Heves Megyei Hírlap, 1997. december (8. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-20 / 297. szám

Hírlap Magazin 7. oldal 1997. december 20., szombat Egy kőfaragó dinasztia elhajlott ága Az igazság útjai...- Becskereken születtem, az iskoláimat Belgrádban végez­tem. Az apám magyar, az édes­anyám horvát. A családban van kereskedő és angoltanár. Egy A Csak mint otthon Mr. Slo- ane-ban kőfaragó dinasztia elhajlott ága vagyok - mondja magáról Venczel Valentin, az egri Gár­donyi Géza Színház művésze, aki hetedik éve van a társulat­nál. Becket darabjában, a Godot- ra várva címűben „robbant be” a helyi színházi köztudatba, s tavaly Strindberg Júlia kisasz- szonyában nyújtott felejthetet­len élményt. Az idén két stúdi­ódarabban játszott érdekes ka­raktereket. S most próbálják Az ember tragédiáját, melyben, Ő „maga az Úristen”.- A családban tehát volt kő­faragó és zenész - folytatja. - A fiam, aki most 18 esztendős, je­lenleg kommandósnak készül, de ez szerintem nem meglepő az ő korában. Édesanyám és a húgom odaát él. A délszláv há­ború elválasztott bennünket egymástól, ritkán találkozhat­tunk.- Miért települt át?- Amikor eljöttem Jugoszlá­viából, egyfajta nemzeti polari­zálódás indult el. A nemzetisé­giek befelé fordultak. Jobbnak láttam, ha átjövök, mert szerin­tem az egyetemes magyarság csak a trianoni határokon belül valósulhat meg. Talán gyáva­ságból, talán, mert épp volt egy meghívásom, érkeztem Ma­gyarországra. — S mára egrinek vallja ma­gát?-A város annyi jót tett ér­tem, megelőlegezte a bizalmat. Egy súlyos betegségen estem át, daganatot távolítottak el a vesémből. Akkor a kollégák, az ismerősök, a közönségem ösz- szefogtak. Dr. Kocsis Istvánnak köszönhetem, hogy újra egész­ségesnek érez hetem magam. Talán nagyobb lett bennem az empátia. Kevesen tudják rólam, hogy áprilistól a Magyar Spe­ciális Művészeti Műhely igazga­tójaként értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozom. (jámbor) A Godot-ra várva című darabban Blaskó Balázzsal fotó: archív Kora ősz volt. A fákon lassan­ként sárgulni kezdtek a levelek. Aznap reggel éreztem, van valami a levegőben, ami bi­zonytalanná és érzékelhetően fásulttá tesz, amitől képtelen­nek éreztem magamat, hogy odafigyeljek arra, amit csiná­lok. Jobbnak láttam, ha nemes egyszerűséggel hazamegyek és olyasmivel foglalom le magam, amihez nem kell különösebb koncentrálókészség. Amikor beléptem tágas ott­honom ajtaján, szólítani kezd­tem: Robi, Robi...! Nem jött. Akkor még nem tudtam : soha többé nem látom viszont nagy zöld szemeit, melyekkel kér­dőre vont, amikor meglátott, mi lapul éppen a kosár alján szá­mára. Apám közölte velem a hírt: a lény, akivel minden örömemet Az utolsó emlékeim Robiról és fájdalmamat megoszthattam, már a tündérek országában, ró­zsaszirommal betakarva pihen. Rögtön megértettem, bár ne ér­tettem volna. A fájdalmas való­ság szinte mellbevágott: gázo­lás történt. Mindez olyan viharos gyor­sasággal suhant át rajtam, mint amikor hirtelen kicsapódik egy ablak, szélvihar tör a szobába és leveleket, port meg szemetet sodor magával. És mint a szoba, amelyre az ablakot be­csukva ismét csönd és mozdu­latlanság telepszik, kitört belő­lem a fájdalom, szemembe könnyek szöktek. Kiléptem a ház ajtaján, látni akartam, hol történt a végzetes eset. A szomszédok és a szem­tanúk elmondása szerint nem messze a házunktól egy rossz­indulatú buszsofőr áldozatává vált. Kékesszürke szőrén szinte semmi nem látszott. Mintha csak aludt volna, feje úgy si­mult a termetéhez illő sírocská- ban, ami örökre elfedi előlem. Előző este, amikor fejét ágyam lábánál álomra hajtotta, szokás szerint megsimogattam, ő pedig finom, recés nyelvével érintette meg ujjaimat. Á teme­tés utáni napokban döbbentem csak rá: Roberto csakugyan meghalt, többé nem látom. A fényképek, a kosara, a néhai nyávogása maradt meg a cicá­ból, aki pótolhatatlan társat je­lentett számomra - sajnos nem végérvényesen. Ezért volt ez az ősz a szo­kottnál is szomorúbb szá­momra. Kormos Éva- Alumínium kupakos, rákapcsolható, félcolos mű­anyag fedelet szeretnék - eltökélt voltam és összeszedett. Ha harc, hát legyen az, én aztán nem adom olcsón a bő­röm. Mindenre fölkészültem, mint ahogy az elítélt is szá­mot vet sorsával, reményeivel érezvén a vesztőhely közelségét. A fellépés, csak az számít. Mindjárt az elején ébreszteni kell a tekintélyt. Ám ellenfelemnek pillája se rebbent, természetes nyugalmából mit sem veszítve vála­szolt.- Van. Mi sem egyszerűbb ennél.- Remek, akkor mindjárt kérek kettőt - csaptam le a le­hetőségre, de nehogy túl mohónak tartson, még hozzátet­tem -, most egy jó darabig legalább nem lesz vele gon­dom. Már csomagolta, amikor észbe kaptam, ennek a teteje bizony másmilyen.- Nekem alumínium kupakos kellene! - jelentettem ki határozottan, nem akarván kiengedni kezemből egyetlen szilárd fogódzómat, a kezdeményezést. Elveimet föladva menthetetlenül a semmibe hullok, végleg elvesztem, be­szippant az örvény. Hát egy tapodtat sem hátrálni, külön­ben újabb hasznavehetetlen holmival gyarapítóm a már így is épp elég komoly készletet.- Ohh, kérem... Alumínium kupakosat tetszett mon­dani? Az is akad.- Igen, azt. Az alumínium kupakosat - mondtam immár erősebben hangsúllyal, határozott karmozdulatok nyoma- tékosító kíséretében, mint aki képes elmutogatni a keresett fém mibenlétét.- Parancsoljon. íme - mutatta nyílt tekintettel -, szíves­kedjék a kasszához fáradni - és már tuszkolt volna. Ám a gyanú és a kétkedés ördöge javában fűtött, rava­szul vizsgáztatni kezdtem.-Akkor ez egy alumínium kupakos, rákapcsolható... - arcán semmi változás -, tehát rákapcsolható? De hisz, most látom csak, hogy ez menetes, ez így mégsem jó...- Szóval rákapcsolhatót tetszett mondani, nem mente­set?- Nem, rákapcsolhatót és félcolosat - terítettem ki most már az összes kártyámat. - Van itt ilyen egyáltalán? - úgy látszik az eset komolyabb, mint gondoltam, de most már mindenképpen végig kell csinálni.- Ja, hát ha ilyet teszik kérni, ilyen nálunk aztán nincs. Egyáltalán gyártják ezt még?- Gyártják. De árulja el nekem, miért nem mondta ezt rögtön?-Nem tisztem elriasztani a vevőket, kérem. Ha most elviszi azt a holmit, akkor legalább addig, amíg haza nem ér, lett volna néhány jó pillanata. És a végén esetleg, még passzolt volna is. Mit zaklassam én itt a boltban a kuncsaf­tot. Otthon kidühöngi magát, sokan meg egyenesen azt hi­szik, ők kértek rosszat. Aztán szépen visszahozzák kicse­rélni. Mentegetőznek, eltársalgunk, és vesznek még va­lami mást is. Kész haszon, nem...? - vezetett be mélyen fakadó lélektani ismeretekről tanúskodó elméletébe a „kereskedelmi tanácsos”. - Tehát, parancsol valamit az Úr?- Eeegen. Alumínium kupakos, rákapcsolható, félcolos műanyag fedelet - mondtam, de ezt már a mindent értő, a világ rezonanciáiba harmonikusan illeszkedő, helyét meg­lelt emberként, s a tökéletes megnyugvás hangján.- Fáradjon a kasszához - nézett rám távolba mélyülő Buddha-pillantással, mint aki ismét átadott valamit az élet értelméből, tudván, hogy a végső kérdésekre csakúgy nincs biztos válasz, mint arra: hol lehet alumínium kupa­kos, rákapcsolható, félcolos műanyag fedelet kapni... Kovács János NEGYESSY ZITA Viseltes brumi és tojásgránát E C ; cseriként emlegetjük, holott réges-rég kihur- colkodott Budapest kilencedik kerületéből. Az „asszonynevén” Használtcikk Piac már akkor sem volt az Ecseri úton, amikor még csak ott vásárolhattunk farmernadrágot, dzsekit. Az édes­bús emlékezetű hetvenes években, annak is a vége táján. Mert hol volt még az időtájt a magyar ipar re­meke, a Trapper? És főleg hol volt az amerikai, na­rancssárga cérnával duplán tűzött, indigós, csősza- ;; bású farmer. Amiért megőrültünk. Ami nélkül nem érezhettük magunkat valakinek. Amit, ha többre nem is, csak egy délutánra, a hódítás idejére elku- nyeráltunk barátnőnktől, hadd lássa az a hosszú, : szőke hajú fiú, hogy nekünk is van farmerunk. Ba­rátnőnktől, akinek a nagybátyja ’56-ban „disszi­dált”. Neki bezzeg volt farmerja. Fenékre simuló. Annyira szűk, hogy le kellett húzni a cipzárját, hogy a farzsebből előhúzható legyen a buszbérlet, amikor kéri az ellenőr. Jártunk az Ecserire - bárhogy is hívják - sóvá­rogni. Csak egy kicsit látni, megérinteni, megsza­golni, ha már nem is lehet a miénk az a nadrág. Mert hogyan is telt volna rá. Apánk másfél heti fi­zetését kérték érte. Akkor ez volt a lényeg. Nem a rézmozsár, a töl- cséres gramofon, a gömbölyű fedelű keménykalap. Ezeken meg-megakadt a szemünk, rácsodálkoz­tunk, hogy „jééé”, de futás tovább, végig a soron, addig a zugüzletig, ahol álmaink netovábbját kínál­ták. Kit izgat ma már egy farmer?! Már nem kell érte az ^^^^^________—mtmmmmmm Ecserire menni. Ma - így, negyvenesen - egyebe­kért csorog a nyál. Legalább annyira, mint annak idején egy Lewisért. Megérintette a lelkemet a régiség varázsa. A szecessziós lámpa, karcsú, ívelt törzsével, ha­rangvirág búrájával. A porcelán kislány, hajában masnival, kötényén katicabogárral. Anyám fésül­ködőasztalán állt hasonló a tükör előtt. Aztán egy gondos portörlésem alkalmával lesodortam, a kis­lány feje levált a testétől, de nekem jobban fájt, mint „neki”, anyukám előbuggyanó könnyeit látva. Nászajándékba kapta talán a nippet. Nem is a kárté­tel keserítette, hanem a visszahozhatatlan idő. Az Ecserin bóklászva nagys’asszonynak érez­heti magát az ember. Legalábbis ezt igyekszenek tudatosítani benne az árusok.- Nagys’asszony, magácskának olcsón meg­számítom. Mennyit ér magácskának? A lófarkos asszony felkapja asztaláról a gondo­san összehajtott csipke ágyterítőt, szétlebbenti. Nagyanya horgolt hasonlót. Gömyedten hajolt munkája fölé, reszkető balkezének bütykös muta­tóujjára feltekerte a honleány cérnát, jobb kezében a horgolótű boszorkányosán tempózott. Egy-egy csillagocska egy estéjébe került, büszkén számol­gatta, egymásra rakosgatta, örvendezett a gyarapo­dásnak. Ámikor már nagyon öreg volt nagymama, másra nem is volt kapható. Már nem emlékezett ránk, már csak kedves arcok voltunk számára, már magázott bennünket, mint a tiszteletet érdemlő idegeneket, de az ujjai tudták a dolgukat, készültek a kézimunka-csillagok. Kislánykoromba röpít az ezüst tálcán heverő vi­seltes brumi is. Vajsárga, koszlott bundácskáját muszáj megtapintani, arany bogarú, barna üveg­szeme hálásan csillan.- Egy ezresért odaadom - kapja el vágyakozá­somat a pocakos, bajuszos férfi. Hiheti, a mackóra fáj a fogam. Nem sejti, hogy nekem nem az kell, hanem a már nem hallható esti mesék. Száznál is több árus les a vevőre. Egyikük cser- fes, másikuk úgy tesz, mintha nem is látná, hogy kuncsaft érkezett. Hagyja, hadd csemegézzen, hadd fogdossa meg a bronzszobrot, a tubákos szelencét. Talán érzi, nem komoly az ügyfél, ennek nem ai portéka kell, hanem csak a lelke bugyraiból előkú­szó emlékek. Tojásgránát, puska, horogkeresztes jelvények, katonasapka, Lenin-szobor. A savanyú képű, vél-: hetőleg emésztési zavarokkal küszködő férfi fel sem néz újságjából, amikor megtorpanok felhoza­tala előtt. Fölösleges is volna. Ránk vagyon írva, mire számíthat az eladó. A: sor végéről kiszagolják, hogy pénzes vásárló vagy: ábrándos lelkületű bámészkodó érkezik. Azt is: megérzik, ki ért a régiséghez, s kivel lehet meg-: etetni, hogy „ez bizony ántik”. F ohász: Uram, add, sose legyek olyan gazdag, hogy bármit magaménak tudhassak. Hogy megmaradhasson bennem a sóvárgás. Hogy vágyakozhassam megfizethetetlen tárgyak és elér­hetetlen célok után. Ne adj meg mindent. De ne vedd el az emlékezés örömét. Szubjektív Boszorkányos korunk RÉG KINŐTTEM már a mesék világából, s történelmi tanulmá­nyaimból is igencsak elfeledtem a boszorkányos kort. Ha találko­zom is olyannal, akire illenék a szó, többnyire más gondolatot ébreszt bennem. Valahogy elné­zőbb, megbocsátóbb vagyok vele szemben. Hiszen nem okoz fé- : leimet, inkább a kedvemre van. S elsősorban, mert kivétel nélkül nő. Ráadásul szemrevaló'. Mondanom sem kell hát, hogy mennyire meglepett, amikor másvalaki is elém került a minap. Férfi volt az illető, s ha jópofás- kodott is a tévében, legnagyobb igyekezete ellenére sem tudta el­nyerni a szimpátiámat. Fölöttébb idegennek tűnt számomra, noha már elég jó ideje szélesebb kör- ben is ismert. Rangos magyar úr. Szövetség tagja. Egyenesen maga a főbo- szorkány! Mivel hazánkban már ilyen is akad. S amit csinál - a hivatalos jogosítványa alapján - nagyon természetes. Fehér má­gia ügyében jár el, leszedi a ron- | tást, ami a halandót esetleg éri, s kívánságra - többi között - sze­relmi jóslásokba is bocsátkozik. Nem munkája, amiben buz- gólkodik, sokkal nemesebb hiva­tása táplálja fáradozását. Egyházi tevékenységet folytat őkelme fene nagy szorgalommal és kitar­tással. Kívül áll ugyan minden ismerősebb felekezeten, nincs hozzá templom, vagy imaház, s a fogadóidő is nélkülözi az imád­ságot, fohászkodást, de oda tarto­zik, amire annak idején bejelen­tették, s az engedélyt adták. S miért, miért nem: csak az il­lető nyakkendője egyházi tulaj- ; don. Áz egyéb ruházat már a sa- 1 játja. Legalábbis az ellenkezőjét jj nem hangsúlyozta a mindenkit hülyének néző férfiú, amikor másfélékről is faggatni próbálták a nyilvánosság előtt. Á nyakkendőn kívül ugyanis - egyelőre legalábbis - többre nem telik a perselyből. Mivel kassza talán nincs is, hiszen bevétel he- | lyett csupán adományokról lehet szó az állítás szerint. így nem adózik a jövedelem! A találkozá­sonként leszurkolt kétezer forin- - , tocs ka... Ha jobbat ki nem találok, es­küszöm, felcsapok én is boszor­kánynak! Persze, amennyiben bevesznek engemet is a bejegy­zett, rangos szövetségbe. Mert mi történhet az új pályán? Vagy si­kerül, amit jövendölök, csinálok, vagy sem. A pénzem minden­képpen biztos. Ráadásul adózat­lanul költhetem. Amire más mó­don kevésbé van vagy egyáltalán nincs lehetőségem. Egyszóval: csábító a boszor­kányság akkor is, ha az „eklézsiá­tól” mindössze szolgálati nyak­kendőt kap az ember. Valahon­nan, valamiből - ahogyan láttam - csak telik többre is, s mellőle valószínűleg egyéb sem hiányzik a boldogsághoz. Különben biztosan nem azzal foglalkoznának a szövetség tag­jai, amivel most az idejüket töl­tik. Sokkal prózaibban telnének napjaik. Néhányan esetleg dol­goznának is, bármennyire nehe­zükre esne. BÉRÉRT, FIZETÉSÉRT, mint annyian. Adomány helyett beérnék azzal, amit a munkahe­lyen kapnak. Adólevonás, tb-já- rulék után. S amiből szegénye­sebb fantáziájuk miatt megélni próbálnak még mindig számosán ebben az országban. Gyóni Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom