Heves Megyei Hírlap, 1999. május (10. évfolyam, 101-124. szám)
Vasárnap Reggel 18. szám
Az emberrablok fogságában OLÁH ISTVÁN VISSZAEMLEKEZESE A SZENVEDÉSEKKEL TELI CSECSENFOLDI KILENC HÓNAPRA „Egyméteres lánccal voltunk összebilincselve, mint két állat.” Dr. Oláh István mérnök 1950-ben született Tatabányán. 1971-ben diplomázott. 1984-ben doktorált a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. 1997-ben meghívást kapott Groznijba, hogy kidolgozza Csecsenföld mezőgazdasági termelés- fejlesztési programját. Két hónapos gondolkodás után a felkérést elfogadta. Programjait a genfi központ jóváhagyta, megvalósítását azonban az emberrablók megakadályozták. 1997. október 23-án társával, Dunajszky Gáborral csecsen fegyveresek elrabolták. Kilenc hónap múlva szabadult. ■ 275 napig tartottak egy sötét kamrában. Végre saját kertjében örülhet az új tavasznak- Hogyan ejtették túszul?- Hajnali három óra harminc perckor betörtek a lakásba, kirángattak minket az ágyból és elhurcoltak. Kicsit zavarba jöttek, mert én ko- I mótosan felöltöztem, össze- 1 ; csomagoltam, amit úgy gondoltam, hogy magammal vi- I 1 hetek. Aztán semmit sem en- í gedtek elvinni, csak azt a ru- ; hát, ami rajtam volt. A nálam lévő pénzt, amelyet a kiküldetéskor kaptam, azonnal elvették, lepedőt dobtak a fejünkre, bekötötték a szeműnkét és betuszkoltak egy autó csomagtartójába, akár egy filmben.- Hová vitték önöket?- A szemünkről a kötést csak azután vették le, miután belöktek abba a föld alatti sötét lyukba, ahol aztán fogva tartottak. A pincébe fölülről egy csapóajtón keresztül lehetett bejutni, amikor ránk csukták, egy szőnyeget is tettek rá, így levegő is csak nehezen tudott bejönni. Ablak sem volt, így végig teljes sötétségben voltunk.- Ebben a sötét kamrában voltak kilenc hónapig?- Négy ilyen gödörben voltunk. Volt olyan, amelyikbe sem fölállni, sem kinyújtózkodni nem lehetett, olyan kicsi volt. Ez volt a legszörnyűbb, amit meg kellett tanulnunk, megszokni a bezártságot. Az első napok, sőt még az első hónap után is azt hittem, hogy megőrülök, nem bírom ki ép ésszel, ép elmével. De az ember sokkal többet kibír, mint amit akár-I elent!- Újkrumplit vegyenek- Vitaminegyveleg- Érik az eper Tel.: 488-5656 Fax: 488-5689- Virsli vurstli- parázslik a faszén Keresse az újságárusoknál! 1 csak elgondolni is képes. Borzasztó volt megszokni, hogy végig bilincsben tartottak minket. Egyméteres lánccal voltunk összebilincselve, mint két állat. Öt kis szem krumplit kaptunk huszonnégy órára, s egy vagy két pohár teát. Az éhezést, azt nem tudtam megszokni. A hideget is nagyon nehezen. Volt, amikor a páránk odafagyott szépen a deszkára.- Kaptak meleg ruhát?- Nem, végig ugyanaz a ruha volt rajtunk, amelyben elraboltak minket. Mosdani fogságunk ideje alatt háromszor engedtek pár deci vízben. Egy idő után tetvesek lettünk, poloskák szaladgáltak rajtunk.- Hogyan tudták érzékelni az idő múlását, a nappalt és az éjszakát?- Csak saját magunkra számíthattunk kétszázhetvenöt napig. Fogva tartóink folyamatosan félretájékoztattak minket, hogy milyen nap van, milyen hónap van, mikor van nappal és éjszaka. Mi viszont a világ külső jeleiből és hangjaiból, amely néha beszü- remkedett, szinte mindent meg tudtunk állapítani. Az érzékszerveink jelentősen felerősödtek, a legkisebb rezdüléseket is jól tudtuk lereagálni. Képzelje el - ez nekem is hihetetlen -, egy napot sem tévedtünk a kétszázhetvenöt nap alatt! A teljes sötétségben is pontosan meg tudtuk állapítani, hogy mikor van éjjel, és mikor nappal, ősz van-e vagy tavasz.- Hogyan tudtak kommunikálni fogva tartóikkal? Mit mondtak, mi a céljuk önökkel, vagy mit várnak önökért cserébe?- Egy hónapig semmit sem mondtak nekünk. Egy mukkot sem szóltak hozzánk, csak ütöttek. Aztán pár hónap múlva egyszer csak azt mondták, hogy ez politika. Azt viszont láttam, hogy annak a könyörtelenségnek, ahogy velünk bántak, a politikához nincs köze.- Milyen nyelven beszéltek magukhoz?- Oroszul. Gábor egészen kiválóan beszélte a nyelvet.- Önök is kérdezhettek?- Ők kérdeztek, hiszen ők diktáltak. Mi nem emberek voltunk, hanem rabok. És a raboknak nincsenek jogaik. Semmilyen emberi jogunk nem volt. Ott a nemzetközi jog is megszűnt létezni. A puskát sokszor a tarkónkhoz szorították, és egyáltalán nem játékból. Bármelyik pillanatban nyugodtan meghúzhatták volna a ravaszt...- Volt halálfélelme?- Sokszor! Néha szabályosan kínoztak minket. A karácsony tiszteletére például brutálisan összevertek.- Na de miért? Volt erre valamilyen magyarázat?- Véleményem szerint ez is a megfélemlítés pszichózisához tartozott, amely része volt az ő „koreográfiájuknak”. Az ezekről készült videofelvételeket, gondolom eljuttatták valahova. Hogy hova, azt máig sem tudom.- Dunajszki Gábor két ujját miért vágták le?- Kérem, hagyjuk ezt a témát... Ezek a sebek még egyikünknél sem gyógyultak be, és nem szeretném az emlékeket újból felidézni.- Az, hogy önök kilenc hónapig össze voltak láncolva, a tragédiájukat könnyítette, vagy nehezebbé tette?- Óriási szerencsénk volt, hogy nem választottak el minket egymástól. Azt hiszem, ez tragikus lett volna. így tudtuk egymásban tartani a lelket, tudtuk buzdítani egymást, amikor a másik elgyengült, amikor valamelyikünk reménysége egyszer csak elfogyott. De hozzáteszem, csak suttyomban beszélhettünk egymással, úgy, hogy őreink nehogy meghallják.- Ön szerint kik voltak ezek az emberek? Rabló- gyilkosok, politikai bűnözők, vagy emberek, akik így próbáltak pénzhez jutni?- Is-is. Észak-Kaukázus a helyét keresi.- Ezek szerint nincs önben gyűlölet... Nem „írta le” Csecsenföldet, és nem mondja azt, hogy ott mindenki bűnöző?- Isten ments, hogy általánosítsak! Nagyon szép föld a csecseneké, a Kaukázus csodálatos. A fogva tartók parancsnoka egyszer mutatta nekem - egy pisztoly volt a kezében -, hogy ugye, ha odaadnám neked, akkor belém lőnél. Mondtam neki, hogy nem, nem lőnék beléd. Meglepődött. A megaláztatások közepette erőt és tartást adott az is, hogy sokszor visszapörgettem nagyapám történetét. Gyermekkoromban többször elmesélte, hogy 1944-ben, a németországi gyalogmenetnél- amikor szinte mindenki meghalt körülötte - ő nem adta fel, megszökött és életben maradt. Ez mind-mind olyan volt, mint egy akkumulátor. Szó szerint „töltés” alatt álltam. És volt még egy csodálatos dolog: a zene. Én húsz évig szimfonikus zenekarokban játszottam... A fogság alatt a fejemben sokszor végigjátszottam minden ismert szimfóniát.- Milyen érzés volt újra szabadnak lenni?- Amikor utolsó .alkalom- j| ma! bekötött szemmel bedug- ! tak egy autóba, én csak azt figyeltem, hogy merre visznek. Keletre vagy nyugatra. Azt néztem, hogy a nap honnan süt. Egy kicsit - annyira, hogy ne vegyék észre - letoltam a szememről a kötést, néztem, hogy az árnyék honnan jön. És amikor láttam, hogy jó irányba megyünk, elkezdtem megint reménykedni, hátha, hátha közeleg a szabadság. Körülbelül egy órányit autózhattunk, aztán megálltunk és átültettek minket egy másik kocsiba. Miután az autó elindult, levették a szemünkről a kötést. Én azt hittem, hogy még „átadásban” vagyunk, tehát, hogy átadtak egy másik | csapatnak, vagy közvetítőnek. Akkor is úgy köszöntem, hogy Szálem a lejku. Pedig ez már a szabadság pillanata volt! Miután az autó megtett már vagy ötszáz métert, megszólalt egy úr magyarul: „Most már megnyugodhatnak.” Abban a pillanatban valami hihetetlen nyugalom árasztott el.- Az úr a magyar diplomáciai testület tagja volt?- Igen, de erről nem kívánnék többet mondani. Talán csak annyit, hogy a magyar diplomácia kiváló teljesítményt nyújtott. Magyarországon nemcsak kiváló művészek és tudósok, de kiváló diplomaták és kiváló „más képesítésű” szakemberek is vannak, akiknek ezúton is szeretnék köszönetét mondani. Természetesen a magyar kormánynak is.- Amikor a feleségét, gyermekeit először meglátta, mik voltak az első szavai?- A pillanat megrendítő volt. Csak álltunk..., álltunk, | és... egyetlen szót sem tudtam szólni. Kétéves kisfiam lassan odajött hozzám és azt mondta: apa! Tihanyi Péter * s< \ ^ s s \
