Heves Megyei Hírlap, 1998. május (9. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-23 / 120. szám

8. oldal Hírlap Magazin 1998. május 23., szombat Az Árpád-házi boltíves terem, a keresztelőmedencével rajló zene hallható - szűk és le­felé vezető. Oldalfalán a sötét mélységet vasfüggöny zárja el. A láncok folyamatosan csö­rögnek, a mögötte rejtőző mélyből hangok törnek elő. A sétáló önkéntelenül is mene­külni vágyik innen. Némiképp a belső remegés feloldódik az Árpád-házi bolt­íves terem keresztelőmedencé­jénél. Az alacsony helyiség önkéntelenül is emlékeztet arra: elődeink alacsonyak vol­tak. A terem közepén eredeti­nek tűnő keresztelőmedence áll - valódi víz csobog benne s a fény ereje is megnő. Egy újabb alagúton átkelve döbbenetes látványba ütközik a kiránduló. Vasrácsokkal le­választott háromszögben egy Árpád-házi király feje nyug­szik. A talajból csak a fél arc és a koronás fő emelkedik ki. Sziklaméretű faragott fej, ami az ország biztos pusztulásának jele. Nem lehetne csodálkozni azon, ha ez a haldokló ábrázat felemelkedne a félhomályban. A rémségek ideje feloldó­dik, amikor a távolban megszó­lal a szépen csengő, női moz­dulatok finomságát kifejező reneszánsz muzsika. Ennyi kegyetlenség után lelket gyö­nyörködtető a- fény, amely Má­tyás király visegrádi palotájá­nak borkútját ábrázolja. Nem csalás, a négy csapból valódi bor folyik a labirintus mélyén. (Ennek valódiságát az is jelzi, hogy néhány teremmel arrébb már érzékelhető a nedű hamisí­tatlan pinceillata.) A fali kutat valódi növények szegélyezik, az oroszlánfejes kerti padokon kellemes időzni a hosszú idő­utazás közben. Az ember ön­kéntelenül is visszavágyik ide. Mi más következhetne ez­után, mint a török idők. Az em­ber egy pillanatra megérti, ho­gyan tudtak a szultánok egész nap csak falatozni, háremhöl­gyek táncát nézni. Cseppet sem rideg ez az idősík, s - megfejt­hetetlen, hogy mitől, de - két­ségkívül közelebb áll a mai kor emberéhez a hangulata, mint a titkokat kutató személyes labi­rintusé vagy a világtengelyé. Titkok és félelmek Nem tudtam megfejteni a labi­rintus titkát: miért félelmetesen csodálatos ez a föld alatti bar­langrendszer? Miért érzi az ember barangolásai során azt, hogy bezárták az emlékezés, a múlt és az árnyak birodalmába. Talán az a tudat ennek az ér­zésnek az okozója, hogy e ki­lométernél is hosszabb folyo­sórendszerben emberek ezrei menekültek messzi korok viha­ros éveiben tatár, török, Habs­burg elől. Vagy talán az, hogy az ember önvizsgálatra kény­szerül a föld gyomrában... A labirintus hangulatát alapvetően nem is a belső ren­dezettség és kimunkáltság adja. A tárgyak, alakok szinte csak kontúrjaikban érvénye­sülnek. A fény, a zene viszont meghatározó az érzés kialakí­tásában. S még valami: az ember a föld mélységes zugaiban nyu­godtan adhatja önmagát. Si­kíthat, ha épp egy másik kirán­duló toppan elé az árnyak vilá­gában, remeghet, mert meg­fejthetetlen erők tartják folya­matosan mozgásban a láncfüg­gönyt, s futhat onnan, ahol a zene okozta félelem átjárja tes­tét. S hiányolhatja a biztonsá­got, amikor kiér a valóság út­vesztőibe... Szuromi Rita Egy valódi labirintus a vár mélyén és az ember életében szimbolizálni az alig megvilá­gított folyosó. Bölény a falon A zene megint változik. A hegy gyomrában érzett félelem oldódik, inkább