Heves Megyei Hírlap, 1999. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-15 / 112. szám

10. oldal Hírlap Magazin 1999. május 15., szombat A vonal másik végén valaki meghallgat Nem kértem mást, csak hogy figyelj és hallgass meg. Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél. Nem kértem mást, csak hogy figyelj és hallgass meg. Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett. HEVES MEGYE - Mindany- nyiunk életében akadnak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük: senkivel sem tudjuk megosz­tani terheinket, pedig éppen ak­kor lenne a legnagyobb szüksé­günk rá. A lelki elsősegély tele­fonszolgálatokat az emberek rászorultsága hívta életre. Harry Warren baptista lelkész 1895-ben alapította meg az el­sőt New Yorkban, egy szállodai öngyilkosság megrázó élmé­nyének hatására. Chad Varah anglikán lelkész pedig 1953- ban hozta létre a Szamaritánus­mozgalmat, s megindult az ön­kéntesekkel dolgozó lelki első­segély-telefonszolgálatok munkája. Május 15-e és 16-a a telefonos lelki segélyszolgálat napja. Hazánkban 1970-ben alakult meg az első ilyen, 1986-ban pe­dig létrejött az országban mű­ködő valamennyi szolgálatot összefogó szövetség. A megye- székhelyen tíz éve született meg a segítő vonal, s az egri stáb láthatatlan munkatársai azóta is minden este ott ülneka készü­lékek mellett, hogy krízisben, magányban, veszteségben, akár a halál árnyékában is támaszt, együttérzést és figyelmet adja­nak a bajba került hívónak. A szolgálatok telefonjai a jó kommunikáció szimbólumai: azt üzenik, hogy az élet nehéz­ségeivel könnyebb megbir­kózni, ha valaki meghallgat és bátorít. A telefon másik végén ano­nim hang beszél, így mi sem áruljuk el annak a két szolgála­tosnak a nevét, akik munkájuk­ról beszéltek. Mint mondják, általában egy konkrét problé­mával kezdik a beszélgetést a bajbajutottak, de végül kiderül az igazi ok is. Sok ember csak azt várja, hogy meghallgassák, mások tanácsot szeretnének. Ez az egy azonban, amit nem sza­bad adni. A segítők rávilágít­hatnak a megoldásra, de nem mondhatják meg, mit kell tenni. S hogy általában kik tárcsáz­zák a segélyszámot? Beteg, nyugdíjas emberek, alkoholis­ták, narkósok. A legtöbben ma­gányosak. Ha nem is a szó szo­ros értelmében, de lelkileg biz­tos. Gyakran előfordul, hogy öngyilkosságot tervez a telefo­náló. Bármilyen gyakorlott is valaki, ilyenkor nagy a felelős­ség, s kissé félnek is: vajon meg tudják-e másítani a kétségbe­esett ember gondolatait. Meghall­gatni a prob­lémákat, se­gítő kezet nyújtani. Ez a feladat néha a szolgálatosok lelkét is meg­viseli. Ilyen­kor a szuper­vízión, cso­portos foglal­kozásokon beszélik meg felhalmozó­dott gondjai­kat társaik­kal. A jó ügyelőnek azonban olyan tulaj­donságokkal kell rendel­keznie, melyek képessé teszik feladatai elvégzésére. Fejlett önismeret és személyiség, em­pátiás készség, problémaérzé­kenység, konfliktusmegoldó ké­pesség. De még számtalan készség kell ahhoz, hogy meg­felelő beszélgetőtársak legye­nek. Ezeknek az önzetlen embe­reknek a munkáját segíti az egri S.O.S. Vox Humana „Telefon- szolgálat” Alapítvány is, amely 1993-ban alakult. Mint azt dr. Vass Gézáné elnöktől megtud­tuk, feladataik közé tartozik, hogy a folyamatos telefonos szolgáltatás ellátásának érde­kében önkéntes munkatársakat toborozzanak, megszervezzék képzésüket s megismertessék, menedzseljék a szolgálatot. A Heves Megyei Lelki Első­segély Telefonszolgálat mától a nap 24 órájában hívható a 80/505-506-os ingyenes zöld számon. Elek Eszter Dudvák és árvácskák G yűlöltem a telekre járást. Ásóval, kapával, műanyag kannákkal, szatyrokkal felsze­relkezve kászálódtunk fel a villamosra. Csak nehogy valami ismerőssel összefussunk, fohászkodtam. A „ha én nem látok, ők sem lát­nak” siralmas ideológiájával, államat leszegve az ablakon se mertem kinézni egészen a végállomá­sig. Málhánkkal megrakodva futottunk a busz­hoz, mert ha az orrunk előtt elment, vesztegelhet­tünk egy fél órát.- Micsoda levegő! - szívta tele tüdejét apu, mikor megérkeztünk vpgre Törökbálintra. Nagyon nem tudott érdekelni a jó levegő. Ha valaminek örülni tudtam, hát annak, hogy hála az égnek, elfogytak a bámész szemek, hogy nincs közönsége ószeresnek látszó famíliánknak. Hanem előttünk volt még a megmászásra váró hegyoldal, kíméletlen kaptátokkal, az erdőn át. Az utolsó nyomóskútnál teleengedtük kulacsain­kat, mert víz az fönn nem volt, aztán irány föl, megpróbáltatásaink színhelyére. Azon az istenátka telken semmi sem nőtt ren­desen, csak a gaz. Kétszázhetven négyszögöl dudva várt ránk vasárnapról vasárnapra. Persze, volt a gyom közül kukucskáló eper, kavicsok közt kinőtt a kunkori újhagyma, pár tő rózsa, né­hány mindig szomjas facsemete. Apu végigjárta valamennyit, megsimogatta, beszélt hozzájuk. Forgattam a szemeimet, leginkább az égre me­resztettem, „muszáj nekem ehhez asszisztál­nom?”, gondoltam gonoszul. Fikarcnyit sem vonzott a kert. Gyomlálni, ásni, kapálni, vizet hordani, undorodtam az egésztől. De apu szerette.- Mi lehet most a telken? - kérdezgette sóvá­rogva, agyvérzése után a négy fal közé zárva éveken át. Tudta, anyu csak ámítgatja, mégis el­hitte neki: jövő tavasszal újra kimegyünk. Két tő futórózsát ültettem az idén a házunk elé, az ablakunk alá. Azt mondta az árus, ha ügyesen gondozom, huszonöt évig is virítanak nekem. Tavaly próbálkoztam önszántamból először a kertészkedéssel: csíkos nősziromlevél, piros le­gényfogó virág, rózsaszín csodatölcsér pompá­zott az alig nyolc négyzetméternyi kiskertemben. Ez évben magasztosabb tervekkel eredtem a piacra. Évelőket gyűjtöttem: nyuszifület, nefelej­cset. Izgalomba jöttem a néni ajánlatát meg­hallva, így vásároltam öt tő égő szerelmet, majd meglátjuk minő. Esténként műanyag kannákkal futok le az eme­letről, hordom virágjaimnak a vizet. Napjában többször is ellenőrzőm fejlődésüket. Ha eljövök otthonról, a lelkűkre kötöm: ne engedjenek ma­gukhoz közel se kutyát, se macskát, „használjá­tok a fegyvereiteket!”, tanácsolom a rózsáimnak. Amikor hazaérek, szemügyre veszem ágaskodó hajtásaikat, gyönyörűséges leveleiket. Huszonöt évet ígért a rózsaárus. Huszonöt év múlva idősebb lennék, mint apu volt, amikor meghalt. Anyu most roppant titokzatos. Érzem, hogy valami meglepetést készített, de semmit sem árul el. Őt is feszíti a mondandója, ám megmakacsolja magát, s csak azt ismétli: - Majd meglátod. Baktatunk a temetőben, kezemben egy helyes kis csokor. Hallgatom anyut, a szomszédasszo­nyáról mesél valamit, közben aput hallom legbe- lül: ,műnek kőccségeskedtél?!” Vasi tájszólását vette elő mindig, ha ajándékot kapott. „Minek költségeskedtem?”, igyekszem utánozni őt, s folytatom, ahogy annak idején: „csak”. Sose tet­tem hozzá az igazi okát. Közöttünk egyszer sem játszódott le az amerikai családi filmekben nélkü­lözhetetlen epizód: „Szeretlek, apa”, s rá a bravú­ros válasz: „Én is szeretlek, kicsim”. Mi mindenféle másról beszélgettünk. Vitat­koztunk, pöröltünk, duzzogtunk, s gyakran érez­tük úgy: kölcsönösen egymás idegeire megyünk. Meg kell torpannunk szusszantásnyi időre.- Nem tudok ennyire rohanni - mondja anyu. Megijeszt. Azt hittem, kényelmes sétatempóban haladunk. Nézegetem az én csöpp, lihegő, ősz mamámat. Ha nincs velem, fekete hajúnak látom, amilyen alig néhány éve volt. Újra elindulunk, befordulunk a kútnál, maga elé terel, libasorban férünk el csak a szűk kis mezsgyén. Megyek előre, figyelgetem, mikor ér­jük el apám egyszerű, fakeresztes sírját.- Hová, hová? - szól utánam anyu. - Ez az! Fehér márvány síremlék, belevésve apám neve, születési és halálának évszáma. Alatta anyu neve, üresen hagyva a végső dátum helye. Nem is tudom, mit mondjak hirtelen.-Ezeket már én ültettem - büszkélkedik a frissen telepített árvácskákkal, krizantémokkal. A nnak idején anyu is gyűlölte a telket. „Va­csorával várlak benneteket”, mondta, s mindnyájan tudtuk: ez csak kifogás. -Remélem, apád is látja, milyen szépek... - csipegeti le a szárukról az elhervadt virágfejeket. - Az árvácskákat nagyon szerette. Négyessy Zita A kicsik jólétéért alakult szolgálat szakemberei vallanak A gyermekvédelmi törvény jó, csak megvalósítani nehéz Van, amikor a segítséget eleve elutasítják Több szempontból is tanulsá­gos volt az a Noszvajon meg­rendezett gyámügyi tovább­képzés, amelyen Eger és von­záskörzete gyermekvédelem­ben dolgozó szakemberei számoltak be tapasztalataik­ról. Az illetékes minisztérium előadója a gyermekvédelmi törvény óta eltelt időszakot si­keresnek minősítette. A mi­nisztériumban értékelt statisz­tikák alapján valóban biztató az összkép. A megyei gyámhi­vatal vezetője azonban már szkeptikusabban értékelte az elmúlt két év eredményeit. Mint mondta, a számok és a statisztikák szépek, a nehézsé­gekkel azonban azok szembe­sülnek igazán, akik egy adott településen szeretnének előre­lépni a törvény szellemében. Az alábbiakban olyan gyám­ügyi szakemberek vallanak hivatásukról, akik naponta próbálják a gyermekek vé­delméért folyó küzdelmet megvívni. Ez a munka sokszor kudarcokkal terhes, kevés si­kerélményt kínál. Akik erre vállalkoztak, mégis nap mint nap megbirkóznak a lehetet­lennel. Magdus Istvánné, a siroki pol­gármesteri hivatal gyámügyi előadója a legnagyobb eredménynek azt tartja: si­került elérni, hogy a rendsze­res gyermekvédelmi támoga­tást főként természetben juttat­ják el az arra rászorulóknak.- Nehéz volt elfogadtatni az emberekkel, hogy ez nem va­lamiféle zsebpénz, ami bár­mire fordítható, hanem kizáró­lag a gyermekek számára nyújtott támogatás. Ebből si­kerül fedezni például az étke­zési térítési díjakat, szükség esetén a gyógyszereket, illetve a gyermek viszonylagos biz­tonságához elengedhetetlen eszközöket. A gyermekjóléti szolgálat létrehozásával sze­rencsére megoszlottak a gyámügyi feladatok, s hatéko­nyabbá vált a családgondo­zás. Erről már Bene- dekné Czapik Szilvia be­szél, aki főál­lásban látja el a szolgálattal kapcsolatos feladatokat:- A kezdetektől fogva igye­keztem állandó, élő kapcsola­tot tartani a rászoruló csalá­dokkal. Rendszeresen 20-25 családot látogatok, ahol öt­vennégy gyermek sorsát, élet- körülményeit próbálom meg nyomon követni. Tény, hogy eleinte sok helyen bizalmatla­nul fogadtak. Azt gondolták, a törvény arról szól, hogy pluszpénzhez juttatja a csalá­dokat, de ez csak részben igaz. Nehéz volt megértetni a szü­lőkkel, hogy a szolgálat célja: a családok segítése, s azon be­lül is a gyermekek jólétének biztosítása. Nehézen, de oldó­dott a bizalmatlanság és lassan elfogadtak az emberek. Egy idő után azt is belátták, hogy érdemes időnként engem is bevonni a közös vásárlásba, s ha orvoshoz kellett menni, kérték: kísérjem el őket. De előfordult az is: csak azért ke­restek fel, hogy elmondják a bánatukat. Dóba Dé- nesné recski tapasztalato­kat oszt meg velünk: - A legfontosabb előrelépés, hogy a tör­vény végre a megelőzésre is hangsúlyt fek­tet. A probléma az, hogy a tár­gyi feltételek hiányoznak. A lehetőségként felkínált „he­lyettes szülői" státus egy kis településen a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Gondol­juk csak el, melyik gyereket lehetne kiemelni egy problé­más családból, és átmenetileg egy másik helyi családban el­helyezni. Akik erre vállalkoz­nának, állandó zaklatásnak lennének kitéve. Az átmeneti otthon kialakítása rengeteg pénzbe kerülne. Egy falu költ­ségvetése ezt nem bírja el. így aztán marad a régi modell: ne­vezetesen a gyermeket kie­melni, és intézetbe küldeni. Ez pedig a törvény szellemével nem egyezik, és a mi célja­inkkal sem. Vere­bélyné Jó Mária, a ^ f recski * „gyermekjó- létis” meg- erősíti kollé­gája véleményét:- A bajban lévő családokon sokszor minden jó szándékunk ellenére is nagyon nehéz segí­teni. Amit tehetünk: életviteli, háztartási tanácsokat nyújtha­tunk, az ügyintézésben segéd­kezünk. Azonban nap mint nap szembesülünk azzal a problé­mával, amikor meg sem hall­gatnak bennünket. Az etni­kumhoz tartozók ragaszkod­nak saját hagyományaikhoz, szokásaikhoz. A baj csak az, hogy sokan az alapvető köte­lességeikkel sincsenek tisztá­ban. Előfordul, hogy az anyuka egyáltalán nem főz, arra hivatkozva, hogy nincs miből. Ha végső esetben élel­miszert ajánlunk fel, sokszor még aznap pénzért túladnak rajta. S a legszomorúbb az egészben, hogy amikor meg­próbáljuk rábírni őket egy normális életritmusra, tiszta­ságra, rendszerességre, ezt egyszerűen beavatkozásnak tekintik, és a segítséget eleve elutasítják. Az a helyzet, hogy sikerél­mény alig-alig van ezen a terü­leten. Mi már azt is annak te­kintjük, ha egyes szülők részé­ről emberi megnyilvánulást, őszinte ragaszkodást látunk gyermekeik iránt. Ha ezt ta­pasztaljuk, mindent elköve­tünk, hogy a család együtt ma­radhasson és boldoguljon. Barta Katalin Verpeléti gyermekotthon. Ők intézetben nőttek fel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom