Heves Megyei Hírlap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-22 / 247. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1999. október 22., péntek Kiss Gy. Csaba Fél szívvel vállalt ünnep A z egyik vidéki nagyvárosunkban azt kérdeztem egyszer - néhány évvel ezelőtt - a hallgatóimtól, hogy mit hallottak otthon, családi körben az ’56-os forradalomról. Általános csönd volt a válasz, a nyolc-kilenc fős csoportból végül egy leány jelentkezett. Neki sem a szülei, hanem a nagymamája mesélt arról, hogy mi történt „akkor” a falujukban. Ennek a felejtésnek a története valamikor a forradalmat követő terror idején kezdődött, ám igazán akkor lett tömeges méretű, amikor a módszeres agymosás gépezete beindult. Nem állt meg az idő azzal, hogy leverték a forradalmat, felszámolták a passzív ellenállást. Élni kellett, dolgozni kellett és megélni. Példa nélkül áll a magyar történelemben, hogy egy jelentős eseményt jobban számon tart a nagyvilág, mint mi magunk. 1956 magyar forradalmával ez történt. Azon az őszön és télen a magyar név megint szép lett, akárcsak 1848-ban, a szabadság fogalmával lett egy lény egű. Szinte hetek alatt gyökeresen megváltozott az országunkról alkotott kép. Erre máig lehetne építeni. Hiszen nem volt olyan jelentős szellemi ember, politikus, író, aki valami módon meg ne nyilatkozott volna a magyar ’56-ról. És nemcsak egy bátor kis nép fölkelését méltatták, hanem azt a példátlan tettet is, hogy akkor Magyarországon a nép minden külső segítség nélkül megdöntötte a totális rendszert. Demokrácia született, ha csak néhány napra is. Győzött a világtörténelem egyetlen olyan an- titotalitárius forradalma, amelynek sikerült elsöpörnie a zsarnokságot. Nem túlzás, hogy a „pesti srácok”, a munkások, az ifjúság, mind, akik tevékenyen részt vettek az eseményekben - Budapesttől a legkisebb falu forradalmi bizottságáig -, világtörténelmet csináltak. Ellenfélnek tartja minden despotizmus az emlékezetet. Átírására nálunk 1956 után óriási erőket mozgósítottak. Nem volt elég a propaganda fröcsögő gyűlölete, amely gyakran horthysta-fasiszta-antiszemita hordákról beszélt a forradalom kapcsán, idővel sokkal kevésbé átlátszó hazugságokat terjesztettek. Szívós munkával igyekeztek lejáratni a nemzeti hagyományokat, azt sugallván, hogy ezt kívánja a modernizáció. Vagyis a magasabb életszínvonal, a fejlődés szembenáll az - úgymond - idejétmúlt nemzeti függetlenséggel. Azt üzente ez a ravasz ideológiai konstrukció, hogy nem érdemes ragaszkodni a forradalom eszményeihez, mert akadályozzák az előbbre jutást. Ázután a gulyáskommunizmus, a hűtőgép és a Trabant (milyen szerény volt ez a jólét a szomszédos Ausztriához képest!), a zsarnokság szelídebb formája megtette a magáét. A magyar nép ráállt az alkura. Alkalmazkodott, akár a török hódoltság idején. Nem tehetett mást. Az alkalmazkodásnak pedig lényeges pontja volt: ’56-ot el kell felejteni! Az a kérdés viszont megválaszolandó: el kellett-e belülről, meggyőződésből fogadni - így történt - azt a rendszert, amely magát szocializmusnak hazudta, s amelynek fennmaradását végső soron a megszálló idegen hadsereg biztosította. Illúzió nélkül kell látnunk: Magyarországon a társadalom többsége elfogadta, esetenként némi fenntartással magáénak tartotta a Kádár-rendszert. Ebbe a tükörbe nem kellemes beletekintenie az idősebb nemzedéknek. És ideje volna leszámolni az afféle önáltatásokkal, mintha sokat haladt volna előre akkor az ország, ennyit gyarapodtunk. Ilyesmit emlegetett annak idején a múlt században a mindenható osztrák belügyminiszter, Alexander Bach is. Érdemes felidézni, mit válaszolt neki az önkényuralom idején Széchenyi: „A vasutat nem ön, hanem az idő hozta, miniszter úr!” És arról sem szabad megfeledkezni, milyen ára volt a gulyáskommunizmusnak. A felélt jövő, a törlesztendő borzalmas kölcsönök, a széthulló magyar társadalom, amelynek nincsenek közösen vállalt értékei. M it kérdez tőlünk ez a sok helyütt csak fél szívvel vállalt ünnep, október 23. napja? Nem kevesebbet, hogy Kádár népe vagyunk-e, hogy képesek vagyunk-e szembenézni múltunkkal és szakítani a felejtéssel. Van-e ahhoz bátorságunk, hogy kimondjuk - nem kell hozzá annyi, mint szembenézni a szovjet páncélosokkal -: a forradalom után az együttműködők népe lettünk. Kínos, kellemetlen tükör 1956. Nem lehet kétségünk afelől, hogy jönnek majd - talán itt is vannak már - a nemzedékek, amelyek felteszik a kérdéseket. Lászlóffy Aladár Az égbolt márciusban „301” ...És eltemetnek arccal lefele, s a parcellának lesz már csak neve, a névtelenek rétege felett vagy negyven nyár követ negyven telet, és szimbólum lesz akkor már a szám egy temetőnyi ég homlokzatán. (1996) Miért tiltották be a hatalomnak tetsző karikatúra-könyvet? így akarták lejáratni a forradalmat Pogány Sándor rajzolta, s testvére, Róbert szerkesztette azt az 1956-ról szóló karikatúra-könyvet, melyet a nagyközönség sohasem láthatott, mivel megjelenését követően azonnal bezúzatták. Mindössze két-három példány maradt mutatóban. Noha szerkesztői az ominózus kiadványt a titkosrendőrség és a kommunista párt propagandaosztályának utasításai alapján állították össze - ezt bizonyítja, hogy fejezetei szinte teljesen megfelelnek az időszerű párthatározatoknak - 1958 őszén, utcára kerülésének időpontjában Kádárék úgy gondolták: bármennyire is a hivatalos hatalom szája íze szerintiek a karikatúrák, azok publikálása könnyen visszaüthet. A Kossuth Kiadó a könyvből 12 ezer példányt rendelt, de a feltételezések szerint 2-3 példány kerülte el a zúzdát, s abból az egyik a hajdani Párttörténeti Intézetben kötött ki, innen pedig az 1995 tavaszától működő Nyílt Társadalom Archívumba került. Lapozgatva a könyvben, hamar kiderül, hogy annak fejezetei majdnem „rímelnek” a forradalom kitörését magyarázó egykori kommunista szlogenekkel. A Rákosi-féle dogmatikus politikáról egyetlen rajz sem szól, ám annál több a „jobboldali csoportok áruló tevékenységét”, a Nagy Imrét és körét, a „belső ellenforradalmi csoportokat” és a külső „imperialista befolyás” alatt álló személyeket megörökítő karikatúra. Ezt illusztrálja a Szabad Európa Rádió által „rövid gyeplőn tartott” rádiókat ábrázoló mellékelt rajz is. PARTI OL CS KORMÁNYTÓL FÜGGETLEN, SZABAD MAGYAR LEADOALLOMASOKATI „Igazságtalanul bántak velem...” Száznégy hónap rabságban R agó Feri bácsi 1940-ben érettségizett az egri katolikus gimnáziumban. Mint jó mozgású, a sportot, de különösen a tornát kitűnően művelő ifjú, a Testnevelési Főiskolára jelentkezett. Felvették, de az akkori előírások szerint előbb tartalékos tiszti kiképzést kapott. Gyöngyösre hívták be, majd Egerben szolgált, mint karpa- szományos őrmester. Kemény