Heves Megyei Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-31 / 26. szám

Gazdag vadászélete volt... Csui, Nahar és a Hengergö homok Száz éve született gróf Széchenyi Zsigmondi Irodalmi munkásságának köszönhetően neve fogalommá vált nemcsak idehaza, hanem külföldön is. Széchenyi Zsigmond esetében a megfelelő neveltetés, a biztos anyagi háttér össze­kapcsolódott a széles körű zoológiái ismeretekkel, kiváló vad­gazdálkodási, vadászati tudással, etikus magatartással és nem utolsósorban írói vénával. Könyvei valódi értéket képvi­selnek. Szép magyarsággal megírt útleírásaiban és életrajzi könyveiben a természet szere- tete ötvöződik az igényes szak- szerűséggel. Mondanivalójában sohasem a száraz tények közlé­sére szorítkozik, hanem egyéni stílusában kitárja előttünk a bemutatott egzotikus vagy ha­zai táj szépségét, az ott élő em­berek szokásait, az átélt va­dászeseményekkel együtt járó izgalmakat. Eddig 14 kötete je­lent meg, több mint másfél mil­lió példányban. Munkáit nem­csak hazai, hanem angol, né­met, holland, szlovák kiadók is megjelentették. Gróf Széchenyi Zsigmond 1898. január 23-án született Nagyváradon, gr. Széchenyi Viktor és gr. Ledebur-Wicheln Karolina gyermekeként. Ük­unokája volt a Nemzeti Mú­zeum alapítójának, gr. Széche­nyi Ferencnek. Dédapja, gr. Széchenyi Lajos testvére volt a „legnagyobb magyarnak”, gr. Széchenyi Istvánnak. Gyermekkora nagy részét a Fejér megyei Sárpentelén töl­tötte, de szünidőben gyakran vendégeskedett rokonai mile- schaui, Nime-i, somogyvári otthonában. Gimnáziumi évei alatt egyértelművé vált, hogy komolyan eljegyezte magát a természet titkainak megfigyelé­sével és nem utolsósorban a vadászattal. Ekkortól kezdte el gyűjteni módszeresen a vadá­szattal, vadgazdálkodással kap­csolatos hazai és külföldi szak­könyveket. Az érettségi vizsga sikeres letétele meghozta neki vadászéletének egyik legjobban várt eseményét, az első szar­vasbika elejtésének apai enge­délyezését. 1914 és 1923 között a mün­cheni, stuttgarti és a cambridge- i egyetemen mezőgazdaságtant hallgat, majd tanulmányai befe­jezése után apja kőröshegyi bir­tokára költözött. Nagy álma, az afrikai expedíciós utazás 1927- ben vált valóra. Ekkor indult el Szudán Fung tartományába va­dászni. Ezek után 1928, 1929, 1934 és 1938 is afrikai utazá­sokkal telt el, sőt 1935-ben Alaszkában, 1938 elején Indiá­ban is vadászott. Expedíciós útjairól sikeres könyveiben számolt be az olva­sóknak. Ezekről született a Csui, a Nahar, az Alaszkában vadásztam, a Hengergö homok stb. Népszerű könyveit a kora­beli lapok jó kritikával illették, és ő maga is gyakran szerepelt az újságok hasábjain. Az akkori társasági élet kedvelt személyi­sége lett. Egyedülálló egzotikus és hazai trófeagyűjteményét szívesen mutatta meg az érdek­lődőknek az expedíciós albu­mokkal együtt. Az 1929. évi kenyai szafari­ján kapitális agyarú elefántbi­kát sikerült elejtenie. Az agya­rak összsúlya 278 font (125,1 kg) volt. 1935-ben Szudánban világrekord szarvhosszúságú (109,20 cm) Addax-antilop bi­kát lőtt. Ez a két trófea szerepel a Rowland Wards African Re­cords of Big Game trófeakata­lógusban is. Magyar vadász Gróf Széchenyi Zsigmond sem előtte, sem utána nem ejtett el ilyen kiváló trófeájú elefán­tot, illetve addaxot. Szerencsére a ma már kurió­zumnak számító naplói, fény- képfelvételek százaival teli al­bumai és ritkaságszámba menő - több mint ötezer kötetes - könyvtára átvészelték a hábo­rús pusztításokat. Kiváló lőkészségéről tanús­kodik, hogy 1938-ban meg­nyerte az itthon, illetve a belgi­umi Liege-ben megrendezett európai élőgalamblövő bajnok­ságot. Budapest ostromát szülei Úri utcai házában vészelte át. A magyar vadászati örökség nagy kárára, sváb-hegyi villája gyúj­tógránát-találat miatt porrá égett az ott tárolt több mint 1300 különféle trófeával együtt. 1947 és '50 között az Állami Erdőgazdasági Üzemek vadá­szati felügyelőjeként dolgozott. 