Heves Megyei Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10 / 8. szám

1998. január 10., szombat Hírlap Magazin 7. oldal Fény és öröklét a szolgálat Beszélgetés dr. Lisztóczky Lászlóval, az egri EKTF Irodalomtudományi Tanszékének docensével > > > i I >-Évtizedek távlatából tisztábban, vi­lágosabban láthatunk egykori önma­gunkra, a kezdeti vonzások és válasz­tások kiteljesedett formában köszön­nek vissza, s őriznek minket az idő­ben. Az életre szóló kötődések közül számodra különösen fontos Márkáz, Debrecen és Eger. Milyen szellemi­séggel szolgáltak, miféle útravalóval ajándékoztak meg a fölsorolt helysé­gek?- A három település közül szülőfa­lum, Márkáz a legfontosabb. Móricz Zsigmond jut eszembe, aki Életem re­génye című memoárjában gyermek­kora első tíz esztendejét mesélte el, s e szavakat fűzte hozzá: „írhatnám még világ végéig, az életem végéig. Minek? Ennél többet nem mondhatok magam­ról." Ugyanígy érzem én is: gyermek­koromban minden jelentős dolog meg­történt velem, ami egyéniségemet és sorsomat alakította. Büszke vagyok szülőhelyemre, szerencsémnek tar­tom, hogy egyszerű családban, ruszti­kus környezetben nevelkedtem. A pa­rasztok állnak a legközelebb a termé­szethez és a Teremtőhöz, az élet lé­nyegéhez és értelméhez. Számukra az élet szervező középpontja a munka, minden egyéb másodrendű vagy fö­lösleges. Tőlük tanultam, hogy csak végzett munkájuk alapján tegyek kü­lönbséget ember és ember között. A falu életét a közös hagyományo­kon és a szolidaritás elvén alapuló szi­gorú rend, harmonikus együttműködés jellemezte az idő tájt. Tisztelték az öregeket, tekintélyük megfellebbezhe­tetlen, szavuk szent volt. A legféltet­tebb kincsnek a gyermek számított, minden körülöttük forgott, értük tör­tént, az egész nagycsalád összefogott fölnevelésük érdekében, Építkezés, betakarítás, jelesebb családi esemé­nyek és nagy megpróbáltatások idején kölcsönösen segítették egymást. Az­óta is olyan közösségre vágyom, ame­lyet a hagyománytisztelet, a szolidari­tás és a szeretet kovácsol egybe. Édesanyám emléke különös eleven­séggel él bennem. Ő mindenben az emberi teljességet példázta szá­momra: önfeláldozó volt szeretetben, fáradhatatlan a munkában, áhítatos és alázatos a templomi szertartásokon, kedvteremtően vidám a társas össze­jöveteleken. Azóta ivódott belém az az igény, hogy egész szívvel, teljes oda­adással csináljak mindent, amit rám szab a sors. Tőle örököltem érzékeny­ségemet, ami fogékonnyá tett az iroda­lom értékei iránt is. Ezt a hajlamot erősítette bennem fa­lum akkori papja, Tassy Ferenc. Ő ko­rábban városlakó és gimnáziumi hit­tanár volt. Koholt vádak alapján bör­tönnel sújtották, onnan szabadulva, „büntetésből” került a kis településre az 1940-es és 1950-es évek forduló­ján. Nagyon értett a nyelvükön, kivé­teles műveltségével és emberi meleg­ségével lenyűgözött mindannyiunkat. Szabad bejárást engedett hatalmas könyvtárába. Dicsérő szavak kíséreté­ben ő adta először a kezembe Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét. Neki is köszönhetem, hogy az iroda­lom tanítását és kutatását választottam életcélomul. Hálás szívvel gondolok debreceni professzoraimra, akik ehhez mércét, szemléletet, módszert adtak, s Egerre, erre az irodalmi és történelmi hagyo­mányokban inspirálóan gazdag vá­rosra, ahol hivatásomat gyakorolha­tom. 1965-ben szereztem meg ma­gyar-történelem szakos tanári diplo­mámat a debreceni Kossuth Lajos Tu­dományegyetemen, az azóta eltelt időt az első négy esztendő kivételével Dobó István és Gárdonyi Géza váro­sában dolgoztam végig.- Hivatásszerűen irodalommal foglalkozó emberként viszonylag ko­rán felismerted, hogy létezik egy or­szághatárokkal dacoló szellemi haza, s hogy a szétszórt töredékek elvá­laszthatatlan részei az egésznek. Ho­gyan kerültél kapcsolatba a határon túli magyar irodalommal, a velük való folyamatos párbeszéd milyen ta­nulságokkal és következményekkel járt pályád alakulásában?- Az első idevágó ösztönzéseket is falum papjától kaptam, akivel gyerek­korom minden gondját-baját megosz­tottam. Amikor egy régi térképen megláttam, hogy Magyarország egy­kor nagyobb volt, mint amit az iskolá­ban megismerhettem, sírva szaladtam hozzá magyarázatért és vigaszért. Mé­lyen lelkembe ivódtak akkor elmon­dott szavai arról, hogy a sokféleséget a teremtett világ legnagyobb értékévé, működésének feltételévé avató Isten akaratából és Trianon tragikus követ­kezményeinek enyhítése érdekében is munkálkodnunk kell szétszóródott nemzetünk lelki, szellemi, kulturális egységéért. Meggyőződésem, hogy a Dr. Lisztóczky László határon túli magyarság megmaradá­sáért az anyaország példája, szere- tete és gondoskodása teheti a legtöb­bet, s tapasztalatokat szereztem arról is, hogy minden szónál, felháborodás­nál és álmodozásnál többet ér a lega­próbb tett is, amelyhez a személyes kapcsolatok ápolása biztosíthat kere­tet. Pusztán azért a rendhagyó intenzív szeretetért érdemes a szomszédos or­szágokba látogatnunk, amellyel ott élő testvéreink fogadják az anyaországi magyarokat. Körünkben mélyebb, tisztább és elszántabb ragaszkodást tapasztalhatunk azok iránt a magas­rendű szellemi értékek iránt, amik az életet ebben a felbomló és elemberte- lenedő világban is elviselhetővé te­szik, s amelyek iránt a fogékonyság jobban megkopott az óhazában. A „ki­sebbségi humánun” új vonásokkal gazdagítja az egyetemes magyar kul­túrát. Sokunkban tudatosult az a fel­ismerés, hogy diaszpóra-helyzetünket a magyar lét alapjainak kiszélesíté­sére, a magyar szellem kitágítására, egy páratlan méretű szellemi ozmózis feltételeinek megteremtésére használ­hatjuk föl. Az, hogy magyarnak születtünk, egyéniségünk, emberi méltóságunk szerves és elválaszthatatlan alkotó­eleme. Minden érték, amely az embe­riségre jellemző, nemzeti keretek kö­zött született meg. A sokszínűség tel­jes belső jogosultsággal rendelkező árnyalatai vagyunk: az egész emberi­ség ellen vét, aki az önmagunkhoz való hűség jogát sárba tiporja. Nem lehet büntetlenül, következmények nélkül tartósan megalázni az embert, sérteni méltóságát. Amilyen mérték­ben fokozódik az agresszivitás a ki­sebbségekkel szemben, olyan mérték­ben nő az ellenállás is.- Az ötágú sípként aposztrofált egyetemes magyar irodalom egyik legtisztább és leggazdagabb szólamát a romániai magyar irodalom adja. Sokan tudják rólad, hogy eltéphetet- len szálakkal kötődsz Erdélyhez, il­letve annak irodalmához. Mikortól datálódik és mit jelent számodra ez a kapcsolat?-Erdély iránti szenvedélyes von­zódásom jó negyven évvel ezelőtt kezdődött. Akkor került kezembe az első erdélyi könyv, az Erdélyi Helikon íróinak 1934-ben megjelent antológi­ája. Életre szólóan megragadott a kö­tet írásaiból áradó erkölcsi tisztaság és erő, az az úgynevezett „transzszilván emelkedettség”, ami nyilvánvalóan összefügg Erdély hagyományaival és - súly alatt nő a pálma - a kisebbségi sorssal. Erdély múltjáról, művelődé­sünkben betöltött szerepéről Ady Endre Ismeretlen korvin-kódex mar­gójára című esszéje mondta a legtöb­bet számomra, amely sokoldalúan do­kumentálja, hogy ez a valaha Tündér­kertnek becézett országrész toleranci­ából, demokratikus gondolkodásból és európaiságból mindig példát mutatott az anyaországnak, olykor - például az 1568-as tordai országgyűlés vallási tü­relemről szóló határozatával - rálici­tált Nyugat-Európára is. Személyes tapasztalataim csak megerősítették ezeket a fölismeréseket. 1973 óta számtalanszor - évente átlag három alkalommal - bejártam Erdélyt, meg­csodáltam gyönyörű tájait, fölkeres­tem templomait és temetőit, szinte minden vidékén szereztem barátokat, közöttük élvonalbeli írókat és költőket is. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy ezt a szépségekben és értékek­ben páratlanul gazdag országrészt még szűkebb hazámnál is jobban meg­ismerhettem és megszerethettem. (Folytatjuk lapunk következő heti magazin-összeállításában) Ködöböcz Gábor A doni front poklában Az Egri 14. Honvéd Gyalogezred katonájának visszaemlékezései A gyalogezred II. zászlóaljának 4. lö­vészszázadában teljesítettem szolgála­tot, szakaszparancsnok voltam, tarta­lékos zászlós. Századunk részt vett az 1942-es nyári, őszi és téli harcokban. Emberveszteségeink nagyok voltak, leváltásra nem számíthattunk. A foly­tonos harcok, a védővonal kiépítése, általában a bunkerélet kimerítette az embereket, pihenni úgyszólván soha­sem lehetett. A harcok szünetében, fő­leg a késő őszi napokban, de még no­vemberben, decemberben is lövész- és összekötő árkokat kellett kiépíteni. Beástuk magunkat Azt már tudtuk, hogy nem lesz haza­menetel. A magasabb parancsnoksá­goktól olyan értesítéseket kaptunk, hogy az ellenség is védőárkok elkészí­tésén dolgozik, és nincs szándékukban általános támadás. Ez persze nem volt igaz. Bennünket akartak ezzel nyug­tatni. Azonban rádiósainktól tudtuk, hogy Sztálingrádnál a szovjet csapa­tok döntő csapást mértek Paulus né­met tábornok katonáira. Az olasz és a román csapatok harc­vonalait áttörték, s azok menekülés- szerűen visszavonultak. Ezek után a magyar vonalnak is ellenséges táma­dásra kellett felkészülnie. A velünk szemben álló szovjet csapatok már téli felszerelésben voltak. Nálunk ez még a háttér raktáraiban hevert, ráadásul a védelmi vonalak korszerűbb kiépíté­sére és a védelmi alakulatoknak meg­felelő képzésére sem volt már lehető­ség. Fegyverzetünk és felszerelésünk bizony kívánnivalókat hagyott maga után. Katonáink mindezek dacára, sokszor sanyarú körülmények között is helytálltak. Támadás l’ryvnál A szovjetek Uryv és Storcsevóje térsé­gében jól megerősített hídfőállásokat alakítottak ki, s ezeket keményen véd­ték. 1943. január 11-én óriási ágyú­dörgés reszkettette meg a levegőt. Fo­lyamatosan lőttek, ez már támadás volt. A szovjet katonai vezetés felderí­tette védelmi vonalaink leggyöngébb pontját: ez Uryv volt. Ide összpontosí­tották támadásukat, amely aztán kiter­jedt az egész Don-kanyar területére. Áttörtek az igencsak gyenge lövészár­kokon, s a hátunk mögé kanyarodva fölényes helyzetbe kerültek. Sajnos, második védelmi vonalunk már nem volt. A január 11-ről 12-re virradó hajna­lon megtámadtak bennünket. Potyog­tak a füstgránátok, fedezetükből tá­madtak a géppisztolyos rohamcsapa­tok. Perceken belül gránáteső és akna­vető tűz zúdult ránk, s megindultak tankjaink is. De a mi tüzérségünk is megszólalt. Lőni, lőni, mert ez most már életkérdés. Fegyvereink szinte át­forrósodtak a folytonos tüzeléstől. Az első rohamot sikerült megállítanunk, de a támadások újra és újra megismét­lődtek. A mi oldalunkon is olyan erejű volt a fegyverropogás, hogy csak ordítva tudtunk szót érteni egymással. Január 12-én kilenc támadást vertünk vissza. Sok volt előttünk a sebesült, a halott, de a mi vonalunkban is nagy volt a veszteség. November vagy december elején 50 fegyencet kaptunk pótlás­ként. Politikaiak, de köztörvényesek is voltak közöttük. Becsületükre legyen mondva, ők is helytálltak. Ezt a táma­dást visszavertük, de éreztük, még egy ilyenre már nem lennénk képesek. Ja­nuár 13-án azonban már nem volt ilyen kemény csata. Uryvnál nyitva volt a kapu, amelyen a szovjet katona­áradat gond nélkül mögénk kerülhe­tett. Elindult a század A zászlóalj- és az ezredparancsnok- sággal nem tudtam kapcsolatot létesí­teni, így 13-án éjjel - fedezésünkre egy géppuskás rajt hátrahagyva - a század töredékével megindultunk nyugat felé. Már csak azért is men­nünk kellett, mert már nem kaphat­tunk se lőszert, se élelmet. Ráadásul irtózatos volt a hideg: a hőmérő mí­nusz 39-^10 fokot mutatott. A kime­rültségtől már szinte támolyogtunk: leülni nem lehetett, mert aki leült, az megfagyott. Egymást támogattuk. Előreküldtem egy sítalpas járőrt, hogy nézzenek szét, s ha visszavonuló magyarokat látnak, jelezzék, mert fel akartuk venni velük a kapcsolatot. Ám mire odaértünk, rajvonalba fejlődött szovjet katonákkal találkoztunk. Ők is hóköpenyt viseltek, mint mi. Felszólítottak megadásra. Mit csi­náljunk? Ha most harcba keveredünk, az a biztos halál. Ha megadjuk ma­gunkat, akkor talán életben maradunk. Katonáimmal az utóbbit választottuk. A felmorzsolódott csapat Január 12-től a magyar katonák harca hátvédharc volt. A fokozatosan visz- szavonuló német egységeknek vol­tunk a hátvédei. Dr. Szabó Péter, a Hadtörténeti Intézet kandidátusa a Doni harcok magyar hősei című írásá­ban az ezredparancsnok jelentései alapján írta 1943. január 12-ről: „Ma­gyar hadsereg a hazától távol még olyan nehéz és mostoha körülmények között, mint a második magyar hadse­reg a doni téli csatákban, még soha nem harcolt." Az ezredparancsnokok jelentése szerint: az egri és a losonci gyalogezred katonái megmagyarázha­tatlan, végsőkig való elszántsággal állták és verték vissza a szovjet csapa­tok mindent pusztító, újra és újra meg­ismétlődő rohamait. A hátvédharcok­ban az ezred második zászlóalja fel­morzsolódott. Az ezred 2. zászlóaljának katonái főként jászsági földművesek voltak. Tisztességtudó, becsületes, fegyelme­zett, kemény emberek. Ha még élnek közülük, őket is köszöntőm, mint volt bajtársaimat. Nyolcvan éven túl is sze­retettel gondolok egykori bajtársa­imra. Id. Kiss Lajos ny. tanár, tartalékos honvéd százados H. Barbócz Ildikó Búcsú a gyerekkortól ha kinő a szárnyad máris repülhetsz otthagyván minden mesét de ki mondja meg hol az a pillanat mikor elszakítod magad és ki mondja meg hol az a pillanat mikor elszakítod magad és ki mondja meg hol az a magasság ahol ép marad a tollad repülhetsz, bolyonghatsz világokat láthatsz de egyszer visszatér álmokat húz a szárnyad A lélek ébredése mikor a rózsa illata fölemel mikor egy dombnyi akác énekel mikor fűszálak rejtik hajamat mikor eső fürdeti arcomat mikor a szívem teli zenével mikor hattyúszámy mozdul fehéren mikor szemed hegyek kék folyója mikor kezed hegedű vonója mikor világok csöndje összeér ébred a fénylő lélek s a végtelenről mesél Tájkép (Kengyel Zoltán egy képére) pirosban, fehérben kéz a kézben remegő vággyal visz a szívünk dombhát zöldjében felizzó pipacsok barna ölelésben elhullajtott virágok az ég fátyol-kékjében tovaúszó álmok Az elfelejtett csend Meddig kell menned, hogy a fecskét röptében is halljad, hogy a füled részese legyen a zizegő dalnak, fűzfa sírásának, parázs-muzsikának? Engedd, hogy a szemed meséljen, ne szólj! Engedd, hogy a kezed beszéljen - türelmesen! Füröszd szívedet a napban, s visszaszivárog lassan bensődbe jólesőn az elfelejtett csend...

Next

/
Oldalképek
Tartalom