kiképzésen esett át, a fegyelemnek, a szigorúságnak később nagy hasznát vette. Főiskolai továbbtanulásról azonban szó sem lehetett, mivel 1942 tavaszán a mozgósítások idején újra katonának állt, sőt júliusban kimasírozott a frontra. Hadapród őrmesterként szakaszparancsnoki rangban a Don-kanyarhoz, a harcok közepébe került. Szeptember 9-én és 10-én a nagy roham után rengeteg halott és sebesült katona volt a magyar táborban. Alig száz méterre az oroszok védővonalától - amint szétnézett a terepen - tüdőlövést kapott. A golyó keresztülment a testén, de csontot nem ért. Kilyukasztotta a zubbony gombját, a belső zsebben lapuló naptárt és a mindenhová magával vitt imakönyvet. Sokáig nem vesztette el az eszméletét, a súlyos vérveszteség azonban később legalább kétnapos emlékezetkiesést okozott nála. Nagy bombázások közben szállították hadikórházba, majd egy újabb „hátra arc” következett, így szeptember végén már a miskolci kórházban feküdt. Szülei és a húga október 3-án látogatták meg, éppen a 20. születésnapján. Az édesanya alig ismerte meg „nyúzott” arcú fiát. Két hónap is eltelt, amíg a doni frontharcos hazatérhetett egészségügyi szabadságra. A javulás ellenére sem szabadulhatott meg viszont a hadviseléstől, mivel úgy írta alá az okmányokat, hogy 1943. szeptember 30-ig szolgál. A tüdőlövés persze nem csekélység, a hivatalos formula nagyezüst vitézségi éremmel ismerte el a súlyos sebesülést. Á továbbszolgálat néhány hónapja után a civil életben mint községházi írnok, mindössze pár hetet töltött, majd 1943 őszén jelentkezett a rendőrséghez. Vitézül szerzett érdemei elégnek bizonyultak a felvételhez. Rendőrfelügyelő- gyakomokként iskolázták be, majd 1944 májusában öltött egyenruhát. Bő fél esztendeig szolgálta az akkori rendszert, amikor elérkezett számára egy újabb döntő fordulat, 1945. január 18-án. Pest az előrenyomuló szovjet katonák birtokába került, s a fogságba esett fiatal rendőr fegyverét a vörös csillagosok tették zsebre. Előbb gyalogosan Ceglédre terelték 320 társával együtt, onnan pedig három hónap múltán olyan biztatással irányították vissza őket a fővárosba, hogy rövidesen szabadulnak. Igazuk azoknak lett, akik áltatásnak vélték a jó szót. Májusban bevagoní- rozták őket, s irány Románia. A vonaton hastífusz szedte áldozatait, azért karanténos szieszta késleltette a haladást. Végül hajóval érték el Ogyesz- szát. Az első szovjet szilvesztert barakkokban, poloskáktól hemzsegő épületekben „ünnepelték”. Éjfélkor elénekelték a magyar Himnuszt, miközben úgy hullt a könny a szemükből, mint a nyári zápor. A hosszúhosszú hétköznapokon favágással és szállítással foglalkoztak. Feri bácsi több helyen is járt a hatalmas ország fogolytáboraiban. Három év kellett, hogy elfogadható körülmények közé kerüljön, különös módon egy lengyel fogolytól tanulta meg az orosz nyelvet. A szabadulásra többször is kapott ígéretet, többek között 1948 őszén is. Az egyik sora- kozónál kiszólították azokat, akik állítólag mehetnek haza, de ő maradt. Sőt. Parancsolói úgy illették, mint büdös fasisztát, akinek orosz földön kell megdöglenie. A foglyokat illető nemzetközi jog hiába biztosított védelmet, ha annak érvényt akart szerezni, parancsolója egész egyszerűen leütötte. Egy növényolajgyárban lehetősége volt élelmiszert lopni, a Voronyezsben folyó építkezésen viszont ismét csak nagyon lesoványodott. Már hat éve tette próbára erejét a szovjetek által diktált robot, amikor 1950-ben valóban megcsillant a szabadulás reménye. December közepén érték el Záhonyt, ott őrzésüket ÁVH-sok vették át. Nyíregyházán, Sóstónál újból következett a névsorolvasás, de Feri bácsiét ezúttal sem említették. A vagonok Budapestre szállították a csoportot, visszakerültek a Mosonyi utcába, ahol annak idején néhány hónapig rendőrként szolgált. Az ÁVH-sok őrizete garantálta, hogy továbbra is marad étkezési menüként a bab, a borsó, a lencse. Az akkori Szentestén a kőbányai marhavásártelepen szállásolták el, társaival együtt úgy feküdtek a szalmán, mint Betlehemben a -Megváltó. Kecskemétre 1951 februárjában került, a repülőtéren kellett éppen dolgoznia az olcsó munkaerőnek. Hazug módon ismét szabadulással biztatták, azért is feszült neki a munkának, hogy sorsát megoldja. A jutalom: Kazincbarcika. Ha kedve volt gondolni a 29. születésnapjára, akkor azt a BVK építkezésén tehette. Magyar földön volt, de távol szüleitől, szeretteitől. Levelezni nem lehetett, amióta Záhonynál átlépte a határt. Szerencsés üzenetek útján tudatta, hogy életben van. Édesanyja belebetegedett a szörnyű gondba, amit fia meghurcoltatása jelentett számára, s 1951-ben, viszonylag fiatalon meghalt. Kazincbarcikán egymást követték a kihallgatások, és bár tudtuk szerint jobb helyzetben voltak, mint a recski rabok, a bezártság, a nélkülözés fölöslegessé tette a helyzet mérlegelését. Kínálkozott a lehetőség a könnyítésre, de hiába próbálták beszervezni, nem lett besúgó. A napi 12 órás munka, a kevés és sovány koszt alaposan legyengítette. Nagy Imre emlékezetes beszéde után 1953 augusztusában szabadult. Nem hitte. Hónapokig, évekig kísértette a múlt. Mindig úgy vélte, követik az utcán. Olyan érzése volt, hogy rövidesen ismét megszűnik a szabadsága. Az üldöztetésre nem sokáig kellett várnia. Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban a helyi munkástanács titkárává választották, aktivizálni azonban nem akarta magát. Valójában nem is tett semmi különöset, 1957-ben mégis elbocsátották a munkahelyéről, s csak az egyik ismerőse jóvoltából tudott nagy nehezen elhelyezkedni. A lakóhelyétől távol, egy faipari műhelyben volt segédmunkás. Közben megnősült, s amikor engedték, elvégezte a közgazdasági technikum kereskedelmi tagozatát. Később az áfésznál helyezkedett el mint raktáros, majd gondnok. Amióta nyugdíjas, azóta sem tétlen, rendszeres mozgással, kerékpározással tartja karban az egészségét. Tagja a Recski Szövetségnek. S ez a mai, megváltozott világ próbálja rehabilitálni, kárpótolni a 104 hónapos internálásért: a 72 hónapos orosz fogságért, a 32 hónapos hazai kényszermunkáért. M ost, hogy keserves sorsát felidézzük, életét röviden így summázza:- Soha senkit nem bántottam. Megtanultam, hogy hajót nem tudok tenni a másiknak, akkor rosszat ne tegyek. Ha módom van rá, segítek is mindenkit. Szeretek és tisztelek minden békés szándékú embert - mondja. - Igazságtalanul bántak velem, odalett a fiatalságom. Meggyötörtek, megkínoztak, megaláztak. Megszenvedtem. Ezért nagy elégtétel, hogy csak piros-fehér-zöld zászló leng most már ünnepeken az utcákon, lekerültek az épületekről az ötágú csillagok. Nyugodt vagyok, egészségemet az Isten megőrizte, ezért csak hálás lehetek... Fesztbaum Béla
