Heves Megyei Hírlap, 1999. május (10. évfolyam, 101-124. szám)
Vasárnap Reggel 18. szám
Negyedik oldat: SZÖVEG: SZÚROM! RITA A néni és a kaland ■» 'ragyvárosi huncutok a í\l mutogatások. Ők ■ azok, 1. V akik nemcsak arcukat vállalják, de igyekeznek az inkognitó- jukat is megőrizni. Lakhelyüktől távolabb mutatják be azt, amit közszemlére szántak. Parkok bokrai mögé, bérházak kapualjába húzódnak, s csak akkor merészkednek elő, amikor egy magányos lány vagy fiatalasszony suhan el mellettük. Aztán a jól végzett munka sikerével hazamennek. Közvetlen környezetük a legritkább esetben ismeri őket erről az oldalukról. De most megbillent a teória. Állítólag nem csak a metropolisokban élők sajátja ez a passzió. Lakik egy Eger környéki faluban is ily módon mulató illető. Egy hetvenen túli idős asszony panaszolta el, hogy a napokban, kora este becsöngetett hozzá egy férfi. Amikor ő sietve kaput nyitott, azt látta, amire abszolút nem számított... Egy községben mindenki ismer mindenkit. A néni előtt sem volt idegen a látogató. így aztán egyszerű dolguk volt a rendőröknek. Csak elő kellett állítaniuk a szeméremsértő egyént. Hanem meggyűlt a bajuk a bizonyítással. Ugyan, honnan kerítsenek szemtanút? Ez bizony bajos. Különben is, lehet, hogy az idős asszony csak álmodott. Egy bizonyos kor után már előfordulhat a képzelgés. így annyiban maradt az ügy. A vizsgálatot lezárják. A néni pedig jobban teszi, ha ezentúl szürkület után nem nyit kaput. Mert még az is előfordulhat, hogy egyszer bika- csökkel a kezében keresi valaki. (né-zi) pestis-temető kincse Azt, hogy létezik egy AI magyar-domb, minden egri tudja. Ám azt, hogy a nevezett területen hajdan létezett egy AJmagyar falu, ml több, egy történetijei Is Jelentős temető» mér esek ez avatottak tudták. Pedig a Rókus temető több e Itt élőkről Is mesél. nem történt meg. Az újabb temetkezések nehezítik a kutatást. Ráadásul sok értékes síremléket elpusztított az idő. Egyelőre a Rókus még őrzi titkait a kutató előtt. A mainál jóval nagyobb kiterjedésű temető számos meglepetést tartogatna, ha egyszer vallatni kezdenék. Az Almagyar-domb településének titkát azonban még föld takarja. Tizenhat esztendeje annak, hogy B. V., egyik községbeli olvasónk munkahelyi balesetet szenvedett. Az őt foglalkoztató másik megyei termelőszövetkezet ezt a tényt nem óhajtotta elismerni. Ezen nem csodálkozom, mivel tapasztalataim szerint az ilyesmitől általában ódzkodtak, s ezért az igenért a legtöbb esetben keményen meg kellett küzdeni. Mihelyt módja adódott rá, ekként is cselekedett. Meg is nyerte az első csatát: jogerős bírósági döntés született, amelynek verdiktje őt igazolta. A végrehajtás azonban újabb procedúrasort kívánt. Vállalta. Közben - nem az volt a dolga, hogy ilyen ügyekben jártas legyen - hibát vétett. Közös megegyezéssel távozott, mivel rendszeres szociális juttatást ígértek, s folyósítottak is számára. Ezzel önmagát zárta ki a baleseti táppénzből. Személyesen is megkerestem, mert a szerkesztőséghez postázott irataiban sehogy sem igazodtam el. Majd fél napot beszélgettünk, s ezután is határozottan állította, hogy semmiféle konszenzus nem létezett: elbocsátották, méghozzá azonnali hatállyal. Érdekében tárgyaltam a Heves Megyei Nyugdíjfolyósítási Igazgatóság vezetőjével, témailletékesével és jogászával, akik - igen készségesek lévén - Gyöngyösről behozatták az igen vaskos dokumentumköteget, s közösen konstatálhattuk, hogy úgyszólván semmit sem lehet tenni. Bizonyos dolgok ugyanis elévültek, más vonatkozásban pedig az érintettek korrigálták az általuk is elkövetett, olykor nem is lényegtelen bakikat. Tegyük hozzá: általában nem önszántukból, hanem azért, mivel ez a kitartó polgár csak nem adta fel. Emelkedett a nyugdíjának összege, s pénzbeli kártérítést is kapott. Most is tippekhez jutott, mert az akták átvizsgálóit az általam nem először érzékelt egyértelmű emberség vezérelte. Hetven évén túli cukorbetegként némi forintokat is szerezhet. Bár ez a summa oly szerény - a rendelkezések szerint havi százforintos kiegészítés -, hogy szégyellem leírni. Aztán újabb levelet hozott a posta. Küldője a leghatározottabban állítja, hogy ő semmiféle beleegyező papírt nem írt alá, tehát hatványozottan átverték. Se jogász, se hivatalnok, se bíró nem vagyok, nem az én teendőm az ítéletformálás. Engem csak az keserít el, hogy egy fizikai dolgozót ennyire húsbavágóan dezinformáltak, félrevezettek. Egyeztessék ezt a lelkiismeretükkel. Ha van... Pécsi István J •Vv -A> KÉP: PILISY ELEMÉR- A Rókus temetőt sokan csak a pestises temetőnek emlegetik - szögezi le beszélgetésünk elején dr. Fodor László régész. - Ez valós, hiszen az 1709-14. közti pestisjárvány idején ezt a helyet jelölték ki a járványban elhunytak temetésére. Holott ez már a XVIII. században is városi temetőként működött. Sok német család választotta nyughelyéül. A német népcsoport részéről megtörtént egy tudat alatti kisajátítás, amikor a sírvásárlásban az egyik családot követte a másik. Feltehetően ők kezdeményezték a pestis védőszentjének, Szent Rókusnak és MUEMLEK Szent Rozáliának a kegyeleti helyállítást. A temető hajdan jóval nagyobb kiterjedésű volt, mint jelenleg. A Leganyi úti Kollégiumtól a Flóra Szállóig húzódhatott a határvonala. A ‘60-as években még jól megfigyelhetőek voltak a tősgyökeres egri-német famíliák sírjai. Mi több, a Flóra Szállóval szemben egy tömegsír is előkerült. Benne bilincsbe vert csontokat találtak, több tucatot. Eme sír a késő középkorra utalt. Helytelen lenne azonban az időben itt megállni. Aki a kápolnát figyelmesebben megnézi, láthatja, hogy az épületnek három, lóhere alakú szentélye van, picinyke kis hajóval. Ez szerkezetileg semmiképp nem illik a képbe. A karéjos építkezés ugyanis a X-XI. században volt „divat”, tehát valószínűsíthető, hogy az alapok ekkor keletkeztek. Mellette - valószínűsíthető - megtalálható lenne az udvarház alapja is, tehát az Almagyar nevű település központja.- Mit lehet tudni az Almagyar faluról?- A korabeli dokumentumok alapján megállapítható, hogy 1333-ban önálló településként jegyezték. Mi több, önálló vásár, ga volt, később közelében épül meg a makiári kapu. Lakói jelentős adókat fizettek be. Ez a szoros elhelyezkedés egyáltalán nem meglepő, hiszen a püspöki központ köré gyakorta létesültek falvak. A török idők alatt azonban felmorzsolódtak ezek a picinyke települések. A régész szerint tehát téves azt hinni: a Rókus temető kizárólag pestistemető volt. Eme státust megelőzte a németek és az almagyar-dombiak temetkezése. Mindennek igazolására természetesen kutatásokra lenne szükség. A kápolna egyházi kezelésben áll. A 70-es években a városszépítők ugyan kísérletet tettek a terület védetté nyilvánítására, ám ez a mai napig A legszebb virág Az édesanyák felköszöntésének ceremóniája legbensőbb magánügye mindenkinek május első vasárnapján. A letűnt rendszer ünnepei közé besoroltakból nem véletlenül maradt meg ez a nap olyanként, mint volt hosszú évtizedeken keresztül. Ha szabad ilyet mondani: modern kori kapitalizmusunk csak ronthatott az egészen - amennyiben ronthatott egyáltalán -, de át- lényegíteni nem lényegíthette át. A gyermek - kiválasztva a legszebb virágot - édesanyja elé áll, és felköszönti. Ennyiből áll az egész aktus, ilyen egyszerű ünnep ez. Az újságíró ugyan elmoralizál- gathatna különböző problémákról: felemlegethetné a honi népesség sosem látott mértékű fogyatkozását, számon kérhetné az ország asszonyait a „szülési kedv” megcsappanása miatt. Értekezhetne a virágárak és a „kötelező" virágvásárlási alkalmak • mélyebb összefüggéseiről, mondhatna pár feddő szót a virágkereskedők ünnep előtti mérhetetlen kapzsiságáról. Mindezt megtehetné.- Ön pedig azt mondhatná rá, Tisztelt Olvasó, hogy ennek az embernek elment a maradék esze. És valljuk be, hogy Önnek teljes mértékben igaza is lenne. így ezért a hírlapíró igyekszik most elkerülni ezt a csapdát. Nem tesz ki kérdőjeleket, és nem keres semmiféle mögöttes' összefüggéseket. Helyette maga is kiválasztja a lehető legszebb virágot, és édesanyja elé áll a kívánsággal: „Sokáig élj!” Síké Sándor
