Heves Megyei Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-22 / 248. szám
8. oldal Ünnepi Magazin 1998. október 22., csütörtök Szabadságharcosok, 1956 (Archív felvétel) „Szenvedés kísérte életünket” Greskovics Lászlóné visszaemlékezése A gyermekünket vártam a kórházban, amikor Pesten kitört a forradalom. Laci a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, s rohant haza, mert látni akarta, milyen lesz az utód. De nem volt igazán nyugodt ember, nem akarta azokat a napokat a várandós feleség ágyán tölteni. Bement tehát a Líceumba, mert semmiből sem szeretett volna kimaradni. Czaga István, a régi barát és a többiek már várták. Megszervezték a rendfenntartó rohambrigádot, amelynek csoportvezetője Laci lett. Lengyel Attila, Thuróczy Zoli, Orgonási Pista neve fémjelezte ezt az egységet. Feladatuk a rend és az élet mindenáron való védelme volt. Számos ÁVO-s tiszt köszönheti az életét az ő fellépésüknek. Ezeket a negatív figurákat La- ciék bevitték védett falak közé, fegyvereiket, egyenruháikat pedig összeszedték. A sortűz után felgyorsultak a letartóztatások. Jobb László és társainak elfogása megrettentette férjemet, ezért dr. Cseky László ideggyógyász segítségét kérte. Idegi problémákra hivatkozva befeküdt a kórházba. így az első tárgyaláson nem is vett részt. Cseky pedig a „Nem vonható felelősségre, beteg ember” papírral engedte ki a kórházból. 1958. augusztus közepén azonban újra megjelentek, s kicsi gyermekünk mellől szinte elrabolták, s vitték a gyűjtőbe. Azt a hírt kaptam, hogy a Li- pótmezőn kezelik. Onnan aztán „Felelősségre vonható" papírral bocsátották el, így a tárgyalás 1959 januárjában meg is kezdődött. Egy év 10 hónapra ítélték, amelyből egy évet ült. Szabadulása után még elvégezhette a főiskolát. Templomfestőként kezdte művészi pályafutását. Göncön, Göncruszkán dolgozott. 1964-ben visszaköltöztünk Egerbe. Én nem kaptam állást, nem taníthattam. Férjemet felvették a Népújsághoz, ahol segédmunkásként illusztrációkat készített. Ez a munka nem nyugtatta meg, egyre türelmetlenebb lett. 44 éves korában súlyos agytrombózist kapott, amelyből soha nem tudott felépülni. Bal kézzel még tanult rajzolni, de beszélni képtelen volt. Barátaink közben elfordultak tőlünk, magunkra maradtunk egészen. Sok sírás, szenvedés kísérte az életünket. A keserűség mellett azonban volt valami nagyon szép is, amelyből táplálkozom ma is: a férjem ott volt, ahol a többiek, a forradalomban. Nem a mellét veregette, mint oly sokan, ő tett is valamit azért, hogy ez a világ kicsit jobbra forduljon. / „Ereztem, hogy szabad magyar vagyok...” Mezőkövesden végzi iskoláit, majd felvételt nyer a Budapesti Orvostudományi Egyetem gyógyszerész szakára. 1956-ban beválasztják a Gyógyszertári Központ Munkástanácsába. Dr. Czipzer Ottó emlékezik. Kál-Kápolnán voltam leltározni, mint a leltárbrigád vezetője, amikor elért a budapesti forradalom híre. Két nap múlva már Egerben voltam, ahol azzal a hírrel fogadtak, hogy a Heves Megyei Gyógyszertári Központ 100-150 munkatársa beválasztott engem is a munkástanácsba. Hatodmagammal azonnal meg is kezdtük feladatunk megfogalmazását és a gyakorlati munka megszervezését. A gyógyszerbeszerzés és -ellátás területén kellett koordinációt végeznünk. Közben delegáltak a megyei munkástanácsba is. A gyógyszertári központot egy kicsit átszerveztük, a munkáskáder igazgatót távozásra ösztönöztük, s egyben felkértük a munkástanács elnökét, hogy vegye át a vezetést. Ez a megújulási folyamat december közepéig tartott csak, mert akkor a régi főnök újra visszajött. Én december 3-án megbetegedtem, s mire felépültem, már a régi-új igazgató fogadott. Ezzel a mi életünk tulajdonképpen megpecsételődött. Januárban még kijárási tilalom volt Egerben, ez este 9 órakor lépett életbe. Január 17- én túlságosan elmélyedtünk a kártyázásban, az idő 10 felé járt, hazamenni már nem mertem. Egyszer csak kopognak az ajtón. Pufajkások álltak a küszöbön és felszólítottak: velük kell mennem. Amikor hazaértünk, láttam a házkutatás nyomait. Lakásomban közölték velem, hogy letartóztatnak. Ekkor még nem tudtam, hogy a vezetőség többi tagját is elvitték már. Pár perc múlva rám csapódott a Klapka utcai ÁVO alagsorában a cella ajtaja. Az első napok nehezek voltak. Testi fenyítés és lelki nyomorgatás váltotta egymást. Naponta többször is le kellett írnom, mit csináltam október 23-tól december 4-ig. Összegyűrték, papírkosárba dobták. Látogatót nem engedtek a közelünkbe, ügyünket felkért, hivatalból kirendelt ügyvéd képviselte. Három-négy hetet töltötten előzetes letartóztatásban, ezután kiengedtek. Állásomból azonban felmentettek, attól kezdve a legforgalmasabb gyógyszertárakban kellett kiszolgáló munkát végeznem, s ez 10-12 évig tartott. 1967-68-ban egy középüzemi laboratórium létrehozásával bíztak meg, innen mentem nyugdíjba 1993-ban. Vállalati privatizációs biztosi feladattal bíztak meg, s megkezdtük a megye patikáinak a privatizációját. Ámít ez alatt az idő alatt tapasztaltam, az nem töltött el valami nagy örömmel, ezért hamarosan felmentésemet kértem. Tartózkodó lettem, de megmaradtam szabadságszerető. Ezért nem tudom október 23-át feledni, azt az emléket már semmi ki nem törli az életemből. Boldogan éreztem, hogy szabad vagyok és magyar. Azután 40 éven át szótlanul tűrtük, hogy belénk fojtották a szót, hogy kimondhassuk: milyen gyönyörű volt akkor. A hitem erős volt, tudtam, hogy egyszer erről még beszélhetünk. Még nem teljes az öröm, mert csak mi, öregek tudunk ünnepelni, de azt nem tudjuk, mit értenek ebből a fiatalok. A nemes eszmék, melyekért ezrek haltak meg és százezrek menekültek el ebből az országból, jelentenek-e számukra valamit. Akkori elképzeléseink még nem valósultak meg, nekünk éppen ezért töretlen hittel kell bíznunk a fiatalokban, hogy céljainkat megértik, amit azok a fiatal kiskato- nák akkor októberben. Egy T 34-es tank jött Verpe- lét irányából, rajta 8-10 gyerek, kezükben zászló. Az emberek sírtak, amerre ők elhaladtak, és a kiskatonák is sírtak. A tankot gyönyörű virágok borították. Akkor éreztem először: szabad vagyok, magyar vagyok. De hogy honnan szereztek októberben ennyi virágot, még ma sem tudom. „Dicső napok emlékeit őrzöm... Az Egri Vízmű Munkástanácsának elnöke volt. Következetes, megalkuvást nem tűrő családban született 1930. július 7-én. Ma csendesen, elrévedve lépked szeretett városa, Eger utcáin. Neve elválaszthatatlanul kötődik az egri forradalomhoz. Ezt az embert Kóta Imrének hívják. Bátor, erős embereknek ismertem szüléimét, akik úgy kötődtek ehhez a városhoz, mintha sosem akarnának innen elmenni. Rajtuk keresztül tehát erős gyökerek tartottak itt engem is. Az ötvenes évek nehézségeit ezzel a tartással éltük át, és azzal a reménnyel dolgoztunk, hogy földre borul egyszer az ég felé törő történelem, a vörös bálvány. 1956-ot tehát ily módon kitörő lelkesedéssel üdvözöltük, hitünk nem volt hiábavaló. Apám mellett lépdeltem a tüntetéseken. Görbebotja kopogott a kövezeten, és csak mentünk, mentünk az igazság igazolványával a szívünkben. Az egyik tüntetés feloszlatására a színház mellett megállt egy orosz tank. Ekkor apám kilépett az embertömegből, közelebb ment a hernyó- talpakhoz, és botját felemelve a vezetőnek egy másik irányt mutatott. Az orosz néhány perc gondolkodás után elhajtott a térről. Engem a forradalom győzelme után választottak meg a vízmű munkástanácsa elnökévé. Az első dolgom volt, hogy megszerveztem a fegyveres katonai szolgálatot, mely a víztárolók közelében vigyázott a rendre. Félő volt ugyanis, hogy valaki bosszúból megmérgezi a város vízkészletét. Egy ilyen rendszerbe ugyanis ha a legcsekélyebb mennyiségű arzént juttattak volna, az egész várost kiirtják vele. Szerencsére nem jutott közel hozzájuk egyetlen provokátor sem. Élénken bekapcsolódtam az új élet szervezésébe, pezsgett a város. Jó volt látni a mosolygó arcokat a Líceumban, az utcán. Gazdag emlékeket őrzök Kádas Gézáról, a vízmű igazgatóhelyetteséről, a városvédő parancsnok helyetteséről, aki nemcsak a gyorsúszásban volt bajnok, hanem emberségben is. Ott segített mindenkin, ahol tudott. Az ÁVO székházának pincéjéből kihozta például a fellelhető személyi dossziékat, így értesülhettünk arról, hogy miért és mikor kerültünk az államvédelem érdeklődési körébe. Ahol tudtam, én is segítettem a forradalmárokat. így például, amikor gépkocsit kértek, hogy a Népkertben magasodó /van-szobrot ledöntsék, sofőrrel együtt rendelkezésükre bocsátottam az egyik teherautót. Azután a szobor nyakára kötött dróttal elindult a gépkocsi, és ledőlt a bálvány. December 12-én a feleségem kórházban feküdt, első fiunkat vártuk. Minden reggel bementem hozzá, így tettem 12-én is. Átvergődtem a hatalmas tömegen, így jutottam el a szülészeti osztályra. ígéretet kellett tennem a feleségemnek, hogy nem maradok a tüntetők között, mert őt meg kell most nyugtatnom. Kérésének eleget tettem. Már lakásunk tájékán jártam, amikor kattogni kezdtek az orosz típusú géppisztolyok. Úgy érzem néha, hogy a véráldozat hiábavaló volt, mert az emberek gyorsan felejtenek, pedig még méltó helyre nem is került 1956. Szívemben nincs sérelem, mert úgy gondolom, hogy a szovjet rezsim és a pufajkások örökre megbuktak, s így megkapták szégyenteljes büntetésüket. A forradalom fenségesen nagyszerű volt, dicső harcok emlékét őrzöm. Hiába tiporták sárba, hiába rejtették az emberek elől, előbb-utóbb úgyis megérkezik minden magyar szívébe. (Sziki Károly 1956, Eger című könyvéből) E lsőéves gimnazistaként 1956 szeptemberében a mi korosztályunk volt a harmadik, amelyik megkezdte tanulmányait az akkor még mindössze csak két esztendeje működő (az 1960-as években Füzesabonyba áttelepült, majd új tartalmat is kapott) Káli Általános Gimnáziumban. Kollégium hiányában a helybelieken kívül a tanulók döntő hányada bejáró volt, így jelentős időt töltöttünk a vonatokon és az autóbuszokon, úgy a reggeli, mint a kora esti órákban.. A kezdeti időszak heteiben fokozatosan megismertük az általános iskolát felülmúló magasabb követelményeket, ami nem volt a legkellemesebb számunkra, ezért sokat szorongtunk az órákon. Palotás József tanár úr (bár a nevezetes napok előtt még „elvtárs”, akit feltehetőleg politikai okokból rendeltek mindennapos ingázással Egerből vidékre tanítani) már többször megállapította, hogy milyen keveset tudnak az ő „legforróbban szeretett barátai” matematikából, sőt alig két hónap után az is nyilvánvalóvá vált, hogy több általános iskolában mennyire rosszul tanították az orosz nyelvet a „gyorstalpalón” átképzett tanárok. Osztályfőnökünket még csak katonaruhában láttuk egyszer, mert egyetemi tanulmányai végeztével csak úgy indulhatott el pályakezdőként, ha előbb néhány hónapot szolgált a seregben. Visz- szaemlékezve ennyi esztendő után, nem éreztem magam valami fényesen az új környezetben, amit a későbbi években viszont nagyon megszerettem. Ezért leginkább azon tűnődtem, hogy miként lehetne követni azokat, akik néhány hét alatt feladták a középiskolát, és lemorzsolódtak. Szinte naponta csökkent az osztálylétszám. Október 23-án este a következő napi leckékkel voltam elfoglalva otthon, amikor váratlanul bekopogtatott hozzánk egy idegen Ködös napok nem fakuló emlékei fényképész, aki családi felvételek készítése céljából Budapestről indulva járta községünket is. Ahogy anyámmal beszélgetett jövetele céljáról (az alkuból nem lett üzlet), egyszer csak megpillantotta a konyhaszekrény tetején lévő Telefunken típusú rádiónkat. Bizalmasak lehettünk a számára, mert politizálni kezdett, ami akkor nem volt veszélytelen próbálkozás azon a településen, ahol két éve még „haláltábor” működött. Mindenesetre javasolta, hogy hallgassuk majd meg a rádióban Gerő Ernő beszédét, mert érdekes lehet, amit mond, hiszen Budapesten ma délutánra tüntetést, felvonulást szervezett a Petőfi-kör. Röviddel utána elköszönt a pesti vendég. A beszédet természetesen hallgatták a szüleim, még nagyapa is átjött a szobájából, megszakítva az olvasást. Érdeklődve figyeltem én is a rádiót, valamint az idősek közbeszólásait. Ők egybehangzóan úgy gondolták, hogy az akkori kommunista pártvezér, Gerő váratlanul félbeszakította szavait, mert befejezetlennek tűnt, amit végül mondott az éter hullámain. Másnap reggel a mátrai vicinálissal a szokott módon érkeztünk Kálba 8 óra után, ott ugyanis a bejárók miatt fél 9-kor kezdődött a tanítás. Az állomáson hallottuk a kalauzoktól, hogy Pest felől nem jönnek a vonatok, mert kitört a forradalom. Feszült és bizonytalan hangulatban azon a napon még megtartották az órákat. A 14-től 16 óráig kötelező tanulószobán azonban már a forradalom volt a téma. Németh László ügyeletes tanár egy diákot kiküldött a gimnázium elé, hogy hallgassa a híreket, mivel a községi hangszórón továbbították a Kossuth rádió adását a lakosságnak. Este hazakerülve hasonló volt a helyzet: aki csak tehette, a rádió mellett várta kíváncsian a fejleményeket. Mi még október 25- én reggel is vonatra ültünk. Kálban már teljes káosz volt a közlekedésben, egyre kevesebb vonat jött úgy Budapest, mint Miskolc irányából. Bent az iskolában megtudtuk, hogy a füzesabonyiak nem jöttek, erre némi „rájátszással” igyekeztünk mi is fokozni a bizonytalanságot. Nem is kezdődött el a tanítás, majd a délelőtt folyamán - engedély nélkül - elhagytuk az iskola épületét. Sűrű ködben, a vasúti sínek között (a vonat is elüthetett volna bennünket) gyalogoltunk Kápolna felé. Dél körül lehetett, amikor a sorompóőr azt tanácsolta, hogy ne menjünk tovább, mert jön egy vonat Kálból Kisterenye felé, üljünk fel arra, és menjünk haza, mert ma már aligha indítanak több szerelvényt. Miközben várakoztunk Kápolnán, a 3-as úton Miskolc felől több teherautó is ment Budapest irányába, rajta lelkesen éneklő emberekkel, úgy mondták, forradalmárokkal. A motorháztetőt nemzetiszínű zászlók takarták. A zzal a hazautazással a gimnáziumi tanítás számunkra hosszú ideig szünetelt, csak 1957. január 21-én kezdődött el ismét. Február végén kaptuk meg végre a félévi bizonyítványt, így tették lehetővé, hogy végül is mindent bepótolva ne veszítsünk tanévet. (fesztbaum)
