Heves Megyei Hírlap, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-16 / 191. szám

W 4/UU HElyETT /.ÖUU hT, ES >.VVU H Ely ITT v'.JVO FT. jrMWMWMMMZWW fCCrCfC^ ff f IW 70-0» C.'#«// C'O OM'O 04/^1

I

A HÍRLAP mamink i

Elköszönt, mint szervező, maradt, mint muzsikus

(Folytatás a magazin 1. oldaláról) Ferencsik Jánostól kezdve Kobayashi Ken-Ichiróig számos dirigens működött közre, de hallgattuk Sirnándy Józsefet, továbbá Ránki Dezsőt, Lehotka Gábort, Lukács Pált, Kocsis Albertet, az Állami Hangversenyzenekart, a Pe- rényi testvéreket, a Kodály-vonósné- gyest, a Debreceni Kodály-kórust,a Liszt Ferenc Zenekart, a Magyar Állami Énekkart és másokat. Az Egri Szimfonikusok is szerephez jutottak, évente legalább egyszer. A bérletfüzetek emlékül őrzik számomra a gazdag és felejthetetlen programokat, amit külön felsorolni szinte képtelenség. A Gárdonyi Géza Színház volt ugyan az állandó helyünk, de nagyon sok hangverseny volt a Bazilikában, egy időben a Rossz templomban, majd a Dohánygyárban, sőt a Sportcsarnokban is. A felnőtteken túl ifjúsági bérleti előadások gazdagították szellemiekben a fiatalságot. Nemcsak Egerben,

hanem Gyöngyösön, Hatvanban, Hevesen, Lőrinciben, Füzesabonyban is megjelent műsoraival a Filharmónia. Nagyon remélem, hogy ez így lesz a jövőben is, mert ha nem, az elkeserítene.-Nincs összefüggés az Ön lemondása és a Filharmónia átszervezése között?- Véletlen egybeesése a dolgoknak ez a nyári időszak. Én jóval előbb eldöntöttem, hogy befejezem az eddigieket. Csak látnám már az utódot, aki átveszi tőlem az anyagokat! Az évadkezdés ugyanis sürgető. Amit tettem, azt az ügyért, a városért, a zenekedvelő egri és megyei közönségért tettem. Az emlékekkel együtt ez az érzés a sajátom. Nem szeretném, ha negatív kicsengése lenne az általam elmondottaknak, a múltbeli visszaemlékezésnek, a jelen gondjainak. Egy határkőhöz érkeztünk, optimista vagyok, menni kell tovább.-Személy szerint, mint zenész, bizonyára nem teszi le a „ lantot".-Először is bérletes zenehallgató szeretnék lenni. Természetesen tovább játszom klarinéton az Egri Szimfonikus Zenekarban úgy is, mint annak alapítója. Na és ott van még a Szepesi- quartett.- Ez már a könnyebb műfaj, de ha beszélgetünk, ne felejtkezzünk meg róla. Hiányoltuk az idén a Szent György-napi műsort.-Tíz éve kezdtem azt a sorozatot, elsődlegesen az anyagi feltételek megteremtésébe fáradtam el egy kicsit. Akik legutóbb ott voltak a Fényes Szabolcs-esten, hallhatták, hogy a könnyűzene nekem megmaradt hobbinak. Mindig megtaláltam a komoly- és a könnyűzene közötti helyes arányokat, esetleg a jövőben a zongora, a dzsessz lesz a fő számom. Sok szereplésre hívnak bennünket, mert igénylik azt a zenét, amit mi játszunk. Maradok

konzervatív muzsikus, mint mondtam is a Fényes-esten. Tisztelek minden irányzatot, de nem változtatok.-És a hajdan elképzelt nosztalgiakávé ház?- Az anyagi alapjait, mint zeneiskolai igazgató, nem tudtam megteremteni. Ettől függetlenül részben megvalósul az alkalmi fellépések során, vagy például a kis Dobó téren, ahol esténként sorra kerülünk. Ezekben a napokban azonban a bérleti hangversenyek sorsa és jövője mindennél jobban izgat.

