Heves Megyei Hírlap, 1998. április (9. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-04 / 80. szám
Egy évszázadnál is hosszabb élet Úgy, ahogy volt, elröppent, s mára már csak mese, mese S amikor Nani betöltötte a százegyet, elővettük a bekeretezett, üveglappal takart régi fényképet, és hosszasan nézegettük. Kortalan már ez a felvétel, mint maga az emlékezet, töprengeni sem érdemes rajta, mikor is készülhetett. A bal szélen kerek arcú, telt idomú asszony, jobboldalt bajuszos, komoly tekintetű, délceg férfi, kettejük között a lányok, Jolán és Mária, hamvasan, világos ruhában. Nani öreg-foltos keze Csuka Rozália, a felesége arcán simít végig, s ha nem is mondja, tudjuk, a nélküle leélt évekre gondol. Olykor-olykor előkerül a régi-régi családi fénykép- Fiatalkoromban közel laktunk egymáshoz... Jól jött, hogy Hajduékhoz jártunk, a fúrott kútra vízért, mert ott kellett elmennem előttük. Két évig udvaroltam neki, ő tizenkilenc volt, én meg huszonhét, amikor összeházasodtunk - megrebben a szeme, amint idézi a szép időket, amikor minden jeles ünnepen fáradhatatlan cigány- és magyar banda izzasztotta meg őket a bálok forgatagában. -Szép idők voltak... Ülünk egymás mellett a konyhában, az asztalon frissen sült sütemény és hűs kóla. Huszár János egy évszázadnál is hosszabb életére koccintunk.-Kedves egészségére! - csendül az üvegpohár.- Isten éltesse! - viszonozza az öreg. - Szívből kívánom - teszi hozzá, s huncut kacsintással jegyzi meg: - Maga még olyan fiatal.- Akár a fia is lehetnék - mondom erre. Bólintásából sejlik, e röpke órák alatt talán a szívébe fogadott. Ha már úgy szólíthatom, mint közvetlen hozzátartozói. Évekkel ezelőtt történt, hogy rajta maradt a családi becenév. Dédunokái ragasztották rá akaratlanul, miután egyikük sem tudta még kimondani a hosszú szót, hogy nagyapa. így lett belőle Nani. Az idős ember szép családdal büszkélkedhet. Ha úgy hozza a sors, hogy valameny- nyien összejönnek, csaknem húszán ülik körül az asztalt. Lányainak két-két gyermeke született, s miután kiröpültek otthonról és önálló fészket raktak, Nani kilenc déd- és egy ükunokát tarthat számon.- Mindig azt kívántam, hogy jó soruk legyen, ne olyan, mint az enyém volt - sóhajtja el. Emlékei egészen kiskoráig nyúlnak vissza, amikor özvegy édesanyjával elkerültek a faluvégi nádfedeles házból a Tabánba, a mai Zsákutcába.- Úgy mesélték, féléves lehettem, amikor megözvegyült az anyám. Valami járvány dúlhatott, mert a faluban akkoriban negyven embert temettek el. Köztük az apámat, huszonhét évesen. Az akkori kissrác négyévesen mostohaapát kapott, akivel nem nagyon szívlelték egymást.- Mit tagadjam, rossz is voltam - ismeri el -, meg ellenkeztem is vele. Vászongatyát viseltek akkoriban a férfiemberek, a mostohám is abban járt, s ha bántott, azzal csúfoltam, hogy: pendelyes, pendelyes... Kaptam is akármiért. Egyszer azért, mert tüzeskedtem - derül fel az arca, amint sorra veszi a régirégi esetet. - Nagy, magas ember járt nálunk, s amint ült ott a masina mellett, rápipált. Vette a dohányoszacskót, megtömte a csibukot, aztán csak úgy, kézzel félretolta a tűzhely karikáját és kiemelt egy izzó zsarátnokot. Kíváncsi gyerek voltam, így hát amikor elment, kivettem egy parazsat, de nagyon égette a kezemet. El akartam én dobni, de beleragadt a kabát ujjába, és akkor észrevették. Ijedtemben bebújtam a szurgyikba - a fal és a kemence közötti lyukba de kiszedtek és jól elverték a fejemet. Itt ni...! - mutatja a búbját. - így volt ez - hunyorog, miközben csontos kezével meg-megsimogatja gyérülő haját. Az ősz szálakon megcsillan a beszűrődő napfény. Nani - mint lánya említi - nehezen tűri a bezártságot, a téli hónapok után örömmel tesz-vesz az udvaron meg a kertben. Az ő reszortja a járdasöprés, s a kapálástól sem riad vissza, soha nem is látni egy szál füvet sem a vetemények, a szőlősorok között. A föld, a határ volt mindig is az élete, sorsát a paraszti munka formálta.-Tizenkét évesen már napszámba jártam az anyámmal - réved el a múltban. - Malomsápra emlékszem, itt a horti határban, ahol olyan fiatalon már két sort kellett vinnem répa- egyeléskor. Gyenge létemre mindig utolsó voltam, de a szomszédaim kisegítettek. így kezdődött az én robotos életem. Bele kellett szokni... Tetszett, nem tetszett: a határt nem hagyhatta el, kellett a kereset. Ez vitte aztán a Fáy-ta- nyára, az Ilona-telepre, majd az atkári határba, később Gombosra a szőlőmunkások, a diny- nyések közé.-A dinnyét szerettem csinálni - ízesen mondja, nagyot nyelve, szájában ott érezheti most is a sárga Turkec és az ananászos édességét, a görög harsány zamatát.- Nem volt ritkaság akkoriban - emeli magasba mutatóujját hogy 24—25 kilós dinnyék teremtek. Sokfelé jártam diny- nyésként, Apcon voltam a leghosszabb ideig, ott 10-14 holdat műveltünk, tizenkét szezont csináltam végig. Mindenkinek saját tűbélyegzője volt, nekem a 3-as számú, amit aztán bele kellett nyomni a dinnye héjába. Egy Pál nevű kereskedő vitte Pestre a termést, s ha rossz ízűt, tököt talált közte, annak adta vissza, akinek a száma volt rajta. Egyszer nekem is szólt, de kiderült, elnézte a számot. Az én dinnyéimben nem talált kivetnivalót...- Mi volt ennek a titka?- A jó mag és a jó palánta - lát el tanáccsal. - A palántát a feleségem nevelte nagy gondossággal, de a dinnyét csak én szedhettem le. Kellett hozzá egy fanyelű kés, amivel megkopogtattam, elárulta a hangja meg a hasa alja, ami szép sárga volt, ha éretté vált. Én ebben találtam meg az örömömet.- Nem is vágyott többre, másra, Nani?-Volt nekem egy jó barátom, Rapi, vagy ahogy hívtam, Gajda Pista, aki egyszer azt mondta, menjünk el vincellér- iskolába. Igen ám, de nem volt nekünk képzettségünk ahhoz, ími-olvasni még csak-csak megtanultunk a hat elemiben, de számolni nem tudtam. Azt magánszorgalomból tanultam meg Csókától, az öreg kőművestől, akinek Molnár József volt a rendes neve. Jártam én sokfelé, katonaként Ausztriában, Lengyelországban, Romániában, az olaszoknál, meg amerikai fogságban, de megmaradtam földművesnek. így mondja a hortiak legidősebb falubelije, aki annak tudja be magas korát, hogy a szabad levegőn, nyugodt körülmények között élte le az életét. Beteg is csak egyszer volt. visszér kínozta a lábát, a háziorvos meg az ősszel látta, amikor beoltotta influenza elleni vakcinával. Akkor történt, hogy megkérdezte dr. Szabót, tudja-e: hány számjegyből áll a trillió...? Mert Nani imád számolni: naponta felmondja az egyszeregyet, majd nekiül, és oszt, szoroz. Ilyeneket - s máris hozatja ki a belső szobából a teleírt fecniket -, hogy 2240226624060 osztva 2445-tel...!- Van olyan gép, ami számol, de nem bízom benne - kommentálja, hogy miért ragaszkodik a saját módszeréhez. Hát, ha nem látnám, hallanám, nem hinném el. Egyenes derékkal ül mellettem, egy elröppent század történéseivel és bölcsességével a fejében. S a lelkében hordozott hitével, mellyel - Isten akaratából, mint mondja - megélte ezt a kort. És amellyel még beléphet a XXL századba is. Micsoda ajándéka lenne ez a sorsnak, szinte beleborzongok. Nani kezében viszont meg sem rezdül a teli pohár.., . . ■ Szilvás István Nani mindene ma is a kert: itt érzi jól magát igazán a szerzó felvételei Apró túlmunka-örömök N em is olyan rég még nagy sikk volt honunkban a lógás. Sokan abban versenyeztek - furfangosnál furfangosabb módokon -, hogy ki hogyan húzhatja ki magát a mindennapi robot alól. Miként teremtheti meg másoknak a munkához való jobb hozzáférés lehetőségét. Bizonyára jócskán vannak, akik emlékeznek rá, mennyien bosszankodtunk a lapátra támaszkodó, cigarettázó, szeszt kortyolgató, trécselő, unott arcú munkások láttán. Avagy amikor az íróasztaluk mögül mérhetetlen undorral tekintgető hivatalnokokkal, hatalmuk teljes tudatában pöffeszkedő funkcionáriusokkal hozott össze bennünket a sors. Bátran kijelenthető: napjainkban az effajta módinak leáldozott! Sokkal inkább az ellenkezője az igaz. Legtöbbünknek ma már az felemelő érzés, ha tudjuk-érezzük, valakik, valahol számítanak ránk. Az ügyességünkre, a tehetségünkre, a tudásunkra, a tapasztalatainkra. Még úgy is, hogy tisztában vagyunk vele, mindez csak józan megfontoltság, rideg üzlet, személyiségmentes érdek-beteljesülés. Hovatovább már nem háborgunk — legfeljebb olykor-olykor, ha túlságosan elfáradunk -, amikor egyre hosszabbakká válnak a munkanapjaink, s nemegyszer még a holdvilág is a cég ablakában fénylik. Nem próbáljuk mértékletességre inteni felnőtté váló gyermekünket sem - inkább csak csendben aggódunk érte -, amikor reggel hattól este hét óráig nyomogatja árufeltöltés közben a számítógép billentyűit, megfeledkezve rendszeres étkezésről, divatról, zenéről, filmről, szerelemről. Nem mardos a féltékenységgel vegyes harag sem, hogy miért nem hallani már a kedves lépteinek kopogását a lépcsőházban, vajon mikor csi- kordul már az a kulcs az ajtó zárjában. Paradox helyzet: feszültek, gyakran idegesek vagyunk - mégis nyugodtak. Biztonságban tudhatjuk magunkat! Van munkánk, s nem kell éhkopptól tartanunk. Mi több, kimondottan kellemes, hogy ólmos fáradtsággal izmainkban végre szétterpeszkedhetünk az ágyunkban, ahol szinte azonnal elnyom az álom. Nem engedve időt gyereknevelésre, olvasásra, tévézésre, s a netán kínzó unalom elűzésére sem kell gondot fordítanunk. T essék mondani, hát ezek után akad ma olyasvalaki, aki visz- szakívánkozna abba a régi, mindenkit álláshoz juttató, lapátra támaszkodós világba...?! (szalay) Kutyahűség Még amikor házuk volt, akkor sem éltek túl jól. Ritkán ettek, s még ritkábban jártak ki. Az egyetlen szó, amit hallottak, csupán két betűből állt: ne! Egy éjszaka szörnyű tűz pusztított. Ropogtak a deszkák, izzóit az épület. Bár őket nehéz láncaik kötötték a vöröslő udvarhoz, szerencsével határos módon mégis megmenekültek. A gazdájuk elköltözött. Az üszkös romok helyett a Kertész 100. néven elhí- resült hajléktalanszálló meleg vackában húzta meg magát. Kutyáit nem vihette magával. Otthagyta őket a leégett ház romos udvarán. Kikötve. Etel és víz nélkül. A telet túlélték. De nem a gazdának köszönhetően. Szomszédok dobáltak nekik élelmet. Amikor már nem győzték nézni a két állat nyomorúságos vergődését, akkor elengedték az ebeket. így legalább vizet találnak - gondolták. A kétlábú időnként hazalátogatott. Atyai gondoskodása azonban abban merült ki, hogy jószágait ismét láncra kötötte, majd hetekig feléjük sem ment. Eljött a tavasz, ám a két kutya helyett már csak az egyik csörgette láncát. Gazdájuk a szállóról jövet kipihenten, jóllakotton ecsetelni kezdte: valaki megmérgezte az egyik kutyáját. Hittünk neki. Csak később tudtuk meg, ennek a mesének a fele sem igaz! Az eb a kötélbe csavarodva fejezte be életét. Társára a napokban várt hasonló sors. A félmázsás lánc alatt már mozdulni sem tudott. Etlen-szomjan várta a halált. Kiszabadult. Kiszabadítottuk. Azóta minden este eszembe jut: bárcsak ne sétálna ki a gazdi a telekre! Talán akkor szabadon maradna a kutya, s találna magának ételt, a patakban vizet. Megszületett az állatvédelmi törvény, ám erről a gondatlan gazda mit sem tud. A szegény jószág pedig továbbra is hűségesen, farokcsóválva várja a gazdáját, mert a négylábúban legalább még maradt jóság... Szuromi Rita HÍR(TELEN)KÉK... Az új Országgyűlés júniusi megalakulása - a korábbi közvetítési gyakorlattól eltérően - már a Parlament zárt láncú televíziós rendszerén keresztül juthat el a T. Házból az érdeklődő állampolgárokhoz. Nagy duma a kis Duna mentén címmel... * Az USA-ban állítólag nyilvánosságra hozzák annak a hatszáz oldalas vallomásnak a tartalmát, melyben hat perlekedő nő az eddig nem ismert oldaláról mutatja be az elnököt. Reflektorfényben a szexis szaxis... * Vlagyimir Iljics Lenin életnagyságú tortatestét 50 kilogramm kekszből és krémből, valamint 220 krémrózsából készítette el - s szolgálta fel az érdeklődő ínyenceknek - két vállalkozó moszkvai művész. Eszik, nem eszik: nem kapnak mást... * Immár nem növelhető tovább a honi sörpiac felvevőképessége - állapította meg a Német Sörfőzdék Szövetsége. Alul-felüi túlcsordultak a sörpocakok... ■ - - . ................................................. (szilvás)
