Heves Megyei Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-10 / 83. szám
1999. április 10., szombat Hírlap Magazin 7. oldal A médiatörvény elkésett és alkalmatlan- állítja a hosszú idő után ismét Kubába készülő Horvát János a hazai médiaszabályozás legfontosabb eszközéről Az eredetileg spanyol szakos bölcsész, Horvát János Kuba-spe- cialista, televízió-riporter és műsorvezető: valódi televíziós személyiség. Riport- és médiatankönyvek szerzője, a jövő média-generációja számára is útjelzőül, hasznos tapasztalatokkal szolgál. Mindazonáltal nincs túl jó véleménye a késve megszületett médiatörvényről és a közszolgálatinak nevezett állami televíziózásról. Horvát János az egri Ifjúsági Ház Ezredvégi Történetek című előadás-sorozatának vendégeként a média ezredfordulós szerepéről és felelősségéről tartott előadást. műmért a Horvát János: „Ma inkább nézői modellről lehet beszélni...’’ A magyar vallási műsorok is inkább hasonlítanak most pártpolitikai adásokra, mint egyházi sorra, ezekben hierarchia gyakran kap szerepet. Ráadásul meg kell felelniük a megbízóknak. A kereskedelmi tévéknél viszont nagy a túlkínálat, a közeli jövőben sokan el------------------- fognak hulf otó: perl m. lani. Valószínűleg a TV3- ra is ez a sors vár, főként most, hogy a TV2 tulajdonosa megvásárolta. Az egyébként nem baj, hogy nemzetközi összehasonlításban is a magyarok ülnek az egyik legtöbbet a képernyő előtt. Ez le fog csillapodni. A regionális médiának nagyobb távlatban Kelet- és Kö- zép-Európában is komoly jövője van, bár ez nem megy majd könnyen - hangsúlyozta Horvát.- A ’90-es években a centralizálttal szemben a helyi sajtó erősödött meg. Egy megyei lap alapvetően nem regionális lap, ám nincs kizárva, hogy azzá váljon. Nálunk az embereket egyelőre még nem a regionális dolgok, hanem a helyi témák érdeklik, meg az, hogy mi történik a fővárosban. A környező tágabb térség kevésbé foglalkoztatja őket. Most egyébként arra is kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a már itthon is megszokott információs szabadság - szate- lit és kereskedelmi tévék, lapok, Internet- és mobiltelefonkapcsolat - nélkül, ezektől elszakítva, az erősen korlátozott viszonyok között létezni. Hosz- szú idő után ugyanis ismét Kubába készülök. Kovács János- Nincs értelme szidni a magyar médiatörvényt, amely hagyományos szemléletével képtelen megoldani a problémákat. Ez ma már mindenki előtt világos. A magyar médiatörvény megrekedt a ’60-as évek modelljénél. A törvény addig húzódott, amíg a médiakezdeményezések utat törtek maguknak, és valóságos dzsungelviszonyok alakultak ki. Ezt a helyzetet próbálja meg most rendezni egy erre már az indulásakor is alkalmatlan vállalkozás. Az Országos Rádió és Televízió Testületet inkább országos telekommunikációs testületnek kellene hívni, amelynek érdemi, tartalmi, és nem politikai kérdésekkel kellene foglalkoznia. Nem arról szólna állandóan, hogy ki és milyen pártállású az elnök. A televíziós újságíró szerint ma már korántsem a kereskedelmi és a közszolgálati televíziózásra érvényes duális modell a meghatározó, hanem sokkal inkább nézői modellről lehet beszélni. Ami azt jelenti, hogy a nézó' kilépett a passzív műsor- fogyasztó szerepéből, és a műsorok, csatornák között folyamatosan válogatva, saját egyéni igénye szerint aktív szerkesztővé rukkolt elő'. A kínálatból egyszerűen összeállítja a maga tévéjét.- A televíziók felelőssége egyébként az önkorlátozásban van. Ezt a felelősséget azonban egy nyitott, sokszereplős médiapiac tovább csökkenti. Az USA-ban például korábban két szabály érvényesült, többek közt a választási és politikai műsorok esetében is: az egyenlő' idők törvénye és a válasz joga. Aztán rájöttek arra, hogy sok adó, szolgáltató esetében ezek a dolgok hosszabb távon kiegyenlítődnek. Minden vélemény helyet kap végül. Az ORTT panaszbizottsági vitái például Bolgár György rádiós élő telefonos műsora kapcsán épp arról szólnak, hogy milyen hosszú távon és hogyan kell ennek a folyamatnak - a különböző véleményeknek - kiegyenlíteniük egymást: hetente, havonta vagy félévente. Úgy tűnik egyébként, hogy az etikának, a felelős döntésnek egyre nagyobb szerepe lesz a médiában. Ma már az újságírás lehetőségei és határai kitágultak, a világ szinte bármely részén lehet dolgozni és tartani a lépést az itthoni eseményekkel, ha megvan az Internet-, a telefon-távközlési kapcsolat. Ez új helyzet és új kihívás, ami már nálunk is kopogtat. A szakember az elektronikus média (műholdas és kábeltévék, Internet, mobil telekommunikáció) robbanásszerű fejlődése kapcsán megjegyezte, hogy egy sor kérdés esetében egyszerűen tanácstalanul állnak. A régi fogalmak és szabályozások nem alkalmasak és alkalmazhatók a média új formáira.- Ezzel a problémával találtuk szembe magunkat a kollégáimmal, amikor A kalandozások a médiában kicsiknek és nagyoknak című, a médiaismeretbe bevezető sorozat tervével foglalkoztunk. Azt látjuk, hogy itt valami nagy dolgok születnek, ám buták vagyunk hozzá, hiszen igazán még rendszerbe foglalni sem tudjuk. Az Országos Választási Bizottság tagjaként, médiaszakemberként ott ülök a jogászok között, és nagyon nehezen tudunk mit kezdeni például az Internettel, a választási időszakban vagy kampánycsend idején ott megjelenő közleményekkel, politikai üzenetekkel. Hiányzik a módszerünk és az eszközünk rá. Még az sem tisztázott, hogyan lehet és egyáltalán kell-e korlátozni egy olyan nyitott, korlátok nélküli és önmaga törvényei szerint fejlődő szabad médiát, mint az Internet. Meddig terjedhet a szellemi tulajdon védelme, mi a jelentő- sége az adatvédelemnek egy információs társadalomban, vagy netán bízzunk mindent az ön- szabályozásra, amíg kiforrja magát a dolog.- A közszolgálati magyar tévével nem az a gond, hogy nincsenek nézői, hanem az a probléma, hogy nincsenek nézhető' műsorai. Nincs mit nézni. Átpolitizált, évek óta rosszul mennek a dolgok. Ezzel az alacsony színvonallal nem lehet megelégedni egy állami televízióban. Ahol már örülni lehet a 6-800 ezres, netán egymilliós nézőcsúcsnak. Csak a Fábry-show vagy Juszt Kriminálisa képes ezt másfél millióig feltornászni. Az esti tévéhíradó félmillió embert vonz a képernyők elé, ami 6-8 százalékos nézettségnek felel meg, ugyanakkor pedig a TV2 hírműsorát kétszer ennyien nézik. Persze, azt azért a mostani felállásban senki se várja, hogy visszatérhet a többmilliós nézőtábor, a ’70-es évek monolit egycsatornás televíziózására jellemző, az emberekre gyakorolt meghatározó életszervező hatás. A nézők döntésétől egyébként - miként a demokratikus és szabad politikai szavazásoknál is megvan a felelősség - nem kell félni, többnyire jól választanak. Horvát emlékeztetett arra, hogy a demokráciának és a demokratikus médiának nem feltétele a kereskedelmi televíziózás. Olyan államok, mint Ausztria vagy Svájc - ahol csak állami tévé van - jó példák erre. Igaz, a szomszédos országok műsorai és a műholdas adások itt is szabadon hozzáférhetőek.- A közszolgálati csatorna a nézők megoszlásával lassan azért remélhetőleg nem lesz majd elég érdekes a politika számára, így inkább visszatérhet a kulturális küldetéséhez. És helyére kerülhetnek a köz- szolgálati rossz lelkiismeret el- altatására szánt hajnali művészeti műsorok is. Az alig nézett közszolgálati kisebbségi műsorok esetében például olcsóbb lenne a kvótarendszer alapján a műsor kazettáit akár egyenként elküldeni az érintetteknek, vagy egy mikro sugárzót üzemeltetni, mint a mostani működés. Christine Keeler figyelmezteti Monicát „A pokol vár rá itt a Földön!” Rég volt, ám igaz volt: éppen 37 esztendővel ezelőtt egy callgirl ((telefonon lakásra hívható prostituált), az akkor 19 éves és szép Christine Keeler megbuktatta a brit kormány hadügyminiszterét, John Profumót. Miután befeküdt őfelsége szupertitkokat tudó kormánytagjának az ágyába, Profu- mónak mennie kellett. Keeler ma 56 éves, de még mindig csak úgy emlékeznek rá világszerte, mint a hírhedt callgirlre, s ezt a bélyeget élete végéig képtelen lemosni magáról.- Mindenki csak azt tudja rólam, hogy lefeküdtem John Profumóval. Monica Lewinsky is mindörökre az a nő marad, aki szájszexet folytatott az Amerikai Egyesült Államok elnökével. Együtt kell élnie ezzel az állandó jelzővel, így emlegetik az emberek, a szomszédok, ismerősök, és ekként különböztetik meg majd más Mo- nicáktól, akár a rokonai, gyerekei füle hallatára is - jósolja Christine Keeler. - A pokol vár rá már itt, a Földön, és borzasztóan össze kell szednie magát, hogy bele ne bolonduljon, ön- gyilkosságba ne meneküljön. Elveszíted önmagadat, a személyiségedet, ami az embert emberré teszi. Bizalmatlanná válsz, megtapasztalod, milyen rettenetes, ha valakit elárulnak, eladnak - mondja önmaga keserű életútjára emlékezve. - Azt mondja Monica, hogy élvezni akarja médiasztár létét, azt, hogy híres. Csakhogy alapjában téved, ha azt hiszi, hogy karrierjét fölépítheti erre a botrányra - jelentette ki Keeler. - Ahányszor csak a nyilvánosság elé lép, úgy tekintenek rá az emberek, mint egy bohócra a cirkuszban. Még örülhet, ha csupán mókás számnak tartják.” (Ferenczy Europress) Házaló voltam lépcsőházról lépcsőházra Avagy: milyen érzés, ha csengőfrász kerülgeti az embert-Ezek azok...! - mutat a Mátyás király út mentén elnyúló négyemeletes épületekre a tarkóján fekete befőttesgumival összefogott, hosszú hajú, huszonéves főnök. Állunk a járdán, lábunknál a degeszre tömött súlyos sporttáska, amellyel föl s alá kell majd szaladgálni, emeletről emeletre. Mielőtt nekivágunk, az ilyen házalásban már nagy tapasztalatokkal rendelkező srác elhadarja, hogy mihez tartsam magam. Mindebbcíl az a legfontosabb, hogy - ha már elvállaltuk a munkát - határidőre végezzünk vele. Ha eltekintek a táska súlyától - egyébként majd leszakítja a karomat -, a dolog nem tűnik nehéznek. Becsenget az ember a megfelelő helyre, és udvariasan átadja a címzettnek a legújabb megyei telefonkönyvet. Egy csingilingi, egy aláírás, egy köszönöm, és már sasz- szézhatok is tovább a következő ajtóhoz.- Nos, apafej, tiéd az első két lépcsőház - nyomja a kezembe a terjedelmes címlistát a főnök, s magamra hagy. Belecsimpaszkodom a táska fülébe, és odacipekedek a bejárati ajtóhoz. Zárva. A matt, drótfonatú üveghez nyomom az orrom, hátha látni valami mozgást odabenn, de csak erőtlen fénypászmák derengenek át rajta. Ilyen esetben - jut eszembe a főnök javallata - fel kell csöngetni az egyik címzetthez, s ha kidugja a fejét az ablakon, nyert ügyem van. Ujjam a gombon, szinte alig érek hozzá, föntről máris mérges hang zúdul rám.- Ne nyomja már olyan eszeveszetten! - dörög a kerek képű férfi. - Mit akar, jóember? Mondom, a telefonkönyvet hoztam, s kérem, hogy engedjen be.-Az más! - enyhül meg. - Épp ideje már. - Éles berregés az ajtónál, végre bejutok. A földszinten gyorsan végigfutok a koszlott lakónévsoron, oké, jó helyen vagyok. Egy kötettel megkönnyebbül a táska, ráteszem a rubrikázott ívet, a tollat, és megnyomom a csengőt. Résnyire nyílik az ajtó, gyanakvó szempár pillant rám az előszoba homályából.- Nem veszünk semmit! Ne is pazarolja az idejét - kapom meg, mielőtt szóhoz jutnék. Igaz, így már nem is nagyon tudok, inkább felmutatom a színes borítójú könyvet. - Ez meg micsoda?- Az önök új telefonkönyve, jó estét kívánok, csak alá kell írnia, hogy átvették. Ez varázsszóként hat, mert végre kijön a ház asszonya.- Mennyit kell fizetni érte? - méregeti, aztán elégedetten nyugtázza, hogy nem kerül egy fillérjébe sem. - Ingyen hozták ki? - hitetlenkedik. - Még jó, mert úgyis egy vagyont fizetek telefonszámlára... Odafönn a harmadikon már vár a bejárattól felcsengetett férfi. Csendben aláír, átveszi a könyvet, aztán kitárja az ajtót.- Igyon meg velem egy fröccsöt - invitál befelé. - Egyedül nem esik jól.- Nem lehet - mondom -, ez bizalmi állás. A barázdált arcú ember úgy néz rám, mint egy csodabogárra. Mielőtt sértődötten sarkon fordul, odaveti:-Még hogy bizalmi állás, micsoda hülyeség ez már megint. Mire feljutok a negyedikre, ahol combvastagságú oszlopok tartják a roggyant mennyezetet, megszabadulok nyolc könyvtől. Lefelé már köny- nyebb, irány hát a következő lépcsőház. Itt, csodák csodája, nyitva a bejárat. A levélszekrényeknél ledobom a pakkot, éppen egyeztetem a névsort, amikor a lépcsőn jól megtermett férfi robog le, és ugyancsak megnéz magának. Várom, mikor kéri számon, hogy mit keresek itt, de nyugton hagy. A földszinti néni nagyon aranyos, azt mondja, ha nem találok otthon valakit, ő szívesen átveszi a köteteket. Sokat segít ezzel, mert így csak az értesítő szelvényt kell bedobnom a címzett ládájába, hogy ha hazatér, tudja, kinél keresse a telefonkönyvét. Sokáig álldogálok egy fehérre festett, méretes vaspálcákból készített rács előtt, mire belülről egy vékonyka hang megkérdezi, hogy ki vagyok és mit akarok. Bekiabálom, hogy mi járatban vagyok, erre nyílik a ráccsal védett faajtó. Mögötte újabb vasrács. A rudak közül nyúl ki a töpörödött nénike, behúzza magához a tollat és az ívet, s úgy írja alá reszketeg kézzel. Nem merem megkérdezni tőle: vajon mekkora félelem kényszerítette ebbe a sajátos börtönbe. De a zárak kemény kattanása elgondolkodtat... Még akkor is ezen töprengek, amikor egy másik lakó már arról faggat - mintha én, a „házaló” tudnék róla -, hogy miért szedik szét az ikervonalakat, amikor neki az tökéletesen megfelelt. Talán valaki válaszol majd neki... Sok helyütt nincsenek otthon. Téblábolok egy ideig az ajtó előtt, közben nézem a listát, rajta van-e valamelyik szomszéd. Pechem van, ezen az emeleten csak ennek a szép nevű nőnek kellene beadnom a könyvet. Talán a mellette lakó segít, mondom is neki, amint kidugja a fejét, hogy hiába csöngetek a hölgynél.- Ne is próbálkozzon! Nemrég elköltözött innen az a k...., hála Istennek! - veti oda nyersen, és már csapódik is az ajtó. Hovatovább nem lep meg ez a fogadtatás, sok errefelé a haragos, de legalábbis a távolság- tartó ember. Talán nincs is olyan tömb, ahol ne lehetne hallani ilyen-amolyan lesújtó véleményt. Már ha egyáltalán ismerik egymást a zárt lépcsőház lakói.- Hogy én átvegyem annak a perszónának?! - fröcsköl az indulat. - Azzal a pletykafészekkel senki sincs jóban ebben a házban. Vegye át neki, aki akarja, rám ne számítson - zárja az egyoldalú beszélgetést a negyvenes nő, s ingerülten dobja a konyhaasztalra a maga könyvét. Innen dolgavégezetlenül távozom. Hátamon löttyenten himbálódzik a táska, egy-két kézbesítetlen példány árválkodik már csak benne. Gazdáik elköltöztek a környékről, senki nem tudott a nyomukra vezetni, így a listán üresen maradt az aláírás helye.- Ezzel a körrel megkerestünk vagy ezerötszáz forintot - fogad az épület előtt a főnök, mellesleg a jó ideje a fejem fölé nyurgult fiam, aki főiskolás társaihoz hasonlóan a zsebpénzét egészíti ki ezzel az ilyesfajta, gyakorta adódó diákmunkával. S aki most maga mellé fogadott segédnek. - Na, apafej - néz rám -, mit szólsz hozzá?-Hmmm...! - vonom meg a vállam, értse úgy, ahogy akarja. Mondjam azt neki, hogy ezek után a lépcsőházi szóáradatok után nekem már csengőffászom van? Ez azt jelenti, hogy rögtön a frász jönne rám, ha most újra meg kellene nyomnom valamelyik csengőt amiatt a telefonkönyv miatt. Pedig hátravan még vagy ezer... Szilvás István