Ezek után így vannak ezzel a komolyzene hallgatói is, akik nevében kötelességünknek érezzük megköszönni azt az igényes munkát, amit Szepesi György három évtizeden át végzett a Nemzeti Filharmónia képviseletében. Vele együtt csak remélni tudjuk a hasonló folytatást.

Fesztbaum Béla

Lokálpatrióták

Igaz lehet, hogy a nagy eszmékből születnek a jeles örökségek.

De ha egy város nem eszmékből, ideológiákból, szlogenekből és évtizedes maszkokból-papírmasékból gyárt image-t, hanem hagyja, hogy polgárai pénzt keressenek, nemkülönben képeket fessenek, vitákra gyűljenek össze, parkosítsanak, akár hordóra hágjanak föl nyilvános tereken, tegyék a dolgukat, akkor bizony már van értelme az egésznek. Akkor bizony már ott igazi polgárok vannak.

Egert mindig azért szerettem, mert itt mindig is polgárok voltak. Régebben paposak, picipolgárok, talán nyársról metszettek is, de a város mindig erőd is volt az urba, a szó középkori értelmében. Mert ott már ci- toyen-kultúráról beszélhetünk, ahol egy ingatlancég vezetője irodalmitársadalmi folyóiratot finanszíroz, ahol egyesületek működnek a város csinosítására, ahol az egyes értelmi- ségi-iparos-kereskedő is szépmíves céhet alkot, ahol az etnográfus-népzenekutató antikvitással foglalkozik (és mondjuk nem olajszőkítéssel),

ahol máig van hagyománya a vendéglátásnak, hol is világbajnok cukrász és futballbíró él.

Meglehet, jó ideje csak fél lábbal élek a megyeszékhelyen, inkább csak örök-átutazóban, miként e kis haza többi településén. De ha igazi otthont kell keresni, akkor mindig Egert választom. Ez magánügy, közüggyé talán csak az teheti, hogy szívvel-lé- lekkel e lokálpatrióták mellett vagyok, akik belakják a várost, akik aurát teremtenek a „portugál kagylóba”. Igen Eger-lakó lenni, az egy külön kaszt, egy társaság, s ezt csak az értheti meg, aki gyermekkorától magába szívta a bükkaljai levegőt.

És akkor már nem is annyira az idegenforgalom, a turisztika számít - dehogynem, az is -, hanem az a fajta mentalitás, amelyet a gerincét el nem

vesztett, még értékteremtésre képes ember képvisel; megengedhető: az értékesen jelet hagyót összehozni a magánhaszonnal is.

De van a léleknek jobbik fele, s akkor nem lehet különválasztani azt, hogy hobbinknak élünk vagy pénzt keresünk (vagy lehet, de akkor meglehetősen hamar bekövetkezik az egyetemleges elgyagyásodás, a citoyen ezt is, azt is tudja, szinkronban, mert igénye van rá).

Jó lenne, ha nemcsak a lokálpatrióták, hanem az újgazdagok is azzal szórakoznának, hogy egymást licitálnák túl a kulturális alapítványok, középületek, médiák és szociális intézmények létrehozásában, s azt forszíroznák, ki tud többet az értékes élettechnikákból mobiltelefon nélkül.

Az ember szabad szelleme mélyen gyökerezik a természetben, a hely szellemében is. Az egri lokálpatriótáknak már van „couleur lo- cale”-juk, sajátosságuk, tervük és életprogramjuk. Szorítsunk nekik.

Káló Béla

Vagonokban, határokon át

Egy egri vöröskeresztes önkéntes ápolónő emlékei

Kiss Kálmánná Németh Irén még 1942-ben olvasta a falragaszokat Eger utcáin báró Apor Gizella országos ápolónői főnökasszony aláírásával: „Asszonyok! Lányok! Jelentkezzetek a vöröskeresztes tanfolyamra! Sok a sebesült, kevés a kórház!”

Két bátyja és unokatestvére szolgált a fronton, ezért érezte hazafias kötelességének az egészségügyi ismeretek megszerzését. Kitűnően vizsgázott, majd 1943-ban a mai siketek általános iskolájában, az 547-es számú hadikórházban lépett szolgálatba. Bátor, ügyes kezű lány volt, nem ijedt meg, amikor 1944 őszén dr. Pethő Iván kórházparancsnok felolvasta a rendelkezést a hospitál felszerelésének be- vagonírozásáról és az országból való kimenekítéséről.

A tanfolyam után műtősnőnek képezte ki magát. Hamar megszokta a munkát, hiszen jó két évvel azelőtt érkezett az első sebesült fagysérülésekkel a kórházba, s követték a lőtt sebbel beszállítottak.- A saját bőrén érezte a háborút?- Október végén borzalmas bombazápor zúdult a városra. Kattogtak a géppuskasorozatok, szirénasivítás, robbanások, repülőgépzúgás közepette rohantunk a hordágyon fekvőkkel a Dobó utcai óvóhelyre. Az Irgal- masok kórházából is próbáltunk menteni, onnan azonban már nem sokan

kerülhettek ki. Az épületet bombatámadás érte. Az operált és gyógyult, menetkészen papírjaikra váró katonák mind a romok alatt maradtak. A bombázás egyetlen túlélőjét az mentette meg, hogy a fürdőkádban ült, s zuhant egy emeletet. De amputálni kellett.-Azután elindult a kimenekítő szerelvény...- Édesanyám is jött velem önkéntes nővérnek. Hatvankét marha- és két személyvagonba fértek el a kórházak műszerei. Hiába volt a Vöröskereszt jele a szerelvényen, útközben is kaptunk géppuskasorozatokat. Az úticélunk a németországi Duderstadt volt. Hadifogolyként rendeztük be egyemeletes épületbe a kórházat, de kis idő elteltével már a német lakosságot is kezeltük. Az amerikai csapatok bevonulását meglepetésszerűen éltük meg. Az első, aki lejött az óvóhelyre, s megtudta, hogy magyarok vagyunk, örömében a földhöz vágta a sapkáját: - Éljenek a magyarok. Nekem apám lenni magyar! - kiáltotta.- Hogyan sikerült hazajutniuk?- Súlyos beteg lettem, s amikor felgyógyultam, már 1945 őszét írtuk. Jelentkezhettünk hazaszállításra. De a karácsony és az új év még a gibolden- hauseni barakkokban ért minket. Konzervdobozokból vágtunk ki figurákat a fára, színes fonalakból láncot fontunk. Patkányok is „laktak” velünk a szélfútta falak között. Februárban pakoltunk be a vagonunkba. Időztünk

még egy északi- tenger-parti lágerben. Ott semmilyen fűtési lehetőség nem volt. Találkoztam egy fiatal házaspár hozzáértés nélkül gondozott kisbabájával. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a keresztfámmá fogadtam. Még ma is tartjuk egymással a kapcsolatot. Tavasz- szal azután egy ferences pap érkezett a táborba.

Elmondta a tiszteknek, hogy Magyarországon kemény felelősségre vonás várja őket. Azt javasolta, hogy inkább Kanadába vagy Ausztráliába induljanak. A többieket viszont a hazatérésre biztatta. Nekünk nem volt félnivalónk.- Mi várta itthon Önöket?- Nem sikerült az orvosi egyetemre mennem, így a tanítóképzőben szereztem képesítést. Az egri Líceum lélektani állomásán dolgoztam. Később gyógypedagógiai tanfolyamra jártam, s a Sertekapu úti iskolában kaptam munkát.- Dolgozott még abban az időben is a Vöröskeresztnek?- Az iskolában elsősegélynyújtó, csecsemőápolói tanfolyamokat rendeztem. Aztán megszületett a három gyerekem.

Később egy baleset ért, s leszázalékoltak. Ma már nem dolgozom a szervezetben. De ha meghívnak a fiatalokhoz, szívesen beszélek nekik a régi időkről.

Hallgatom a fél emberöltővel ez- előt’t történteket, amelyek olyan élénken élnek az emlékezetében, mintha a ma eseményei volnának. Fia családjával járja a természetet, s meséli az unokáknak emlékeit. Naplóit, dokumentumait rendezi, szeretné közkinccsé tenni.

Császi Erzsébet

VSzubjektív

Ki hajtja majd be a mai behajtókon...?

A TÁRSASHÁZI törvény megszületése előtt hallom az egyik önkormányzati vezetőt a gondokról nyilatkozni. Szerinte a sok kintlévőség a probléma, s a további teendőjükhöz a tartozások behajtása a legfontosabb.

Megértem az aggályait, mérlegelni tudom törekvésük jogosságát. Ami jár - az jár. Kötelező a törlesztés, az elfogadott közös költség. Fizessen, akinek kell!

No de másról miért nem beszélnek, vagy legalábbis ejtenek több szót...? Hiszen nagyon is firtathatnák például, hogy valójában milyen örkormányzati ingatlanoknak, lakásoknak, házaknak lettek tulajdonosaik a korábbi bérlők. Kimutatást készíthetnének országosan arról, hány épületet, otthont adtak el igazán tisztességgel, s mennyi, aminél megfeledkeztek gyakran szinte a legalapvetőbb kötelességről is az értékesítők, amikor áruba bocsátották a kijelölt „objektumokat”!

Egy-egy településen úgyszólván a két kezén megszámlálhatja az ember azokat az építményeket, amelyeket az évek - eddigi életük - során teljesen felújítottak, nemcsak megtévesztő külső csinosítást - némi vakolatjavítást, festést -, hanem mondjuk gépészeti javításokat, tetőszigetelést is kaptak.

Állítható, hogy általános hiányosság a lapos tetők beázása, ami önmagában sem kis kellemetlenség az alattuk élők számára. S igencsak megfizethetetlen a lakóközösségeknek.

A panelcsodák manapság már milliósnál is nagyobb hibáihoz a számlák túlnyomó többségén a szükséges kiadások töredéke sincs, s ez a hiány csak növekszik a továbbiakban. Akiknek pedig lakbérre, fenntartásra, a kötelező minimum befizetésére sincs már pénzük, ugyan honnan lenne a jóval megterhelőbb költségekhez, bármennyire is válnak mind el- odázhatatlanabbá, sürgetőbbé a feladatok...? S ekkor még csak a tetőknél tartunk!

Szóval, emlegethetnék már valahol, hogy esetleg a behajtókon is behajtanak valamit végre, hogy ők se maradjanak ki a nyilvántartott adósok közül! Miután tartoznak azok is, akik az ingatlanokat felelőtlenül eladták, s mohóságukkal, gyorsaságukkal annyi panaszra adtak utóbb okot. Adósságuk fejében követelni lehetne tőlük talán mindjárt azt is, ami után most ők futnak elkeseredetten! S ez lenne a legkevesebb.

Hiszen amivel a mulasztásukat ma pótolni kell, jóval többre rúg, ha csak a lapos tetőkre gondolunk is. Bizony, lehetett volna csupa tatarozott, rendbe tett házat, lakást is értékesíteni, legfeljebb valamivel magasabb áron, de még elérhetően. Egyenesebb a dolog, ha a korábbi gazda felszámolja az ilyen ráfordítását is, s csak azután kalkulál.

Nehezebben, de ki-ki nyugod- tabban tudomásul veszi a cserét, jóval könnyebben vállalja megszerzett új tulajdonát.

Attól tartok azonban, hogy egyoldalú marad a behajtás. Az fizet továbbra is, akivel mindeddig fizettettek.

AZ TARTOZIK - akit kíméletlenül adóssá tettek...

Gyóni Gyula