több mint tíz tárlata volt. A kollégák általában elismerően bólogatnak. Nemrég a hatvani Czóbel Galériában egyedinek nevezték a stílusát. Sajátos kompozíciók, egyedi belső világgal. Egyszerre tud indulatos, megszállott piktor és határtalan csendet sugárzó tájképfestő is lenni. Közelebbi vagy távolabbi jövőt illető elképzeléseiről nem szívesen beszél.-Ritkán tervezgetek, hiszen sokszor azt tapasztalom, hogy elképzeléseim csak kismértékben valósulnak meg. A legjobban az bánt, amikor a terveim megvalósulását éppen azok akadályozzák meg, akikben nagyon hiszek. Persze, meglehet, FOTÓ: T. Z. M. hogy sokszor én vagyok naiv. Kemény világot élünk, aki ábrándokkal hitegeti magát, az bizony nehéz napokat kénytelen megélni. Már többször tanácsolták neki, hogy költözzön mozgalmasabb településre, legalább valamelyik közeli városba, ahol gyakrabban történik valami, hiszen az ecsédi magány nem hozhat nagy katarzist. C. Lénárt viszont azt mondja, hogy ez a teória bizony nagy marhaság. A katarzis igenis naponta átélhető. Elég, ha az ember ecsetet fog a kezébe, és hagyja, hogy az őt körülölelő világ a hatalmába kerítse, hogy mozgásba hozza a karját. A többi már megy magától. Az ecsetvonásokból lassan összeáll a kép, egy újabb mű születik. És ennél nincs is csodálatosabb. Tompa Z. Mihály Korponay Margó sosem megrendelésre, hanem a lelke mélyéről fest Aki a pipacsokat három éven át figyelte A kézügyesség nem minden, mondanivaló nélkül nincs művészet FOTÓK: GÁL Gábor „A festészetbe fantázia és érzés kell! Legszebb képek fejből születnek, de semmi sem lehet sok a természet tanulmányozásához” - vallja Van Gogh mottóját Korponay Margó festőművész. Jómagam nem vagyok műértő esztéta, kár lenne kielemeznem képeit, láttatnom gondolatait. Nem is ez a feladatom, hanem az, hogy megpróbáljam megfogalmazni mindazt, ami napról napra az alkotás felé vezeti Korponay Margót. A művésznő már kisgyermekként is mindent képekben, színekben látott maga körül, rengeteget fantáziáit. A nyári égen hömpölygő felhőkbe is egy maga által álmodott világot képzelt. Imádta a virágoskertet, a sokszínű réteket és erdőket. Amióta az eszét tudja, a festészet vonzotta. Harmadikos elemista volt, mikor első, egész alakos portréját a papírra vetette. Az ötéves kisfiút az utcán „elkapva” rajzolta le. Később, az egyik rajztanárától kapott széndarabbal pedig nagyapját örökítette meg. Érettségi után reklámgrafikusként kereste a kenyerét, főiskolát végzett, ám minden perc, amit nem festéssel töltött, elfecsérelt idő volt számára. Nem is az iskola jelentette a tanulás valódi helyét. Szerinte az az igazi tanulás, amikor az ember saját magától fejlődik. Mesterében, Korga Györgyben egy olyan embert ismert meg, aki nem kijavítani akarta munkáit, hanem rávezette tanítványát a hiányosságokra. Ahogy megfogalmazta: adott egy kulcsot az ajtóhoz, de a szobába nem ment be. Korponay Margó elfogadta ezt a kulcsot, és sikerült egyedül felfedeznie: mit rejt számára a szoba. Arra is rájött, hogy a művészetből nem tud megélni, csak ha eladja magát, vagy választ egy „hétköznapi” munkát. Ám a kettős életet nem lehet sokáig nyugodt szívvel elviselni, hiszen az ember arra kényszerül, hogy ne azt tegye, amire hivatott. Az az idő azonban sok mindenre jó volt. Rengeteg embert megismert, s a prózai dolgok, tárgyalások közben az agyában állandóan festett. Az ecsetet használni mindenki tudja. Ám a festészetben nem a kézügyesség a lényeg. Ha az embernek nincs elég mondanivalója, mindez semmit nem ér. A művésznő egri műterme azonban tele van könyvekkel, állandóan képezi magát. Hogy nyitottabb legyen a világ felé, hogy minél többet lásson meg abból, s annak mélységeiből. A színek használatát kevesen tudják megtanulni, s ahhoz, hogy valaki tudja milyen témát válasszon, és azt miként fesse meg, hogy abból művészet legyen, születni kell. Korponay Margó együtt él műveivel, a megörökített természettel. Ha nincs ott a lelke, nem tud festeni. A pipacsokat három évig figyelte, mire úgy érezte: valóban érti őket, mindent tud róluk. Ráérzett a lényegükre, a selymességükre, a tüzességükre. Ekkor kezdett csak neki, hogy megfesse a virágokat kint a szabadban. Otthon aztán már azt vetette papírra, ami a virágról a lelkében élt. Saját művészetéről így vall: „Sokat utazom, hogy meglássam és láttassam a dolgok esz- szenciáját, szépségét, harmóniáját a természet által, amely sokkal gazdagabb az ember képzeleténél. Műveimet kétféle technikával alkotom: - akvarell és olaj -, de csak akkor, ha a külső és belső fény is adott, mert nem elég a világosság... a belső FÉNY is kell”. S valóban, borongós időben nem tud festeni. Koloristaként a színek nagy szerepet kapnak képein, ezért a színeket eltorzító lámpafényt sem kedveli. Nem igazán szereti a számára nem hiteles absztrakt dolgokat. A levegő, a fény és a táj érdeklik. Az emberek ugyanis mást mutatnak, mint amit éreznek, ellentétben a természettel, amely mindig az igazi arcát láttatja. Az művészeknek a természethez alázattal kellene fordulniuk, hiszen ott olyan csodákat találhatnak, amit kitalálni úgysem lehet. Ma, amikor a világ főleg a pénzről szól, azért sikerült az embereknek még mindig fenn maradniuk, mert a művészetek átsegítik őket a nagyobb problémákon. Mindenki vágyik a harmóniára és a szépségre. A pillanatokra, a megismételhetetlen dolgokra azonban nem fordítunk elég figyelmet. Az elmúlt nyáron nem sok alkalma adódott a természet megörökítésére, s egy idő után a művésznő már lelkileg is ki volt éhezve a festészetre. Gondolatban mindig látta, mit szeretne az ecset végére venni, s hajtotta az időt. A rettegés mindig benne van. Attól fél, hogy rövid az élet, s kevés ahhoz, hogy képpé formálja mindazt, amit el akar mondani. S mit jelent Korponay Margónak a festészet? Magát a boldogságot. Hiszen számára az a csodálatos, hogy kemény munkával ugyan, de megerőltetés nélkül napról napra létrehoz valamit, s vágyik az újabb kihívásra, arra, hogy minél több dolgot fedezzen fel abban a szobában. Elek Eszter