Heves Megyei Hírlap, 1998. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-26 / 226. szám

6. oldal Hírlap Magazin 1998. szeptember 26., szombat Cseh és német várak, várkastélyok (2.) Rubens-képek, -grafikák a siegeni Felső-kastélyban Észak-Rajna-Vesztfália városa, Siegen nem ismeretlen az egri olvasók előtt, hiszen több kul­turális és oktatási intézmény, művészeti együttes kapcsolata révén siegeni kiállítások, hang­versenyek voltak már váro­sunkban. Az Eger Vára Baráta­inak Köre és a Dobó István Vármúzeum, valamint a Siegeni Várbaráti Kör és a Siegeni Mú­zeum egy évtizedes együttmű­ködése eredményeként a több mint 100 ezer lakosú város tör­ténetét, valamint Siegenland vidékét bemutató kiállításokat szerveztünk az egri vár gótikus palotájában. Siegen 1303-ban kapta meg a városi jogot. A Nassau-ház ősi településeként a mai Felső­kastély helyén már 1224 előtt létezett egy vár szabálytalan belső udvarral és erődszerű külső védművekkel. 1830-ig árok vette körül, amelyen fel­vonóhíd vezetett keresztül. A részben korai gótikus masszív kőépítményt V. János, Nassau ura 1500 körül újította meg. A vár mai formáját a XVII. szá­zad kezdetén nyerte el, a fa­szerkezetes épület a XVIII. század elejéről származik. Amikor 1607-ben megalakult a nassau-siegeni grófság, az ál­landó rezidenciát Dillenburgból Siegenbe helyezték át. A család katolikus és protestáns ága 1623-ban vált ketté, ezután a katolikus ág lakóhelye a Felső­kastély, a protestáns ág pedig lent a városban, a nassaui ud­varban, az egykori ferences ko­lostorban tartózkodott. Az 1695-ös nagy tűzvész után ala­kították ki a háromszámyú épü­letkomplexumot egy kerek to­ronnyal (Alsó-kastély). A Felsó'-kastélyban kapott helyet az 1905-ben alakult vá­rosi múzeum. Gyűjteményei és kiállításai bemutatják a telepü­lés gazdag múltját, a németal­földi szabadságharcban tevé­keny szerepet játszó Orániai Vilmos családjának a történetét. Rendkívüli élményt nyújt a múzeum alatti, sziklába vájt mesterséges bányajárat az utóbbi évszázadokban használt technikai eszközökkel. A siegeni múzeum meghatá­rozó vonzereje azonban mégis a Rubens-festményekből és - grafikákból álló gyűjteménye. Mi köze van a németalföldi Rubensnek Siegenhez? A város lakói előszeretettel nevezik Siegent az egyik leg­ismertebb barokk festő, Peter Paul Rubens szülővárosaként. Szülei protestáns vallásuk miatt kényszerültek elhagyni Ant­werpent, s egy ideig Siegenben tartózkodtak. Jan Rubens ügy­véd Nassau-Orániai Vilmos második feleségének jogtaná­csosa volt. 1577. június 29-én a városban született Peter Paul Rubens. A család nemsokára Kölnbe költözött, de a siege- niek máig büszkék arra, hogy a Rubens önarcképe nagy barokk festő városuk szü­lötte. A múzeumba 1914-ben került az első Rubens-fest- mény, jelenleg nyolc művét te­kinthetik meg a látogatók a múzeum Rubens-termében, pl. Önarcképét, a Szent Jeromos, Leukippos lányainak elrablása, Krisztus sírbatétele című képe­ket. A város 1941-ben Rubens- díjat alapított a vesztfáliai és Rajna-vidéki művészeknek. Rubenst édesanyja 1590-ben adta festőinasnak, 1598-ban pedig már a mesteri rangot is elnyerte. 21 évesen elismert festő. 1600-ban Antwerpenből Itáliába utazott, ahol a manto- vai udvarban nyolc évig állt Vincenzo Gonzaga herceg szol­gálatában. Nagyméretű képei­nek fénnyel átitatott tiszta szí­nei, kitűnően komponált szer­kezetei, erőt, dinamikát sugárzó mozgalmassága az ellenrefor­máció nagy festőjévé tették. 1608-ban Antwerpenbe vissza­költözve Albert herceg udvari festője lett, de a módos városi polgárságtól és az egyháztól is rengeteg megrendelést kapott. Az egri művészetbarátok Rubens és rézmetsző műhelyé­ről már láthattak válogatást a Siegeni Múzeum gyűjteményé­ből. Májusi látogatásunk al­kalmával újabb grafikai tárlat egri megrendezéséről tárgyal­tunk, amely 2000-ben „Rubens nyomában Európában ” címmel nyújthat áttekintést a barokk művész és műhelye eddig isme­retlen metszeteiből. Petercsák Tivadar Csak magyarul beszél, ám szállóigéjét, a „van máááásik”-at minden nyelven tudja Eötvös Gábor: a politikai tréfát régen nem szerették Nem létezik olyan generáció Magyarországon, amely ne tudná, ha Eötvös Gábor előve­szi hangszerét, akkor hamaro­san a kiáltás is hallható: van máááásik! Valóságos élő legenda ő a hazai cirkusztörténelemben, olyan, aki a háború előtti dzsentri közönséget éppúgy szolgálta humorával, tréfáival, mint az ötvenes évek „dolgozó népét”, vagy az ezredforduló­hoz közel született gyermeke­ket. Már ötesztendősen a cirkuszi manézsban Hogy mikor került porondra, nézők elé? Erre bizony még maga sem tudja pontosan a vá­laszt.-Négy-öt éves lehettem - meséli -, amikor a szüleim­mel, lévén egy cirkuszi család ötödik generációjához tartozó vagyok, már felléptem. Dobál­tak, kapkodtak, s a nézők ezt nagyon élvezték. Akkor még a harmincas években jártunk. Tizenhárom évesen már pon­tosan tudtam, hogy mit akarok. Nevettetni, s ezt el is értem! Boldog emberként ülök itt maga előtt, hiszen ahol megje­lentem, ott az emberek kacag­tak. Ettől szebbet el sem tud­tam volna képzelni magam­nak.- Egy zenebohóc életében is lehetnek persze rossz na­pok. Akkor sem volt terhes a nevetés?- Nekem ez az életem. Per­sze, néha nehéz a nevetést az ajkakra varázsolni. Ha esik az eső vagy borult az idő, az em­berek komorak. Előfordult már az is, hogy az egyik országban értették a viccet, a másik or­szágban ugyanaz a poén a né­zőknek már nem mondott semmit. Akkor jött a rögtön­zés. De bukás soha nem volt.- Voltak válságos, útkereső' pillanatok az életében? Felállított hajjal, bő gatyában a bohóc- Természetesen, hiszen ennyi évtized alatt szinte minden megváltozott. A háború előtt a közönségnek az is elég volt, ha egy kisgyermeket ide-oda do­báltak a levegőben, vagy hab­bal lefújtuk egymást. Ha a bo­hóc felállított hajjal, nagy sminkkel, bő gatyában lépett színpadra, már tapsolt, kaca­gott a nézőtér. Ma már ezen senki nem nevet. Ekkor tanul­tam meg, hogy egy szintet el­érni könnyebb, mint megtar­tani azt. De bármilyen nehéz is volt, ha újrakezdeném, ugyan­ezt csinálnám.- Adódott olyan tréfa, amit a közönség nem szeretett?- Az ötvenes években a Ma­gyar Cirkusz és Varieté Társu­lat előírta, hogy politikai tré­fákat kell elsütni. Egyszer, amikor az Alföldön játszot­tunk, előadás után bementünk a presszóba. Megjelent mellet­tünk egy öreg paraszt, aki azt kérdezte: - Melyikük játszotta a kulákot? A társam erre azt fe­lelte: -Én! Erre az öreg pa­raszt egy óriási pofont lekevert neki. Ilyen események tarkítot­ták a mi életünket.- Hány hangszeren játszik összesen?- Kilencen. Régebben na­ponta több órát gyakoroltam. Ma már nincs erre szükség. Az ujjamban vannak a mozdula­tok.- Rengeteget utazott. Volt olyan ország, ahol szívesen maradt volna?- Hál’ istennek ilyennel nem találkoztam. A szerződé­seinket mindig a Magyar Cir­kusz és Varieté kötötte meg. Tudtuk: amikor lejár a szerző­dés, akkor jönni kell. Egyszer az is előfordult, hogy kétéves vendégszereplésre küldtek az Egyesült Államokba. A fele­ségem akkor a Fővárosi Nagy­cirkusz igazgatója volt. Azt a turnét majdnem lemondtam. Én még a háború alatt is együtt voltam a feleségemmel, akkor sem szakítottak el minket. Vé­gül is megoldottuk. Kinevezett egy helyettest, és eljött velem.- Tehát nélküle egy tapod­tat sem...- Ötvennyolc éve vagyunk házasok, s ha újra nősülnék, újra őt venném el!- Óriási az Eötvös-család. Ismeri minden tagját?- Mi tizenketten vagyunk testvérek. Hát nem hiszem, hogy mindenkit össze tudnék számolni... Már csak azért sem, mert a lánytestvéreim külföldre mentek féijhez, a fiúk külföldi nőket vettek el. Ez a tradíció a gyerekek, az unokák esetében is folytató­dott.- Volt olyan ország, ahol nem járt, de szeretett volna el­jutni?- Indiába, Kínába, Afrikába soha nem kaptunk meghívást. Valahogy a Cirkusz és Varie­tének arrafelé nem voltak kap­csolatai. Bejártuk viszont Dél- Amerikát, Japánt, Kanadát, s természetesen az egész Euró­pát.- Szívesen beszél a rég­múltról, pedig bizonyára mil­lió szór faggatták már Önt er­ről..- Az igazi nagy beszédes a feleségem. Ha itt lenne, ő sok­kal pörgőbb nyelvvel mondaná el... Véletlen műve volt a „van máááásik” •••- Említette, hogy kudarca nem volt. Es feledhetetlen pil­lanata?- Egyszer Svájcban talál­koztam Chaplinnel. Alig is­mertem meg, annyira megvál­tozott.-Hogyan született meg a híres „van máááásik” pro­dukció?-A véletlen műve volt. A ’60-as években Jugoszláviá­ban játszottunk, s az egyik hangszer nem jött ki a zse­bemből. Akkor meglepeté­semben mondtam ezt. A kö­zönség vette a lapot, mindenki nevetett. Ugyanúgy játsszuk azóta is. Egyetlen nyelvet nem beszélek. Nem tudok angolul, sem németül. De ezt az egy mondatot minden nemzetnek a saját nyelvén mondom el. A legnehezebb japánul volt. Ak­kor sikerült egy állati nagy hü­lyeséget mondanom.- Számos kitüntetést ka­pott, úgymint Jászai Mari-dí­jat, érdemes művész díjat, a Magyar Köztársaság Csillag­rendjét. Melyikre a legbüsz­kébb?- Minden díjnak örülök, mert ez azt jelenti, hogy figyel­tek rám.- Volt olyan dolog az élet­ben, amit nem kapott meg?- Megkaptam én mindent, szeretetet, családot, az ötvene­dik házassági évfordulónk előtt gyomorfekélyt. De a leg­boldogabb mégis akkor va­gyok, ha a nézőtér nevet, tap­sol, s az emberek arcán mosoly ül. Szuromi Rita Eötvös Gábor: soha nem volt kudarcom fotó: PERL \ [ A ! t • i Körtefa és vackor A z autóbusz sűrű szerpentinen ereszkedett le a hegyoldalon, ahonnan már látszott a me­dencében gomolygó fehér köd. Távolabb - a magasabban fekvő helyeken - acélosan kéklett a levegő, és csak az ágaskodó templomtornyok árulkodtak az aprócska faluk létezéséről. A nyolcéves kislány nagymamája oldalán fe­szengve leste a kanyarokban eléje táruló lát­ványt. Megpróbálta elképzelni, milyen is lehet a leginkább tejesedényre emlékeztető katlanban fekvő város. A zord, rideg februári tájat látva szinte elképesztően hatott a tudat, hogy nem is oly rég itt látta meg a napvilágot, s most ismét ez a hely válik otthonává. Agyacskájából ezernyi kérdés záporozott, amikre a bölcs nagyanyó sem adhatott választ. Ehelyett érdekes emberekről mesélt, így pró­bálva lekötni unokája figyelmét.-Amikor kicsi voltál, abban a falucskában laktatok - mutatott egy távoli fehér templomto­rony irányába. - Gyakran előfordult, hogy Kálmánka vigyázott rád. Van egy nagy körtefa az udvarán, ami alatt nagyon szerettél játszani. Mire a kislány gondolkodóba esett volna, ki is lehet az a titokzatos Kálmánka, már ki is de­rült, hogy a becézett név nem az illető koráról, sokkal inkább az őt övező szeretetről árulkodik. Az egész falu kedvelte. Soha nem lehetett úgy betoppanni hozzá, hogy éppen ne lett volna lá­togatója. Szinte sosem hűlt ki a kilincs. Kál­mánkának soha nem kellett egyedül rostokolnia a kis nyári konyhában, ahol télen-nyáron lakott. A „nagy házban” fiatalkori balesete óta nem járt. Réges-rég történt, hogy a hegyről lefelé jö­vet felborult vele a traktor. Tizennyolc éves volt akkor, s többé nem állhatott lábra. Nagy volt a család fájdalma, mire jött az újabb bánat: a kisebbik fiút egy verekedés alkalmával bics­kával halálosan megsebesítették. A megfogyat­kozott família kénytelen volt továbbtengetni életét az újabb tragédiáig: az édesapát egy autó elgázolta. Aztán, nem sokkal később, a sors ál­tal meggyötört édesanya is jobblétre szenderült, egyedül hagyva fiát az ablak melletti pádon, ahonnan láthatta a hozzá igyekvőket. A kislány is ezen a helyen találta, amikor be­nyitott hozzá. Elképzeléseivel ellentétben nyílt tekintetű, bő humorú, szárnyaló lelkű férfi tárta karjait üdvözlésre, megropogtatva vendége csontjait. Nagy volt az öröme, hisz a gyermek még pelenkás volt, amikor utoljára látta. Ettől kezdve egyre szorosabb barátság szö­vődött közöttük. Kirándulások követték egy­mást a Hycomat Trabanttal. Igaz, ezen alkal­makkor Kálmánka nem szállt ki a kocsiból, de mindig megtalálta a módját, hogy szalonnasü­tés előtt segítsen a tűzgyújtásban. Hazafelé a lány zavarba jött, amikor táncra kérte, aztán együtt nevettek, amikor az autó kacsázni kez­dett az elfütyült keringő ritmusára. Saját lábaival érezte a lány minden léptét, miközben figyelte, hogy az miként mássza az ezeréves határ romos bástyáját. Kálmánka igazi támasz volt, akihez sietni kellett elújságolni az örömet, vagy vállába fúrt fejjel kisírni a felhalmozódott bánatot. Olyan­kor pakolászott egy kicsit a rémesen rendetlen asztalán, aztán addig vakargatta üstökét, míg­nem előkotort valahonnan egy édesen keserű székely tréfát, amin aztán muszáj volt nevetni. Beszélgetések közben végigjátszőtték a dél­utánokat, majd a konyha megtelt a szalonnás to­jásrántotta vagy a sült kolbász illatával, de igazi ünnepi csemegét a túrós puliszka jelentett. Kálmánka valóságos ezermester is volt. Mindenféle szerkentyűt meg tudott javítani. Addig bütykölte a szomszéd rádióját és ángyika vasalóját, míg az tökéletesen nem működött. Munka közben történetekkel szórakoztatta hallgatóságát. Előfordult, hogy az általa kitalált fejtörőt látogatója csak nehezen tudta megfej­teni, vagy szégyenszemre nem is sikerült neki. Néha akadt házi feladat is: a ládafiából elő­került rengeteg érdekes könyv. Soha nem látott csemegének bizonyult a Honszerző Árpád, a Mádéfalvi veszedelem... A kislány itt ismer­hette meg végre a Himnusz és a Szózat teljes szövegét is. A legnagyobb élmények közé az éneklések tartoztak. Kálmánka felemelt szemöldökkel, szívvel-lélekkel fújta: A toronyból az őszi szél régmúlt dicsőségről mesél... És eljött az idő, amikor a lány izgatottan ké­szült szíve választottjának bemutatására. Iste­nem, mennyire figyelte öreg barátja minden rezdülését! Véleményét hallgatva szárnyalt a boldogságtól: „Rendkívüli, értékes ember, és nagyon szeret téged. Becsüld meg őt!” Az idő múlásával a hajdani kisleány öröm­hírrel lepte meg barátját: új élet saijadt méhé- ben. Nem sokkal később pedig ismét, gyarapo­dott a család. Örülhetett volna a vén körtefa az apróságoknak... Ám az élet másfelé sodorta őket. Látogatásaik megritkultak, de semmit sem veszítettek varázsukból. E gy napon a nyári konyha ablaktábláit zárva találták. Nem kopogtak, nem kérdezősköd­tek. Tudták, hol lelik Kálmánkát. Csendben ki­ballagtak utána a dombtetőre, a vackorfához. Dénes Csilla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom