Heves Megyei Hírlap, 1998. május (9. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-30 / 126. szám
A naiv festő és a cigánykovács Ilyenkor nincs más, csak a kép... Ha fest, mondják róla, nem lehet szólni hozzá, mert úgysem hallja meg. Olyankorra a fejébe már befészkelte magát a készülő kép minden apró részlete, s ha behunyja a szemét, talán még a vászon érdes felülete is ott fehérük a csukott szemhéjak mögött.-Az a baj - forgatja ujjai között az alapozó ecsetet hogy a kezem nem olyan gyors, mint a gondolatom. Nincs még annyi rutinom... Az erősen kreol bőrű, fekete farmeröltözéket viselő fiatalember amatőr festő, akiből kikívánkozik, s szolidan tobzódó színekben ölt formát mindaz, amit eddigi életében meghatározó élményként élt meg.- A Verőszalában gyerekes- kedtem, velünk együtt négy-öt cigánycsalád élt ott akkoriban - eredezteti gyökereit. - Az utcát főként fuvarosok lakták, szekereik naponta végigzötyögtek előttünk, amint kifelé mentek a Baktai úti téesztanyára. Nemegyszer kivittek magukkal, ott nyargalásztam a domboldalon, tébláboltam a lovak körül. Ma is itt van előttem, belém rögződött, hogy hol álltak az öreg fák, merre kószáltak az állatok. Előttem van, mintha fényképet látnék - fekete szemében fénylenek az emlékek. - Az volt az én igazi világom... Mostani világa egészen más. Valaha ócska sufni volt itt, a felsőtárkányi erdő aljáig futó telken épült vén ház végében, itt, ahol most tenyérnyi műterem áll. A limlomos kamra nyitott oldala falat kapott, jókora ablakkal, hogy lágyan beessék rajta a természetes fény. A falban mindenhová szög került, rajtuk keretes és csupasz szélű képek lógnak, ami nem fért fel, az meg a padlóról dől neki a fehér válaszfalnak. Erdei táj pompázik az egyik vásznon, mellette a téli tanya hűsítő látványa, odább rókát hajszolnak a kutyák, s a távoli dűlőúton szinte hallani - egy szekér nyikorog végig, bakján az álmatag gazdával, aki csak a lovak prüszkölésére riad fel olykorolykor.-Hatéves lehettem, amikor papírlapra másoltam a tűzhely fölötti falvédő rajzát. Egy ivó szarvas volt - idézi első emlékét. - Gyerekes alkotás - fűzi hozzá, de érezni, szeretettel. Ha most Pásztor Józsefné, az egri 9-es iskola rajztanára emlékezne tanítványára, bizonyára azt mondaná: mindig utolsóként lett kész a feladatával.-Mert először, sutyiban, a többiekét rajzoltam meg - mo- solyodik el fekete bajusza alatt vendéglátóm. — Ezzel azt értem el, hogy a tanárnő kiültetett a többiek elé, s az óra végére meg kellett rajzolnom valamelyikük portréját. Tőle kaptam a legtöbb biztatást. Lázár László ennek ellenére majdnem elkallódott. Miután ipari tanuló lett, sem ideje, sem ereje nem volt arra, hogy képieket alkosson. Annál több szobát festett ki, ajtó- és ablakkeretet mázolt be durva és elégedetlen mestere parancsára. Később ki is vették a keze alól, hogy diáksorban fejezhesse be bomem- isszás tanulóéveit.-Hat éve lehetett, hogy a Széchenyi utcán megjelentek a képárusok, s a kőkerítésnek támasztva megláttam egy festményt, a tenger fölött hanyatlott le a Nap. Ilyet én is tudok, villant át rajtam, s nem hagyott nyugton a téma, amíg el nem készültem vele. És a többivel, mert egymást követték a festmények. Hű és kevésbé sikerült másolatok kerültek ki a keze alól. Aztán véget ért az utánzókorszak, kezdett alakulni a kezdetleges ecsetkezelés is.-Mindenre saját magamtól jöttem rá - vesz kézbe egy vásznat. — Egy kiállításon titokban megnéztem, hogy miként van kifeszítve az anyag. Aztán az alapozással próbálkoztam, de olyan szőrös lett a vászon, hogy használhatatlanná vált. Kitaláltam, hogy csont- enyvvel kezelem, ez bevált. Akkor meg az ecsetek, éppen olyan nem volt, amilyen kellett volna, áljványt is magam fabrikáltam. Éjszakákat kínlódtam - vallja be utólag -, volt olyan képem, A kovács, amit négyszer töröltem le, mire elfogadhatóan sikerült. A kovács végül is komoly munka lett. S kivétel nélkül mindegyik, amelyhez valós élményanyag adta a témát. Ezek a festmények - így a Lány hegedűvel, a Lovak, a Kártyások, az Öreg ház - közönség elé kerültek a Pesti Broadway kávézójában, a Kossuth-klubhan, a Néprajzi Múzeumban, ahol még a legszigorúbb ítészek is elismerően szóltak róluk.- Mindenki biztat, s az is jelent valamit, hogy idegen emberek otthonaiba kerültek már képeim, habár nem szívesen válók meg tőlük. Nem is tudom - tűnődik el -, talán könnyebben odaajándékozok egyet-egyet, mint hogy eladjam őket. Lehet, hogy nem is tudnék megélni a festészetből, nem tudom... Ahhoz nagyon sokat kellene festeni. Én nem vagyok termékeny. Van, hogy napokig nem veszek ecsetet a kezembe, mert úgy érzem, most nem megy. A másik véglet meg az, hogy nem tudom abbahagyni: tíz-tizenkét órákat is eltöltők az állvány előtt, mert nem hagy nyugodni a korábban megpillantott táj képe, vagy egy szép ló, egy erdei állat jellegzetes mozdulata.- Netán egy felbukkanó, régi életkép - veszem kézbe a Szegény karácsony című képét.- Igen, így éltek a cigányok. A hó beszakította a putri gyenge tetejét, az ünnepi fát az erdő adta, a tél hidegét az átható füst enyhítette - szavaiból a régmúlt bukkan elő. - Mindez itt van a képen, s ott lesz azokon is — mondja -, amelyeket ezután festek majd a régiek életéről. A nehézkes faállványon most üresen árválkodik a vászon. Ráfeszül a négyzetes fakeretre, ki tudja, mit álmodott rá a harmincas évei végén járó férfi. A tehetségesnek tartott cigány naiv festő, akinek számos képe - stílusosan A kovács című - is azt bizonyítja: nem az a lényeg, ki üti a vasat, hanem az, hogy hogyan... Szilvás István Az ifjú kor békevára V ajon elgondolkoztak-e önök, kissé már pocakos, enyhén kopaszodó uraim, s önök, szépségüket kortalanul őrző hölgyeim - akik fontosnak tartották eljönni egri főiskolájuk fél évszázados jubileumi ünnepségére -, hogy melyiküknek mi mindent jelentenek a Líceum monumentális és méltóságot árasztó falai? A kívülálló szemlélődőnek is úgy tűnik: feltétlenül. Bizonyos: megannyi kedves emlék, sok-sok csodálatos nap, vidám, gondtalan óra - s persze, kevéske bánat, keserűség - elevenedik meg ilyenkor. Nincs oly terjedelmes kötet, amelynek lapjaira, s nincs elég hosszú film, amelynek szalagjára azok ráférnének. Az azonban nyilvánvaló - s jól látszott ez a csillogó tekintetükön, némiképp félszeg mozdulataikon, amikor azt a hajdanvolt szép világot idézték fel újra magukban -, szívesen tértek ide vissza, hiszen - hazajöttek. Arra a helyre, ahonnan - ha úgy óhajtották - teljes egészében kizárhatták a sokszor érthetetlenül gonosz külvilágot. Ahol békességben, nyugalomban szentelhették idejüket tudásuk gyarapítására, izgalmas, új ismeretek megszerzésére. Ahol kedvükre kísérletezhettek a legmeglepőbb megoldásokkal is a tudományok terén, a mindennapi gyakorlatban, mert felelősséget akkor még nem kellett érte viselniük. Oda, ahol még a lépcsőfordulókhoz, az ablakmélyedésekhez is kötődnek kellemes-furcsa emlékek. Például apró, de nem durva diákcsínyek, azóta talán 'már sokszor megbánt, vizsgadrukk miatti haszontalan cselekedetek, és sosem felejthető, heves ifjonti szerelmek. Biztos, ha egykori alma materük nevét hallják, elérzékenyülnek. Igen, önök, akik már családanyák és családapák. Komoly intézmények, cégek vezetői vagy nélkülözhetetlen munkatársai. G ondoltak-e arra, miért számít még ma is önökre főiskolájuk? Nem másért, mint hogy önök távollétükben is elmoz- díthatatlan építőkövei az ifjú kor eme békevárának, hiszen a folytonosság élő szimbólumai. (szalay) Királyi harcok Fáradt vagyok, de tudom, azt várod, most írjak. Miről meséljek neked? Az igaz életről? A hűségről, a becsületről vagy a csalárd élet mocskos kis dolgairól? Volt régen egy álmom. Szerettem volna azokban az időkben élni, amikor az erényt, az őszinteséget, a becsületet karddal védték meg. Nemesnek tűnt a kor, amelyben a hajnali párás réten az acélpengék zenéje döntötte el az igazságot. S irigylésre méltónak a lány, akiért a nedves füvön csatáztak a lovagok. Ma már tudom, harcolni - célért, erényért, munkáért, nőért - cseppet sem lélekemelő érzés. Két ember harcában csak egy lehet a győztes. A vesztes hiánya pedig mindig megmaradó fájdalmat okoz. Tudjuk ezt jól, mégis mennyit harcolunk! Legtöbben naponta csatázunk az érzéssel, hogy mennyit adhatunk magunkból munkahelyünknek, mennyit vehetünk el munkánktól a családunk számára. Meg nem született gyermekeinkért cserébe reméljük, hogy még jobbat, még többet tehetünk másokért, miközien kínzó annak a gyermeknek a hiánya, akit rideg életünkért feláldoztunk a vágyak emlékének. Harcolunk, hogy teljesen önmagunk maradhassunk, hogy életünket minél teljesebben, gazdagabban élhessük, miközben folyton küzdünk az elvesztett örömök hiánya okozta fájdalommal. Küzdenek értünk apáink, akik szeretnék, hogy gyermekük megmaradjon a régi gondtalannak, mosolygós, örökké felhőtlen arcúnak. Harcolnak értünk a barátaink, akikkel már jó ideje nem tudunk önfeledten, rájuk figyelve beszélni. Vívják erőnkért, teljesítőképességünkért sajátos csatáikat főnökeink, miközben mi emberi arcunkért harcolunk. Gépmosolyú világunkban naponta csatáznak értünk. Nem a hajnali ködben, nem a kardok acélos zenéjével. Lelkünket próbálják elérni, megtartani. Mi pedig hangtalanul próbáljuk elfogadni életünket, s leküzdeni magunkban, amit elvettek tőlünk: gyermeket, emberséget, nyugalmat, biztonságot. Am e harcoknak már nincsenek győztesei. Csak vesztesei lehetnek. S ezek rendszerint - be nem teljesült álmainkkal - mi magunk vagyunk... Szuromi Rita HÍR(TELEN)KÉK... Zajlik a parlamenti névsorolvasás: nagy emberek távoznak a T. Házból. Szegfüvei, tulipánnal, vagy csak savanyú arccal... * Borisz Jelcin megpróbálja jobb belátásra bírni az orosz szénbányászat elégedetlen dolgozóit, akik bérük folyamatos és huzamos elmaradása miatt sztrájkba léptek. De azok sem most jöttek le a (szén)falvédőről... * A tej világnapján hangzott el az a honi adat, miszerint az elmúlt évben 403 ezer tehén összesen 1,4 milliárd liter tejet adott. Csak nem nagyon volt mit aprítani bele... * A MÁV olyan felülettel vonja be a szerelvények vagonjait, amelyről lepereg a graffiti-rajzolók festékje. A patinás kosz viszont marad... * Amerikában - mint hírlik - eddig hat férfi vesztette életét a szexuális teljesítőerőt visszaadó Viagra nevű gyógyszer szedése nyomán. Sokat akar a jenki, de nem bírja az ilyen ki...! (szilvás) Rácbúcsú Perl Márton képriportja