az idő szerepe dominál. A falon megjelennek az első barlangrajzok, amelyek nem valódiak, hanem Európa múzeumaiból ismertek. A las- caux-i állatábrázolás mellett a sámánok világát idéző, vért imitáló kövek között vezet az út tovább. A négy termen át tartó időutazás szimbolizálja az emberiség keletkezésének és a barlang teremtésének tör­ténetét is. Történelmi síkok Bár a labirintus környezete nem változik, újabb válaszút elé érkezik a vár gyomrában bolyongó. A történelmi síkok beszűkítik a tér szerepét. Az alagút - amelyben újabb mo­Bizonyára sokaknak gondot okoz, hol és hogyan töltsék el szabadnapjukat, esetleg a hét végét. Ehhez szeretnénk egy jó ötlettel szolgálni: a Budai Vár labirintusa mintegy két­éves rekonstrukciós munká­latok után visszanyerte ere­deti, háború előtti formáját. Jelenleg 4000 négyzetméte­ren bolyonghatnak - meg­hökkentő élmények között - a látogatók. A lüktető világtengely Az 1600 méteres barlangrend­szer Európában egyedülálló nagyságú. A mésztufában a hévizes feltörések nyomán ke­letkezett járatokat később mes­terséges alagútrendszerré ala­kították, amely védelmi, gaz­dasági, hadászati célokat egy­aránt szolgált. A ’80-as évek­ben barlangmúzeumnak adott otthont, később a panoptikum működött a labirintusban. Az első vaskaput átlépve a szem alig képes tájékozódni a félhomályban. Csupán annyit tud észlelni, hogy a föld mé­lyén, a kapuk mögött egy alak áll. Természetesen nem valódi, de mozdulatlansága, távolba meredő arca előrevetíti: félel­mektől, önvizsgálattól, múlt- idézéstől sem lesz mentes az út. Az első barlangcsamokban lüktető dobogás hívja a látoga­tót. Mintha egy csecsemő szív­hangját erősítették volna ki. A félhomályban feltűnik egy kút, felette a világtengely. Belete­kintve viszont saját arcunk tük­röződik vissza... Az egyén önvizsgálatának szükségességét előrevetítő vi­lágtengely után az út a szemé­lyes labirintusban folytatódik. A barlangfalon áthatoló zene egyre mélyebb, félelmetesebb. Kísérteties hangok kísérik az egyént útján. Mintha csak a menekülés érzését akarná Mátyás király borkútjának mása SZALAY ZOLTÁN Védőhálók kalitkája • • Ö sszerezzent Péter, amikor a doktornő fö­lébe hajolt. A mozdulatáért mégis hálás volt, mert eltakarta égő szemei elől a kór­terem rideg és bántó fényét. Meg azután kelle­mes és izgató látvány tárult elé: a fiatalasszony arcának vonásai a művészálmokat édesítő görög istennőkét idézték. Karcsú dereka, telt, de ará­nyos idomai, az áttetsző fehér köpenyen átsejlő hosszú combjai, a kebleit alig elfedő fehérnemű­jének ki-kivillanó csipkéi, parfümjének illata felébresztették a fiúban férfiúi tartását.- Jobban érzi már magát? - kérdezte moso­lyogva, de szúrós hangon az orvosnő. Péter számára hideg zuhanyként hatott a fel­ismerés: betegágyon fekszik. Riadtan pislogott körbe. A fonendoszkópos urak, a sietség látsza­tát keltő, fityulás főnővér láttán megpróbált arra koncentrálni, mi történhetett vele. A görög istennő - ahogy mindjárt el is ne­vezte kezelőorvosát - mintha kitalálta volna a gondolatait, máris magyarázatba kezdett:- Ön a pszichiátriánk lakója. Állapota nem sú­lyos, de azzá válhat, ha nem képes megállni. Mi igyekszünk önt megóvni a bajtól, ám az igazi védelmet az akaratereje nyújthatja önnek... Ezt pedig ne tekintse börtönnek, kényszerű óvintéz­kedés, az ön érdekében - mutatott az ósdi vas­ágyat körbefogó sűrű védőhálóra. Péter bosszúsan nézett a tovasuhanó doktornő után. Egyre élesedett agyában a fájdalom. Úgy érezte, huszonhét feje van, azok is lüktetve tü­zelnek, akár a mesebeli sárkányé. Iszonyú szom­júság gyötörte. Egy pofa sörért hajlandó lett volna háromszor kimosni-kivasalni, holott ettől mindennél jobban irtózott. A gyomrát vasma­rokkal szorította valami ismeretlen erő, ami mi­att hol hőség, hol fagy járta át a testét. Az ünneplés túl jóra sikeredett. A sok szesz után 64 fél keverttel zárták az ivászatot. Cimbo­rája monotonon ismételgetett szömyszüleménye idéződön fel arról, miként fogalmazott, hogy a villamos vágányán ment részegen haza: „Asz­faltba mártott sínpár volt vakvezető kutyám...” Morzsolgatta fogai között a szavakat, aztán csendesen elszenderült.-Tudja, én afféle védőháló vagyok a bete­geknek - közölte a görög istennő hivatalos mes­terkéltséggel. Péter számára ezúttal nem tűnt annyira szimpatikusnak, mint amikor anyásko- dón végigsimított jázminillatú kezével az arcán. S a kacérsága sem volt sehol, ahogyan az ágya fölött sertepertélve pajkosan hozzá-hozzáérin- tette ágaskodó bimbójú melleit az ő testéhez. Hallgatta a nőt, aki mind nagyobb hévvel on­totta a szakszavakat, s intelmeit, miközben hu­szonötször is elismételte a személytelen közhe­lyeket az alkohol ártalmairól, a mámorból kike­veredni képtelen emberek szomorú végzetéről. Egy órája is tarthatott a szózuhatag, amikor Péter felpattant, szorosan, ám gyengéden a te­nyerei közé fogta a doktornő csinos fejecskéjét.-Kedvesem, fogalmad sincs, ki jelentheti a védőhálót az embernek! - kiáltotta haragosan. Döbbent némaság követte a kifakadást. A fiú bocsánatkérően intett a jelenettől még mindig rémült nő felé, s mesélni kezdett a múltjáról. * Pétert életében folyton zavarta a féloldalasság. Ez-a gyakran előtörő rémképe gyermekkori él­ményéből fakadt. Anyja gondoskodása akkori­ban még természetesnek hatott. Nem a mene­dzser típusú anyák pökhendiségre, nagyképű­ségre ösztönző kényeztetése volt ez, sokkal in­kább az együtt élő figyelem megnyilvánulása. Az apját viszont vérbeli világfinak ismerte meg. Futkosott a szoknyák után, hintette a szö­veget a füstös krimókban, élvezve, hogy a soka- dalom csak rá figyel. Otthon azonban rendre rosszkedvűen dünnyögött, ha a neje kérdezte. Péter szerette őt, s már kiskorában hozzá hason­latossá szeretett volna válni. Büszke volt. hogy a fatert - a volt NB II.-es focistát - a meccseken megsüvegelik. Tetszett neki, ahogy a motorok­kal bánt. Csodálta, hogy a nők máris ingerlőén kacagnak, ha egy-két szót szól hozzájuk. Fordított szülői védőhálók - mormolta. Az egyik túláradó szeretettel feszült alatta, mégsem tűnt kellemesnek. A másik - különösen a család felbomlása után - végleg elveszőnek tűnt, mégis biztonságosabbnak érezte. Ám az alkoholcseppekben megbúvó mámor­nak egy soha nem látott, sosem hallott, egyszer sem érintett lány miatt lett a rabja. Egy meg nem született lány miatt. Pedig hányszor elképzelte magában: a fuvallattól is óvni fogja a picit, hogy amikor felserdül, gyönyörködhessen benne, ba­busgathassa. Jól tudta, ha eljön az ideje, meny­nyire féltékeny lesz rá, ha hívják telefonon, be­csengetnek hozzájuk az epekedő tekintetű ifjak. Semmi sem lett az álomból. Közös magzatu­kat a párja átadta az örökkévalóságnak, sejtjeit az enyészetnek. Anélkül, hogy vele - akivel oly nagy boldogságban tervezték közös jövőjüket - akár csak egyetlen szóval is közölte volna elha­tározását. Vigasztalhatatlan maradt Péter. Arra gondolt, amikor társa végre beavatta titkába, hogy hirtelen összeomlott az a csak kettőjük számára létező és érthető védőhálórendszer, amely meggátolta bármelyikük zuhanását a leg­nagyobbnak tetsző veszélyek közepette is. A fiú persze nem akart igazságtalan lenni, elsősorban magát okolta a történtekért. Ezért is maradt hű­séges lelki partnere hajdani kedvesének. A hajnalokig tartó tivornyák, a fejfájós más­napokból fakadó szétszórtság és hibavétések miatt munkatársai, barátai is más szemmel kezd­tek nézni rá. S most a védőhálókat átszakítva egy kalitkában találta magát, ami épp az ő ol­talmára készíttetett.- De doktornő, valójában önnek sem adatik meg a biztonság, a nyugalmat nyújtó háttér, amire pedig oly nagyon vágyna - váltott egysze­riben Péter. S máris sorolta észleléseit görög is­tennőjéről. Ujjainak erősödő remegését, amíg a fiú elbeszélését hallgatta. Az ábrándozó tekin­tete elárulta, nem képes teljes odaadással fi­gyelni páciensére. A könnyek, amelyeket igye­kezett zsebkendője sarkával felitatni, nagy szo­morúságot, kétségbeesett fájdalmat jeleztek. Az orvosnőt meglepte Péter lélekbúvárt haj­lama. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ölelő karjai közé bújjon, s kibeszélje bánatát. Hivatásához mérten rendkívül szűkszavú volt. Annyi lett hajdan csak a bűne, hogy az egyete­men professzora őbelé szeretett. Nem hagyott nyugtot neki, hiába hívta védőhálónak a barátját. A hallgatótárs kedves nem is maradhatott sokáig az intézetben, vizsgája a profnál egyszer sem si­került. Az oktató könyörtelensége - ahogyan minden alkalmat megragadott, hogy kocsiján hazavihesse, vacsorákra, fogadásokra, szín­házba, moziba invitálja őt - végül is megtörte. A férfi számára bérelt lakásába költözött. Igazából sosem élvezte az együttléteiket. Majd belebolondult az örömbe, amikor meg­tudta: gyermeket vár. Azóta már ezerszer is el­átkozta azt a napot. Kisbabáját öt hónapos korá­ban elszakították tőle. Tudós apja magával vitte új állomáshelyére, egy afrikai országba. Csupán rövid levelet hagyott hátra, amelyben tudatta: fe­leségével réges-régi vágyuk volt, hogy gyerme­kük lehessen... A bocsánatkérés elmaradt. A görög istennő befejezte mondókáját. Kislá- nyos megszeppentséggel várta kezeltje reakció­ját. Péter egy szót sem tartott illendőnek. Odalé­pett a doktornő mellé, végigsimított a homlokán, csókot lehelt az ajkaira, s visszament kopott ágyához az acélhálóból font kalitkába. * Egy órába sem telt, a doktornő papírhalmazzal a kezében állt meg Péter fekhelyénél. Vésztjósló szigorúsággal nyújtotta át betegének az egyik lapot, annak nála maradt eredetijéről pedig fel­olvasta a szöveg lényeges részeit: „... Péter a mai napon osztályunkról GYÓGYULTAN tá­vozott. (...) Utógondozást nem igényel.” P éter görög istennője hamiskásan kacsintott a fiúnak, s csak úgy véletlenül a hátolda­lára fordította az elbocsátó orvosi igazo­lást. Ott kapkodó kézírással ez állt: „Kezelőor­vosának viszont annál inkább javasolt az utó­gondozás. Ugye?”.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom