Heves Megyei Hírlap, 1999. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-09 / 7. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1999. január 9., szombat Erdélyi képek Az autó kerekei falják a kilo­métereket. Csak fél füllel figye­lek rád. Félek az úttesten meg­búvó kátyúktól, a mindenütt el­hagyott patkószegektől, a hirte­len kanyaroktól. Es figyelnem kell a tájra; meg arra is, hogy a gyerekeknek az értelmeshez közelítő választ adjak fáradha­tatlanul záporozó kérdéseikre. Amikor elhagyjuk Vásárhe­lyet, kislánykorodról mesélsz. Ismerősen üdvözölsz minden rögöt, vén fenyőfát, s a bode- gákat, amelyekbe a nehéz na­pok délutánjain magával cipelt az apád. Megmutatod iskolái­dat. Volt belőlük bőven, hisz túlságosan is korán megtudtad, milyen az, ha vándoréletre kárhoztat a sors.-Ez a Maros - mutatod. Hiába meresztgetem a szemem, se Csaba királyfi, se csillagös­vény. Talán csak azért nem lá­tom, mert hét ágra süt a nap? Mert nyár volt, emlékszel? Korábban soha nem hallot­tam erről a faluról. Azaz... Móra vajákos vénemberét hív­ták Küsmödi Kelemennek; ak­koriban el sem gondolkodtam azon, honnan származtathatta a nevét. Lám, mindennek meg­van a magyarázata. Azt mondják, ez itt a világ vége. Pedig hol van az még! Igaz, Etédről olyan út vezet idáig, hogy igencsak tágítha­tod a szemed, ha meg akarod különböztetni a szántástól, de az itteniek büszkék rá, hogy még az autóbusz is nekivág. Ha rászánja magát, meg sem áll Kőrispatakig. Még neve is van a járatnak: hajdani sofőrje után Marci-busznak hívják. Na de Kőrispatak már tény­leg a világ vége. (Egyszer nagyanyáddal haj­nalban baktattunk végig a me­zőn. En a gyereket ringattam a kosárban, te a pakkot hoztad, a vénasszonynál furkósbot volt meg viharlámpa. En még soha nem féltem úgy, mint akkor! A medvétől. Nagyapád hiába bá­torított, hogy ő utoljára Fok- sányban látott egy szép pél­dányt a cirkuszban, láncra fűzve, amikor katona volt.- Még a rövid magyar világ előtt - sietett hozzátenni.) Ha a Só vidék felé le akarom rövidíteni az utat, Erdőszent- györgynél jobbra térek. Hosz- szasan döcögök a szerpentin­nek csúfolt vájaton, s úgy ér­zem, félórák telnek el úgy, hogy alig pár száz métert ha­ladok. Közben végig reszkíro­zom a tengelytörést. Persze, nem könnyű megkerülni az Aranykor valamelyik ötéves tervének grandiózus emlékmű­vét, a víztározót, amelynek Bö- zödújfalu sem állhatott az út­jába. Ma már csak a mestersé­ges tó közepén ágaskodó temp­lomtorony árulkodik a valami­kori székely falucska hullám­sírjának hollétéről. Újabb anziksz: birkákat te­relnek a legelőről hazafelé. Félrehúzódok, ahogy kell. A jószágok gyomra tele, nem csoda, ha nógatni kell „őket" a szapprább haladásra. Kislány mutatja a nyájnak az irányt. Amikor a nevét kér­dem, talpraesetten válaszol. Keresztes Piroskának hívják. Gyermekeim, akik nagyjából vele egyidősek, nem igazán ér­tik, miként lehet egy apróságot ennyire „alantas” munkára fogni. Meg sem próbálom el­magyarázni, hogy ez itt - a fal­vakban is gombamód szapo­rodó, sokszor házilag barká­csolt parabolatükrök dacára - még nem a bájtok, ramok, vin- cseszterek világa. Keresztáron mindig megál­lunk. Méltóságteljes a Petőfi- szobor, állandóan friss virág tarkállik a talapzatán. Pár mé­terrel odébb román „kollé­gája”, Balcescu sem képes le­rombolni a hatást. (Egy helyi keserű vicc szerint széttárt keze értetlenséget tükröz, miközben azt kérdi: mit keresek én itt?) Udvarhely után nekivágunk a Hargitának. Pihenő Homo- ród hús vize mellett - kisfiam bőr nyakba- valóval lep meg -, s irány a hegy. Csíksze­reda és az egész me­dence fensé­ges látvány. Először Som­lyó két tornya fehérük, az­tán - ahogy motorfékkel leereszke­dünk - lassan az utcák is ki­rajzolódnak. Már látszik a halomtetőre épült kórház, a Tudor-lakó­telep, a Szú­nyog-negyed, az ipari zó­nák. Sajnos, a régi város­rész nehezen kivehető: már csak a Mikó- vár, a törvényszék, a Líceum meg egy-két belvárosi utca em­lékeztet a régmúlt időkre. Meg - lassan a központba érve - a magyar beszéd. Sze- reda a központosítás ellenére sem lett „törökké”. A kontrasztok világa ez. A hetvenes-nyolcvanas évek épít­kezési kedve mintha csöppet sem lanyhult volna. Csak épp a nívó változott: már nem üt át a habarcs a lakótelepek unifor­mizált blokkjainak vakolatán - már ahol volt vakolat. Bankok épülnek, üvegpaloták, maszek kávézók. Van pizzéria, ven­déglő - egyiknek a falán sör­márka hirdeti, hogy e nedű fo­gyasztása közelebb visz a NATO-hoz -, megannyi butik. Vegyeskereskedések, amelyek­ben a tornacipőtől a könyvekig és az óvszerig széles a kínálat. A piacon viszont a Balkán szele csap az ember arcába: török ká­vé, szerb csoki, ha­vasalföldi dinnye. Savanyú­ság és rothadó gyümölcs illata. Le­gyek, da­razsak ez­rei. Vala­melyik elit presszó­ban szőke bombázó, olda­lán kisfiúval. Egy időben távo­zunk.- Idevalósi vagy? - szólítom meg az utcán. Akcentusomból rögtön felismeri az idegent.- Igen - feleli barátságosan, s azt is megengedi, hogy lefo­tózzam. Megigazítja műhaját, a gyereket kituszkolja a gép lá­tómezejéből, majd gondosan pózol a fagyival.-Nemrég voltam Magyar­ban - mutat végig dögösnek vélt szerelésén. - Vettem pár cuccot. Nálatok minden van.- Tényleg minden - mondod hazafelé az autóban, amikor számba vesszük utazásunk em­lékeit. - Csak Olt nincs, meg Tusnád, meg Gyilkos-tó... Es közben könnyezel. Tari Ottó A SZERZÓ FELVÉTELEI Munkája a mikrobák világába vezet Dr. Naar Zoltán a tudományos díjjal fotó: pilisy elemér A szeretet meséje a színpadon Dr. Naar Zoltánt, a biológia­tudomány kandidátusát, az egri Eszterházy Károly Ta­nárképző Főiskola docensét az MTA Miskolci Akadémiai Bizottság tudományos díjjal tüntette ki. A 32 éves ifjú ok­tató-kutató eddigi munkássá­gát ismerték el vele. A főiskola növénytani tanszé­kének mikrobiológiai laborató­riuma a második otthona. Kis birodalmában vizsgál, elemez, értékel. Ám amíg idáig eljutott, sok mindent tett érte.- Siroki születésű vagyok, s a biológiát az egri Dobó-gim­náziumban egykori tanárom, Konja Tamás szerettette meg velem - meséli. - Ma is hálásan gondolok rá, hiszen a sejtek éle­tét először az ő segítségével ismertem meg. Érettségi után a Gödöllői Agártudományi Egye­temre kerültem. Akkor indítot­ták a mikrobiológiai szakot, és másodéves hallgatóként Kecs­kés Mihály professzorhoz kerül­tem. A neves szakember kezei közül az elmúlt időszakban harminc, kandidátusi fokozatot szerzett tudományos szakember került ki, közöttük én is. Még 1987-ben kezdtem el a kutatá­sokat, s abban az elismerésben volt részem, hogy 1990-től - ifjú diplomásként - három évig a tanszékén dolgozhattam.- Mi a kutatási területe?- Speciális téma, a talajban levő penészgombákat kezdtem vizsgálni, amelyek, mint kide­rült, jól felhasználhatók más növényi kórokozók ellen. Ez a biológiai védekezés egy fontos módja, amely vegyszert helyet­tesít és hatékonyabb annál. A jövő útját jelentheti, mert elter­jedésével csökkenhet az a több milliárd dollár, amelyet évente kémiai növényvédő szerek vá­sárlására fordítanak. A világon mindössze hat-nyolc olyan ké­szítmény van, amelyhez pe­nészgombát használnak, de biz­tos, hogy egyre több lesz, a környezet védelmét szolgálva. E témából tudományos diákköri dolgozatokat írtam, és díjat is nyertem. Azután doktoráltam, és Kecskés professzor irányítá­sával az újabb kísérleti ered­ményeimet felhasználva készí­tettem el a kandidátusi disszer­tációmat. Ez tíz év eredményeit foglalta össze, 1997 decembe­rében védtem meg.- Fél évtizede került az egri főiskolára.- Dr. Orbán Sándor, a jelen­legi tanszékvezetőm és dr. Pócs Tamás akadémikus keresett meg. Három évi gödöllői munka után a főiskola növény­tani tanszékére hívtak. Csalá­dias közösségbe kerültem, ahol szabad kezet kaptam a mun­kámhoz. Sokat segítettek, hogy mielőbb beilleszkedjek és lét­rehozzam a mikrobiológiai la­boratóriumot, ahol jelenleg az irányításommal nyolc hallgató öt kutatási témán dolgozik. A nyáron a főiskola legfiatalabb docensévé neveztek ki.- Mit oktat jelenleg?- Genetikát, mikrobiológiát, valamint a Bevezetés a biotech­nológiába című tantárgyat. A mikrovilágot vizsgáló tudo­mány ma már rendkívül gyor­san fejlődik, és egyre jobban át­szövi az életünket. Gondoljunk csak a rozskenyér, a kefir, vagy a mosóporok készítésére, ame­lyek a mikrobák hatásait hasz­nosítják. így válik érthetővé, hogy naponta nagyon sok szakmai levelet és számítógé­pes információt kapok a világ különböző országaiból, Új-Zé- landtól az Egyesült Államokig. Nagyon örülök, hogy a kutatási eredményeim nagy részét oktat­ják a Keszthelyi Agrártudomá­nyi Egyetemen. Ezeket viszont nem érhettem volna el a felesé­gem nélkül, aki kiváló partne­rem és támogatóm. Rengeteget segített a laboratóriumi kísérle­tekben és a szakirodalmi forrá­sok összeállításában is. Mentusz Károly Andersen meséi éppúgy hozzá­tartoznak a gyermekkor fel­hőtlen, gondtalan világához, mint a hasra fordítva síró ba­bák vagy a felhúzható játékau­tók. Az előbbit nem lehet ele­get olvasni, az utóbbiakból nem lehet eleget gyártani. A játékipar nagyjából azonos termékei között azonban min­dig lesz néhány, ami nekünk kedvesebb, másabb, mint a többi. Pedig sorozatgyártás eredményei azok is... Az ipar és a színház közötti hasonlat csupán azért jutott eszembe, mert az utóbbi egy évben négyszer láttam báb­színházi, kőszínházi, televí­ziós feldolgozásban a Hóki­rálynőt. Mindegyik változat mást próbált megragadni Gerda és Kei történetéből. Az egyik a téli világ meghitt han­gulatát, a másik a szeretet ere­jét, a harmadik a barátságot, a negyedik a gonoszság elleni harcot. A Gárdonyi Géza Színházban bemutatott Hóki­rálynőben egyik koncepcióra való törekvést sem éreztem. Ha valaki nagyon akarta, mindhármat vagy egyiket sem érezhette. Merő Béla rendező színpadi feldolgozása inkább a cselek­ményre összpontosít, nem a környezetre. Hiányzik a hó­födte táj, a szoba belső me­lege, a rablótanya sivár, far­kasordító magánya. A rendező - talán az életkor miatt is - pörgeti a cselekményt. Ehhez igazodik a díszlet is: a teljes színpad nem beépített, a kö­zépre helyezett kellékek kö­zött mozgó színészek játékát nézve az az érzése támad az embernek, hogy kicsit „oda­kenték” az egészet. Sokkal ér­tékesebb Gerda (Kascsák Dóra) játéka. A gyermeki ra­jongást, ragaszkodást vissza­adó, cselekedeteiben a szeretet által vezérelt Gerda döntései­ben mégis önálló. Kascsák Dóra a stúdió világa után a nagy színpadon is jól vizsgá­zott az egri közönség előtt. Egyetlen dolog félő csupán: nehogy beskatulyázzák őt a gyermekszerepekre. Kei (Nagy András) szintén megtalálta helyét a kamaszodó fiú világában, ahogy a mese­mondó (Balogh András) is fo­lyamatosan pörgette előre a cselekményt lendületes játé­kával. Kedves meglepetés volt Olgyai Magda „visszatérése” a nagymama szerepében. Olyan nagyit formál, akiről minden gyermek álmodott és álmodik. A jóság, a szeretet sugárzik alakításából, némi bohókás nagymamái játékot sem mel­lőz alakítása. A többi szereplő jellemet formál. Holló úr (Lisztóczki Péter) és menyasszonya, az udvari Holló sziporkázik játé­kával, a rablólányka (Fehér Tímea) a jó és a rossz két vég­letes példáját formálja, a Hó­királynő (Holl Zsuzsa) a hiva­tásszerű gonosz megtestesí­tője. Andersen meséit - bárhol bemutatott és bármilyen futó­szalagon gyártott is az — nem érdemes minősíteni. Hogy időnként adódnak érzelmi, hangulati hiányosságok? Hogy a kidolgozottság, a mű­vészi igényesség felvet kérdé­seket? Ezekkel a gyermekközön­ség vajmi keveset foglalkozik. Talán nem is ezen van a hang­súly, hanem azon, hogy a fu­tószalagon gyártott mese­könyvek, babák és felhúzható játékautók világában találunk- e egyetlen olyat, ami nekünk kedvesebb, becsesebb lesz, mint a többi... Szuromi Rita Kei hazatért fotó: pilisy elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom