Heves Megyei Hírlap, 1998. február (9. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-21 / 44. szám
6. oldal Hírlap Magazin 1998. február 21., szombat Komolytalan Messzemenő - úgy is, mint távolba mutató - következtetések levonására nem merészkedem. Majd’ negyven év kimutatásaiból születhet kandidátusi disszertáció, tudományos értekezés, ám egy velős újságcikk aligha. Ahhoz túlságosan is összetett az árak és a bérek alakulása. Az adatokat elemezni, azokból bölcs megállapításokra jutni a közgazdászok, szociológusok képesek. Magam beértem annyival, hogy csak fürkésztem az emlékeket s az érzelmeket ébresztő számokat. Arra még mindenki emlékszik, hogy a kenyérért hosszú éveken át csupán három forintot kellett fizetnünk. Sokan fillérre pontosan tudják, mennyibe került a tej, a zsír, a mozijegy. Az is rémlik, mekkorák voltak a fizetések. Vannak, akik úgy vélik: százszorta jobban éltünk a ’70- es években, mint manapság. Talán igaz. Ám csak az árakat és a béreket alapul véve, nem ragadtathatjuk magunkat erre a kijelentésre. Mennyi járt hajdanán? A Központi Statisztikai Hivatal Heves Megyei Igazgatóságától kölcsönkaptam több statisztikai évkönyvet. Rég hallott meghatározást találunk az 1972-es kiadvány Munkabérek fejezeténél: A munkások és az alkalmazottak havi átlagbére és keresete a szocialista szektorban. Lássunk ízelítőül néhány számot! Egy átlagkáder borítékjában 1960- ban 1547 forint lapult. Tíz évvel később már 2129 forinttal büszkélkedhetett a szocializmus egyik építője. Újabb, bő egy évtized elteltével, 1985-ben 5945 forint volt az átlagbér. Mennyit kapott az agy? Erre az 1972-ben kiadott évkönyvben nem találtam utalást. Talán nem tartották a szellemi foglalkozásúakat akkora csoportnak, hogy róluk külön rubrika készüljön. Az 1985-ös statisztikai könyvben a piramis csúcsán 15.308 forint dukált, jutalommal, prémiummal együtt. A szamárlétra legalján gubbasztó beosztott ügyviteli dolgozó havi 4858 forintnak örülhetett. Megugrottak a bérek Alig röpült el tizenegy év, s már olyan összegekkel találkozunk a kimutatásban - az 1996- os Magyar Statisztikai Évkönyvben -, amelyekről korábban nem is álmodhattunk. Az alkalmazásban állók nettó keresete a fizikai foglalkozásúak körében 24.883 forint. A szellemi foglalkozásúak átlaga 38.207 forint. A bérek meglehetősen szórtak. Kiugróan jól kerestek - a fizikai dolgozók között - a vil- lamosenergia-iparban ténykedők (32.973). Szégyenletes viszont (fogadok, hogy kitalálják!) az oktatásban serényke- dők bére. Egy iskolai takarítónő havi 18.331 forintot látott a borítékjában. A villamosenergia-ipar megbecsüli a „koponyákat” is. A szellemi foglalkozásúak nettó átlagkeresete 51.354 forint. Nem lehet egy zokszavuk sem a pénzügyi tevékenységet folytatóknak, átlagkeresetük nettóban 51.682 forint. Talán megvigasztalódnak a rosszul fizetett (29.713) oktatásban dolgozók, ha meglátják: a szociális ellátásban a szellemi foglalkozásúak átlagkeresete 24.210 forint. Természetesen a bruttó fizetés lényegesen fényesebb. Csakhogy a személyi jövedelemadó 1987-es bevezetése óta nem annyi pénzt számol a markunkba a munkahelyi pénztáBérek (forint) 1960 1970 1985 1996 fizikai szellemi Átlagbérek 1960-tól 1996-ig kalandozás a statisztikában Létminimum-értékek különböző háztartástípusokban 1996-ban ros, mint amennyi a béremelésünkről szóló illatos főnöki levélben írva állt. Nemcsak kenyéren élünk Mai árakon számolva négy doboz gyufáért kaptunk 1960-ban egy kiló sertéscombot. A marhahús még ennél is olcsóbb volt, csupán 19 forintot kértek egy kilóért. 1972-ben került annyiba a marhahús (30 forint), mint ’60-ban a disznócomb, amiért akkor már 39 forintot számoltak. Meglehetősen drága lehetett anyáinknak egészségesen, olajjal főzni. Egyetlen literért (21,60) többet kértek ’60- ban, mint egy kiló marhahúsért. Az étolaj tizenkét éven át masszívan őrizte az árát, egy fillérrel sem emelkedett. Nem véletlen az sem, hogy nem tömték naranccsal a gyerekeket. 1960-ban 30 forintba került ez a déligyümölcs. Jóllakhattak viszont a dolgozók fejes káposztából, aminek 1,30 volt az ára, s még 1972-ben sem volt több 2,80-nál. Az előbbiekhez képest jelentős drágulást tapasztalunk 1985-ben. A sertéshús 110, a marhahús 78 forint volt. Az étolaj is a másfélszeresére emelkedett, 34,20-ra. Különös, de a narancs alig drágult, negyed évszázad alatt csupán 9 forinttal. A fejes káposztával viszont elszaladt a ló. A hetvenes évekbeli 2,90-ről 9,50-re ugrott. De hol voltunk még ekkor az 1996-ban számolt 568 forintos sertéscombtól, az 508 forintos marharostélyostól, a 195 forintos étolajtól, a 190 forintos narancstól?! Élveztük az élvezetet A bort literenként 16 forintért mérték 1960-ban, egy korsó sört 3-ért csapoltak. Aki töményebb mámorra vágyott, a kommersz rumért, pálinkáért 80 forintot fizethetett. A jófajta, mezítlábas Kossuth cigaretta paklija (25 szál) 2,90 volt a boldog emlékezetű ’60-as években. Az Omnia kávét akkor még nem ismerték, következésképp ára se volt. Ez 1970- ben jelentkezik először a kimutatásban 160 forintos árral kilónként. Árát még 1972-ben is tartja, amikor is a bor már 18,10, a világos sör korsója 3,50, az égetett szesz literje pedig 90 forint volt. Alig emelkedett a cigaretta ára. Akkor 3,50 volt a Kossuth, s már kiszolgálták a füstszűrös után ácsingózókat is, 4,40-ért adtak 20 szál Fecskét. Megdrágult az élvezkedés 1985-re. A borért 34,30-at, a sörért 9, a pálinkáért már 170 forintot kellett leróni. A kávé se volt olcsó mulatság, ennek ára 441 forintra emelkedett. A Kossuthért 6,70-et, a Fecskéért 8,80-at várt a trafikos. Napjainkban, ’96-ban sincs jó világ a borozókra: Ők egy liter asztaliért 152 forintot fizethetnek, a sörért pedig 55,60-at. A rum átlépte az ezerforintos lélektani határt. Eltűnt a kimutatásból, s talán a pultokról is a Kossuth, ám füstölhettük a Sophianae cigarettát 115 forintért csomagonként. Amit magunkra húztunk Valóságos árzuhanásnak lehettünk tanúi a zokni-fronton. Míg 1960-ban 17,70-et kértek egy pár pamut bokafixért, addig csupán 12 forintot kóstált ugyanez 1970-ben. Hasonló volt a helyzet a nejlonkombinék esetében is. Amiért 1960-ban még 170 forintot vártak a szaküzletben, azért ’70-ben már csak 116-ot. Egy jobb - Neva márkajelzésű - férfiingért 125 forintot reméltek vizsgálódásunk legelső esztendejében, tíz év múltán pedig csak egy százast. A müszálas női ruhában 280-ért hódíthatott anyánk ’60- ban, később már 325-ért tehette ugyanezt. A minden bizonnyal szívdöglesztő kamgarn öltönyért 1180-at fizetett apánk. Egy évtized elteltével pedig már fésűs tiszta gyapjú ruhájáért 1560 forintot. A férficipő 241, a női 182-be került ’70- ben, ’85-ben már 855 volt az előbbi, 775 az utóbbi. Ahogy telt az idő, mind költségesebbé vált az öltözködés. A pamutzokniért is 41,80-at kértek 1985-ben. A szintetikus csipkés kombiné viszont még az 1960-as árat sem érte el a maga 132 forintjával. Az ing 354, a kétrészes jersey-ruha 952 forintba került. Voltaképp ma is ruházkodha- tunk ennyiért - a turkálókból. Irigykedjék a szomszéd A televízió árát 1965-től jelzi a kimutatás. Akkor 6100 forintért állt a kirakatban a Horizont típusú készülék. Szaratov hűtőszekrényre már 1960-ban szert tehetett a polgár 5600-ért, csaknem négy teljes havi fizetéséért. A szibériai hőmérsékletet produkáló gépezet ’70-ben csak 3600 forint volt. Míg ’85- ben már a háromcsillagos, 150 literes abszorpciós Lehelt 4810- ért kínálták, amiért még egy hónapig sem kellett dolgoznia az átlagmagyamak. S míg a forgótárcsás mosógép 1960- ban 1800-at ért, 25 évvel később 2010 forintot kértek érte. Energikus emelkedés Már csak a bosszantás végett is leírom, hogy 1972-ben még 1,41 forint volt a gáz köbmétere. A villanyáramért kilowattóránként 87 fillért kellett fizetnünk. A személyvonat 25,40-ért vitt minket 100 kilométernyi messzeségbe. A borbély 4,60-ért nyírta meg lobon- cos kliensét. Hogyan élünk ma? Alanya válogatja. Ami statisztikailag is kimutatott: 1996-ban az egyedülállónál 19.425 forint volt a létminimumérték, egy házaspárnál 33.994, egy kétgyermekes családban 56.333 forint. Ez volt 1996-ban. A tavalyi évre még nem készültek el a létminimum-számítások. Az életszínvonal alakulása, a fogyasztás összetétele megér egy külön misét. Nem szánom fenyegetésnek, de visszatérünk rá. Négyessy Zita SZUROMI RITA: Pohártánc A kristálypoharat az asztalra tették. Eleinte nem értette, miért került oda. Pontosan az asztal közepére. A legjobb helyre. Oda, ahol mindenki láthatta. De tetszett neki ez a hely. Tudta, hogy minden szem, amely belát a tágas ebédlőbe, rá pillant először. Büszkén csillogtatta meg kristályszerkezetét a lámpa fényében. A pohár nagyon hiú volt. Tudta, hogy szép. Hogy értékes. Sőt azzal is tisztában volt, hogy a család büszke rá. Hosszú percekig érezte a rá eső fényt, s dacosan nézett szét maga körül. Biztos volt abban, hogy soha, senki nem jöhet, aki ezt a ragyogást elhomályosíthatná. Emberek léptek a terembe. Körbeállták az asztalt. A pohár úgy érezte, hogy többeknek megakad rajta a szeme. Volt, aki elismeréssel nyugtázta, milyen különleges darab is ő. Mások tekintetéből viszont irigységet olvasott ki, amiért nem náluk talált otthonra ez a kristályköltemény. Tetszett neki ez az állapot, amint csiszolt szerkezetén a lámpa fényei játszottak. Az emberek egyszer csak körbeülték az asztalt. Az egyikük durván belerúgott. A pohár zökkent egyet, és érezte, hogy akaratán kívül odébb perdül. Egy pillanat műve volt csupán. Egy lábé, egy ismeretlené, amely kimozdította őt addigi helyzetéből. Körülnézett. Érezte, hogy ez már nem az asztal közepe. Az emberek falatozni kezdtek. A nevetés egyre hangosabb lett. Kezek emelték a körülötte csoportosuló poharakat. A rend hirtelen felborult. Egy kéz őt is megragadta, de mielőtt a szájához emelte volna, letette. A pohár most már menthetetlenül bekerült a forgatagba. Társai hideg üvegtestei hozzáértek. Fájt neki a másság. Nem akart e közönséges darabokkal érintkezni. A távolban látta az asztalon túl tátongó mélységet. Megpróbált visszatáncolni középre. Ám nehéz kristályai, melyek oly csillogóvá tették, nem engedték, hogy mozduljon. A fény már nem sütött rá. Az emberek befejezték a vacsorát. Egyre gyakrabban emelték ajkukhoz a többi poharat. De őhozzá senki sem nyúlt. Talán mert egyedül volt, és nem tudták, kire vár. Talán mert túl szép volt ahhoz, hogy ragyogását egy zsíros kéz érintésével elvegyék. Dísznek gondolták. De nem volt az. A zaj egyre erősebb lett. Az emberek holmi tökéletesről beszélgettek. A pohár ekkor érezte először, hogy ez a szó illik rá. Ebben a pillanatban a tökéletest úgy tudta elképzelni, mint önmagát. A távolban megszólalt a zene. Az emberek felálltak. Az asztal körül nyüzsgés támadt. Érezte, amint egyre erősebben mozog alatta a talaj. Egyre közelebb került a mélységhez. De túl nehéz volt ahhoz, hogy visszatáncoljon. Az emberek egymásba karoltak. A lágy zene elringatta a termet. A pohár most megérezte, hogy hiányzik egy társ. Olyan, aki hasonlít hozzá. Aki mellett nem érezné magát egyedül. De a környezetében csak hideg üvegtestű társai álltak. Mattul csillogtak a lámpa fényében. De mintha boldogoknak látszottak volna. Mintha azt akarták volna a világ felé sugározni: lám-lám, én mégis hasznukra vagyok az embereknek. A zene elhalkult, többen visszatértek az asztal köré. A pohár most már jól látta, hogy csak egy hajszál választja el őt a mélytől. Bénultan figyelte az embereket, akik újra poharaikért nyúltak. De ő nem kellett senkinek. Pedig nagyon vágyott rá, hogy egy kéz felemelje, hogy ajkához érintse. Szerette volna, ha felkapják. Talán még az asztal közepére is visszakerülhet. De senki nem nyúlt érte. A zene újra erősödött. Az asztaltársaság ritkult. Koccanás. A pohár érezte, hogy a mélység felett áll. Képek cikáztak át kristály- szerkezetén. Látta magát, amint a szekrény legszebb polcán áll. Érezte a helyét kiválasztó kéz gondoskodását. És látta a fényt is, amely még nemrég megvilágította. Most már nem akart más lenni. Arra vágyott, hogy ő is olyan pohár legyen, mint a többi. 0 is hasznos legyen a többiekkel, az üvegekkel együtt. Nem akart több csillogást. Már nem. A mélység egyre félelmetesebbé vált talpa alatt. Csak egy halk sikoly futott végig finom kristályszerkezetén:-Emberek! Fogjatok meg, lezuhanok!