1948-ban még megjelent a Szarvas selejtezése című könyve, de a következő évek­ben mint „osztályidegennek” hányatott, megalázó élete volt. 1949-ben kizárták az írószövet­ségből, 1951. június 21-én pe­dig kitelepítették a Horto- bágyra. Később a keszthelyi Helikon könyvtárba került, mint állományon kívüli segéd­erő. Ebben az időben sokat dol­gozott könyvei sajtó alá rende­zésén, pedig kiadásuk akkor még igen távolinak tűnt. Az elszenvedett megalázta­tások ellenére nem hagyta el az országot, ezzel is szilárd haza­szeretetéről téve ékes bizony­ságot. Egyszer megkérdezték tőle, hogy miért maradt itthon? így válaszolt: „Gondolkodtam én ezen sokat. Kinti rokonaim ír­tak, üzentek. Aztán döntöttem. Mért menjek én? Hova menjek? Szökjek? - mint aki ezüstkana­lat lopott? Itt maradtam. Hi­szen, ha az úrnak jó volt ez az ország valamikor, akkor most a szolgának is jó kell, hogy le­gyen." A nélkülözések után végre szerencsésebb időszak követ­kezett életében. A Szépirodalmi Könyvkiadó - Illés Endre tá­mogatásának köszönhetően - 1957-től egymás után kezdte újra kiadni könyveit. 1959-ben pedig ötödmagával egy két hó­napos gyűjtőexpedícióra újból Afrikába mehetett. 1961-ben megjelent vadászönéletrajzá­nak első kötete, az Ahogy el­kezdődött... Ebben vadásszá vá­lásának első korszakát írta meg. Majd 1962-ben követte az Ün­nepnapok című kötet, amelyben többek között a férfikor európai és hazai vadászatairól esik szó, megismerkedhetünk a „boldog békeévek” soha vissza nem térő vadászati fénykorával, de meg­szívlelendő gondolatokat ol­vashatunk a vadásszenvedély- ről is. Ebben a két kötetben csúcso­sodott Széchenyi nyelvi gaz­dagsága és utánozhatatlan egyéni stílusának sokszínűsége. 1964-ben indult el kilencedik, egyben utolsó afrikai expedíci­ójára, melyre elkísérte felesége is. Élményeiket a Denaturált Afrika című kötetben írta meg. Afrikai gyűjtőútjáról hazaérve, megromlott egészségi állapota miatt csak ritkán járt el va­dászni. Idehaza élete utolsó va­dászatán, 1965. június 13-án, a Martonvásár melletti László- majori erdőben egy öreg őzba­kot hozott terítékre. 1967 tavaszán kórházba ke­rült. Gyógykezelése alatt még utolsó expedíciós könyvének javításán munkálkodott, sőt újabb fotoszafarit tervezett. De betegségéből már nem tudott felépülni: 1967. április 24-én hunyt el. Gazdag vadászélete volt. Az indiai Mysore államban elejtett királytigrissel Kovács Dénes Influenza-krónika A statisztika kimutatta: a mérsékelt égövű országok­ban egy felnőtt évente öt- ször-hatszor hűl meg. Ennek ellenére a legtöbben még a legsúlyosabb meghűléses be­tegséget, az influenzát is ba­gatellizálják. Minden 15-20 évben újfajta influenzavírus terjed az egész világon. Ennek rövid története a következő: Kr. e. 430-ban. Athénben pusztít egy járvány, amelynek történelmi leírása az influenza első kórtörténete. XVI. század. Spanyol hódí­tók behurcolták Dél-Ameri- kába az influenzavírust, amely ott addig nem fordult elő és így az emberek nem rendelkeztek ellene antitestekkel. A beteg­ség az őslakosság nagy részét elpusztította. 1918-19: spanyolnátha. Ez volt világszerte a legsúlyosabb járvány. Feltételezik, hogy minden második halandó meg­fertőződött. A járványban mintegy 25 millió ember halt meg. 1933. Az influenzavírus fel­fedezése és izolálása Nagy- Britanniában. 1957-59: ázsiai influenza. Világszerte kereken egymillió áldozatot követelt. 1968-69: hongkongi influ­enza. Világszerte egymillió ember halálát okozta. 1995-96: "közepesen erős" influenzajárvány. Több or­szágban halálos áldozatokat követelt, összesített statisztika még nem készült. (FEB) Itthon is idegenben? SEKÉLYES FÖLDRAJZ-TÖRTÉNELMI ismeretekkel úgy emlegetik nálunk, hogy hazánk is Európa felé tart. Sikkes dolog ez, s bizonyára tetszik azoknak, akik a vén kontinenst már rég­óta magukénak mondhatják. Vannak persze a világon, akik kevesebbel is beérik. Megelég­szenek annyival, hogy csupán Magyarországra igyekeznek. így került a távolabbi Amerika már évekkel ezelőtt Taszárra. Újab­ban pedig hasonlóra szánta rá magát a közelebbi Balkán. Az előbbit lassan már teljesen megszokjuk, az utóbbi érdeklődéssel mostanában barátkozunk. Miközben Dél-Dunántúlunk egy részén yenkik masíroznak- lófrálnak, a terület más vidékén szerb zenekar bosnyák dalaira vigadozhat a magyar is, ha kedvet érez rá. Van piac, akad bolt is, ahol már vevőt sem talál a hazai eladó, ha nem horvátul írja ki az árat, s csak forintban próbál alkut kötni. Muzulmán temp­lomban végzik a vallásos szertartást, nem az Istent, hanem Alahhot dicsérve a hívők. S ez is, az is boldog. Ha nekik már ennyi elég, fogalmam sincs, hogy nekünk miért kellene elmozdulnunk régi, megszokott helyünkről, S egyáltalán léphetünk-e tovább innen a Balkánnal hátunkon.? A félszigettel, amitől úgyszólván a kezdet kezdete óta iparkodtunk elhatáro­lódni. S szívünk szerint örökre elkerüljük még álmainkban is, ha közelebb találunk tengert a pancsikoláshoz, amikor a Bala­tonunkra ráuntunk. Bizonyára a múlté már az egykori előítélet. Ha tetszik, ha nem, be kell látnunk, hogy a szükség nagy úr. A büszke ma­gyarnál is nagyobb. A pénz beszél leginkább! Ha anyagi hasz­not látunk a külföldiből, nem csupán látogatóba jöhet hozzánk, hosszabb időre is letelepedhet nálunk, élhet közöttünk minden további nélkül. Honosítania sem kell magát feltétlenül, juthat neki szinte minden, ami bennünket megillet. Ha meg nagyon akarja, hát ugyanannyit is elérhet, mint az őslakos. Mégsem biztos, hogy Európa így együtt is fenntartás nélkül elfogad minket. Tartok tőle, hogy sajátos szimbiózisunk nem arat osztatlan tetszést tőlünk nyugatabbra. Ha a Balkán része is Európának, jobban meglennének nélküle odaát. Nyugtalansá­got kelthetünk Nyugaton vegyes társaságunkkal. Kevésbé illünk abba az áhított képbe. Persze - mi tagadás? - valahogy itthon is nyugodtabbak te­hetnénk, ha szűkre szakított kis hazánkban nem mozognánk egyre szorosabban, jártunkban-keltünkben jobban eligazodhat­nánk a magunk országában. Nem jönnénk zavarba, akárhová ju­tunk, akárhol megfordulunk. Minden, de minden arra vallana, hogy igenis idehaza vagyunk. Csak turista, akit nem ismerünk annyira, mint a közöttünk lévő többi embert. Legfeljebb élel­mes távoli kalmár, aki a portékáit kínálgatja a standon, az üz­letben. S dehogy van kolóniája már a kínainak, az indiainak is! S NINCS SZÜKSÉG sóvárogva arrébb tekintgetnünk, sze­münk különösebb meresztgetése nélkül észrevehetjük, hogy or­szághatárainkon belül is Európában vagyunk... Gyóni Gyula Megsebzett sírvilág Hová tett mára a síri világ csendje! - sóhajt fel az ember, mi­után egyre-másra megdöbbentő látvány tárul elé a temetőkben. Fájdalom fájdalmat tetőz, amikor szerettei, barátai hantjainál rikító festékkel meggyalázott, netán erőszakkal hanyatt döntött sírkövet talál. Vagy olyan keresztet, melyről vandál kezek le­tépték a megfeszített Krisztus bronz corpusát, meggyalázva ez­zel a hit szentségét, s a föld mélyén nyugvó emlékét egyaránt. Hová tett mára a sírkertek nyugalma! - háborog az érző em­ber, aki nem feledheti a kegyeletsértések hosszú listáját. Az egri és a hevesi zsidótemetők, a tiszanánai, s most a kerecsendi nyughelyek gálád rongálását, megtépázását. Minden egyes eset megrázó, történjen az kamasz csínytevések, gyűlölködő esz­mék, részeg duhajkodások, avagy megélhetési gondok miatt. A sírvilág sebei soha nem gyógyulnak be... (-s) HÍR(TELEN)KÉK... Egy működő lehallgatókészülékre találtak nagytakarítás köz­ben Tocsik Márta lakásában a televíziót tartó szekrény lapja alatt. Annyi már bizonyos: nem interpoloska volt... * Egy amszterdami háziorvos - látva betegei szegénységét - egy- egy kenyérre, illetve húsz zsemlére jogosító receptet ad rászo­ruló pácienseinek, akik azt egy meghatározott pékségben vált­hatják be. A bucitékában... * Ha képviselővé választanák, kosztümöt és tűsarkú cipőt viselne a T. Házban - nyilatkozta laptársunkban a honi melegek jogai­nak aktivistája, Terry Black. Honanya vagy honatyaként...? * Az idén Budapest tesz a házigazdája a feltalálók világtalálkozó­jának. Világ zsenijei, egyesüljetek! * Egy sörimádó angol férfi, John McGrath úgy végrendelkezett, hogy az örökkévalóság első éveire elegendő mennyiségű árpa­lével megrakott koporsóba temessék el. Nehogy a mennyei ital hiányában pokoli szomjúság kínozza. (szilvás)

Next

/
Oldalképek
Tartalom