Heves Megyei Hírlap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)
Vasárnap Reggel 44. szám
1999. október 31. ★ KÖZELRŐL * 3 Az élő, emlékező embereknek dermesztő az őszi eső. A cipő átázik, a kabát nedves lesz. Ám akit már az agyagillatú föld takar, nem érez semmit e zord őszi időből. Lassan síron innen és túl csak az emlékezés marad. Egykor ők is itt álltak, talán pont ott, ahol mi, kezüket elöl összekuksolva, fejüket lehajtva. Ahogy évezredek óta szokás, s ahogyan e néma gyászt apáról fiúra örökítve tanulják, s prónek, küzdenek és halnak, ahogy azt eleik tették. Később, Mária Terézia korában felépült a templom, a bodonyiak végső nyughelye a templomkert lett. Ahol megkeresztelték, ahol megkapta az első szentséget, ahol kimondta az életre szóló igent, s ahol az utolsó misét mondták érte, ott kapott teste is megnyugvást. S ott nyugszanak ma is, igaz, jeltelen sírokban, hiszen a múlt század elején a temetőt - ki tudja, milyen meggondolásból - a domb tetején, a hegyek csúcsa által katlanba zárt, a környéken szokatlanul nagy síkságra telepítették. amely a hegyek szorításában még zordabb és kegyetlenebb. •k Senki sem több vagy kevesebb itt már a másiknál. S milyen paradoxon, még a nevek is szinte lépésről lépésre ismétlődnek. Béres, Csomós, Fejes, Farkas, Kovács... Ez az öt név szinte lépésenként előfordul. Csak a keresztségben kapott nevek változnak. S közte egy titkos kis jel: egy nagybetű. Fejes (liszkai) Márton bácsi jól ismeri ezeknek a rövidítéseknek a történetét. Minden bodonyi család viselt ugyanis ragadványnevet. Fejesből volt például nagyA szemerkélő őszi esőben egyre több gyermeksír tűnik fel. A gazdagabbak megengedhették, hogy pár hónapos elvesztett csöppségüknek keresztet állítsanak. Mások a családi sírba han- toltatták el őket. Megmondani sem lehet, hány gyermeket kellett e vidéken idő előtt kikísérni a temetőbe. A gyermekhalandóság magas volt, egyes családokban még arra is emlékeznek, hogy az első Istvánt, másodikat, harmadikat eltemették, s csak a negyedik cseperedett fel annyira, hogy örökíthette a család ragadványnevét. SZÖVEG: SZUROMI RITA KÉP: ÖTVÖS IMRE Szent Az utolsó út Mihály lován hálták felidézni emlékeiket szeretteik e világi életéről. Majd ők is a túloldalra kerültek, s jöttek a fiatalok, akik talán'itt szembesültek először a megváltoztathatatlan és legyőzhetetlen halállal. S lám, az ő fejfáikat is kérlelhetetlenül megmarta az idő. Évszázadok néma gyásza és emlékezése ilyenkor a temető. A fagyos novemberi estéken a gyertyalángok világában érezzük, törékeny az emberi élet. Ma még síron innen rójuk le tiszteletünket azoknak, akiknek arca a feledés homályába veszett, s talán kedves mozdulataikat is egyre nehezebben tudjuk felidézni. De egyszer mi is melléjük kerülünk, s jönnek újabb generációk, akik a mi arcunkat próbálják felidézni. A gyertya halványan pislákoló lángjai épp olyan törékenyek ezen az estén, mint az emberi élet, melyre emlékezni kell. * A hegyek katlanjában, zárt csendjében terül el a bodonyi temető. Csak a környék hegyei emlékeztetnek erre a zárt világra. A temető éppoly nyitott, mint a bodonyi ember. S múltja éppoly mélyen gyökerezik, mint az itteni emberek élete. Mert a bodonyiak a krónikák szerint a honfoglalókkal együtt érkeztek. Kisbodony-Berkit az Aba nemzetség egyik ága alapította. Aztán őket is elnyelte az idő, sírjaik névtelenül, jeltelenül fekszenek valahol. Emléküket csak a történelem lapjai őrzik. A tatárjárás után megmaradt lakosság gyarapodni kezdett. A bodonyiak éltek, szerettek, küzdöttek, s családjaikkal benépesítették Őszöget, Kutyaszorítószöget, Főszöget és Bábaszöget. S hol vannak a kora középkor robotoló, hideggel, hóval dacoló földművesei? Jeltelen sírok takarják őket. Csupán egyetlen emléket hagytak a mára: Bodonyt, ahol az emberek ma is úgy élnek, szeretA síron túl már senki sem gazdag és senki sem szegény. Értelmét veszíti a vagyon, a társadalmi rang. Amit az ember hiúságból elrontott, azt a természet visszarendezi. Ám lám, milyen gyarlók is vagyunk, a síron innen maradottak mégis próbálnak küzdeni ez ellen. A bodonyi temetőben is csak a síron túl egyforma mindenki. Aki még innen látja a halált, az szembesül a talán soha meg nem valósuló egyenlősdivel. A temető nyugati végén enyhe buckák rejtik a kolerajárvány áldozatait. A múlt század harmincas éveiben pusztító felvidéki kór napjában több tucat családot kényszerített gyászra. A rettegés és a pusztulás után azonban eszmélni sem lehetett, újabb bodonyiakért szólt a harang. S amilyen gyorsan megváltak az áldozatok a földi léttől, olyan gyorsan pusztultak el hirtelen kiásott sírjaik is. Az északnyugati részen pedig a jehovák hantjai állnak. A keresztény egyház tiltotta, hogy őket a becsületes, hithű katolikusok közé temessék. Egy tucatnyi másság hantjai magasodnak, emlékeztetve a keresztény egyház örök szigorára. Ám a többség békében, egymás mellett nyugszik. Csak a kor divatja és az idő vasfoga különbözteti meg őket. Van, akinek magas feszület, másoknak márvány, míg megint másoknak kő- vagy fakereszt jutott. Egyben azonban a bodonyiak nem különböznek: bármennyire is szegény volt e vidék, a halottnak mindig megadták a végső tiszteletet, s a család kasszájához mért legmagasabb megbecsülést, hogy az elhunyt dacolni tudjon a pusztító idővel, jancsi, bálint, tamás, liszkai, lépót, csader, kira, máté. Farkasból tamás, széki, kocsis, kodé, deme, mihály, balázs, csai. S e ragadványnevek öröklődtek apáról fiúra. Míg a családnév adott volt, a keresztnevet választották, addig a közte viselt ragadványnév öröklött volt. így aztán senki sem tévesztette össze a négy Kovács Mártont, mert mind más ragad- ványnevű családból származott. Liszkai Marci bácsi pontosan ismeri és emlékszik az eredetükre. A bodonyi házakban gyakran három-négy család is együtt élt, olykor két tucat gyermek játszadozott az udvaron. Mindenki felismerte a saját Andrását vagy Istvánját, hiszen csak a ragadványnevet kellett kikiáltani, s a gyerektömegből rögvest előbukkant a keresett kis kobak. E nevek később elkísérték az embert a sírig. Olyannyira, hogy a bodonyiak itt sem váltak meg tőlük. Lehet, hogy csak egy nagybetű jelzi, a Farkasok melyik ágából származik az elhunyt, a helyiek mégis pontosan tudják, kinek a hozzátartozója nyugszik itt. A legrégebbi sírok temetési dátumát leolvasni sem lehet. A múlt század közepén állított síremlékről a betűk letörlődtek. Ám halottak napján erre is kerül virág. Ilyenkor az emlékezés erősebb. S talán mindenkiben felötlik a félelem, egykor az ő nevét is megeszi az idő... * Sétálunk a sírok között, s közben arra gondolok, senki sem kerülheti el a halált. A születés fájdalma és az elmúlás szomorúsága mindannyiunkra egyformán vár. Értünk is ég majd mécses és ránk is emlékezik majd valaki. S ha hinni lehet az évszázados reménynek, mi is megnyugszunk, és lelkünk valahol tovább él. Addig azonban mindenkit elvisznek Szent Mihály lován, 's hozzátartozóik innentől már csak a túloldalról mondhatnak értük imát. Nyugodj békében... Kosarazás rakodókanálba tett labdával - Poháremelgetés targoncavillával KÖKSZIA BOBCAT „ÖROÖGE” A Szakma Kiváló Tanulójaként, mint CNC-s esztergályos szerzett szakmunkásbizonyítványt az egri Kökény Tamás. Pályakezdő fémforgácsolóként azonban gyorsan irányt váltott, s elvégezte a nehézgépkezelői tanfolyamot is. Nem azért, hogy több papírja legyen iskolázottságból, hanem, mert a földet munkáló és azt mozgató gépekhez jobban húzott a szíve, azokban látott több fantáziát. Az ismerősei által Kökszinek becézett 23 éves fiatalt úgy is jellemzik munkatársai, mint a Bobcat (ez márkanév) „ördögét”. A gépe 35 munkafázis végzésére alkalmas, így teljes mértékben helyettesíti a kétkezi nehéz emberi munkát, csak segíteni, irányítani kell az „okos” szerkezetet. Tamás az elmúlt öt év során nagy gyakorlatra tett szert, szinte a vérében van, amit a gépről tudni kell, neki valóban öröm a munka. A Közmű és Rekultivációs Kft. dolgozójaként nem is nagyon van szabadideje, hiszen hívják, igénylik azt, amit tud és valóban szakszerűen végez. A megrendelők számára nemcsak a gép fontos, hanem Kökszi is, hiszen egyre inkább elterjed a jó híre. A viszonylag fürge mozgású Bobcat- et a fotózás kedvéért majdnem fejre állította, miközben a gép lapátjában ott volt a szállítandó föld, a szerkezet pedig a két első kerekén állt, majd aztán keringőzött. Ez a mutatvány már balesetveszélyes is lehet, ezért nem tudta meggyőzni a versenyek rendezőit, hogy a kötelezők mellett legyenek szabadon választott gyakorlatok is. A gépet Magyarországon forgalmazó budaörsi Huntraco Kft. ugyanis már két alkalommal rendezett országos versenyt a gépkezelőknek, s azt mindkét alkalommal - oklevéllel és serleggel bizonyítottan - Kökény Tamás nyerte. A versenynek volt írásbeli része, a gyakorlati azonban mindig sokkal „izgibb”. Például a rakodókanálba labdát helyeztek, amivel aztán kosárlabdázni kellett, vagyis két perc alatt minél többször behelyezni a labdát a gyűrűbe. Targoncavillával vízzel telt kávéspoharakat emelgettek ugyancsak időre. Az sem éppen gyerekjáték, hogy a bontókalapács tüskéjével úgy érintse meg az élére állított tyúktojást, hogy az ne törjön össze. A géppel történő szlalomozás már csak idegnyugtatónak számított a verseny végeztével. Kökény Tamás története: egy ismerőse gépvásárlás céljából Németországban járt, és oda is magával vitte TOTÓ; P1USY ELEMÉR őt, mint szakembert. Tamás választotta ki, hogy melyik gép a jó (be is vált itthon), majd csak úgy megszokásból bemutatót tartott. A németek nem győzték csodálni bravúros mozdulatait, sőt meghívták állandó reklámembernek. Már az is felvetődött, hogy Amerikába viszik bemutatóra. Kökény Tamás egyelőre marad, és itthon dolgozik. Ott, ahol kell, ahová hívják. Az elmúlt héten az érsekkerti teniszpályán szorgoskodott, árkot ásott a sátortető alapjához. Nekünk is akkor mutatott be néhány szabadon választott gyakorlatot. A Bobcat „ördöge” azzal játszik, szórakozik, sőt versenyzik, amivel dolgozik. Ritka szerencsés ember. Sok tekintetben követésre méltó ifjú, akire méltán büszke az édesanyja és az egész család. Fesztbaum Béla
