Heves Megyei Hírlap, 1997. július (8. évfolyam, 152-177. szám)
1997-07-05 / 155. szám
laaaiiv.iwBiaa ^ w. i.^> i-es üveg t>y tt, tető ív ti ® 590Ft helyett 290Ft « A másik Lenkey (Folytatás a magazin 1. oldaláról) nokaként a Délvidékre vezényelték, ahol nemzetőrei hősiesen helytállot- tak a Temerin, Jarek és Verbász melletti harcokban. December közepén a Honvédelmi Bizottmány rendeletére nemzetőrökből és önkéntesekből alig tíz nap alatt 6 század lovasságot toborzott az osztrák Schlich tábornok ellen. December 23-án alezredessé léptették elő. Rövid ideig részt vett a felső-tiszai harcokban. 1849. január 25-én személyes sérelem miatt leköszönt parancsnoki tisztéről, a hadsereget azonban nem hagyta el. Április 2-án ezredessé nevezték ki, s a 10. Vilmos huszárezred 6. századának parancsnoka lett. A VII. (fel-dunai) hfedtesFKmetty-hadosztályában részt vett a tavaszi hadjáratban. Május 6-án áthelyezték a 13. Hunyadi huszárezred élére. Miután megbetegedett, június végéig szabadságon volt. Június 30-tól a tartalék, a későbbi IX. hadtest egyik hadosztályának parancsnokává nevezték ki. Hadtestével július közepétől a tiszai hadsereg kötelékében a cári csapatok ellen küzdött. Augusztus 4-től az Aradon szerveződő tartalék hadtest egyik hadosztályának vezetésével bízták meg. A világosi fegyverletétel előtt sikerült hazajutnia Egerbe. Tartva azonban a feljelentéstől, önként jelentkezett a város osztrák katonai parancsnokánál, aki letartóztatta. Aradon a hadbíróság golyó általi halálra ítélte, amelyet 1850. január 31-én 12 évi várfogságra módosítottak. Rabságát Aradon töltötte, ahonnan 1853. december 14- én kegyelem útján szabadult. Ezt köVéres csatában igyekezett a nemzet megvédeni szabadságát vetően hazatért Egerbe, ahol arcképét megfestette még ebben az évben az akkor Egerben alkotó, nagy hírű Kovács Mihály festőművész. Az önkényuralom megszűnte, az 1867-es kiegyezés után Lenkey Károlyra is jobb napok következtek. A vármegye főszámvevője lett. Élénken közreműködött a honvédegylet tevékenységében, miközben sokat gondolt az 1848^4-9-es dicső napokra. Emlékeit papírra vetette, amelyet a Hon című fővárosi lap folytatásokban közölt. 1874. május 18-án hunyt el. Földi maradványait a Kisasszony temetőben hántolták el. Csontjai mellé helyezték 1936-ban a város által Aradról hazahozott öccsének, Jánosnak maradványait. Szecskó Károly Hölgyek, Urak, bemutatom: Zám Andreát! E gy régi előadás alkalmával, vidékről hazafelé jövet, zötykö- lődve a buszon, az egyik kolléganőmmel unaloműzés gyanánt „találd ki”-t játszottunk. Én mondtam egy operettcímet, ő mondta a szerző nevét. Ő dúdolt egy dallamot, nekem ki kellett találnom, melyik operettről van szó. Örültem, hogy akadt valaki, egy rokon' lélek a fiatalok közül, aki szereti, kedveli ezt az (tévhit) időseknek szóló műfajt. Még annál a buszos esténél is jobban éreztem magam, mikor a Mont- martre-i ibolyában színpadon láttam fent említett kolléganőmet: Zám Andreát.-Mit jelent neked az a szó, hogy operett?- Ha ezt hallom, akkor a zene, a tánc jut eszembe, és az, hogy veszek egy nagy levegőt, és nem engedem ki soha többet, csak az előadás végén.- A sok-sok színházi lehetőség közül miért éppen az operettet szemelted ki?- Első éves gimnazista voltam, amikor Tunyogi Péter felesége, Eszter ajánlotta, hogy próbálkozzam meg az énekléssel. így kerültem a zeneiskolába, ének tagozatra. Majd negyedikes gimnazistaként jutottam be az Operettszínház színészképző stúdiójába.- Ezt olyan természetesen mondtad, mintha minden negyedikes gimnazista az operettbe kerülne.- A húgom hallotta a hirdetést, és mivel nem tudtam, hogy hová felvételizzek, jelentkeztem a felhívásra. Miután felvettek, otthagytam a gimnáziumot, és Budapestre mentem. Beiratkoztam egy másik iskolába, és az érettségit már ott tettem le.-Milyen volt az „operettmániások” fellegvárában?-Nagyon szerettem ott lenni. Mármint a színházban, ugyanis a közegben már nem éreztem olyan jól magam. Vidéki lányként, barátok, ismerősök nélkül eléggé elhagyatott voltam. De mindenképpen vigasztalást nyújtott az a tény, hogy olyan emberekkel játszhattam egy színpadon, mint Németh Marika, Lehoczky Zsuzsa, Felföldi Anikó.-Ezek után itt kötöttél ki, és beiratkoztál az itteni stúdióba is. Miben különbözött a fővárosi iskolától?- Ott inkább a táncra és az énekre fektették a hangsúlyt, nem volt alapos képzés színészmesterségből. Ezzel szemben Egerben ebben is volt részünk.-Ha valaki elvégezte a stúdiót, nem tehet mást, mint várakozik, hátha akad egy szerepecske, talán épp egy operettben...-Amikor megtudtam, hogy játszom majd a Montmartre-i ibolyában, először nem akartam elhinni. S bár nagyon örültem az operettnek, mégis azt szeretném, ha úgy gondolnának rám, mint mindenre használható leendő színészre.-A szerep, amit a darabban játszol, primadonna, bár te inkább szubrett alkat vagy.- Szerencsém, hogy Viola nem egy nagyasszony, hanem egy kislány, és így ötvöződik a két szerepkör, és valójában szubrett primadonnaként lépünk színpadra esténként Szilágyi Olgával felváltva.- Tudom, hogy van egy ékszerteknősöd. Szereted a természetet?- Szeretnék vásárolni neki egy társat, mert az előző - sajnos - elpusztult, és a napokban rendezek be neki egy nagyobb, jobban felszerelt terrá- riumot. Volt egy macskám is, amit Klepács Andrea kolléganőmtől kaptam. Ám a cica - mivel kijárhatott - egyszer csak eltűnt. Még most is nagyon hiányzik. Ezenkívül növénymániás vagyok... Mátraderecskén, ahol a szüleim laknak, a szobámban legalább negyven cserép virág van.- Miben láthatunk legközelebb?- A nyári szabadtéri előadásokon az Apácák című musicalben játszom majd Amnézia nővért. Baráth Zoltán A veretes emberség jobbá nevelő testamentumát tolmácsolta Makay Margit emlékezete Ismeretlenül is kerestem. Megsejtettem varázslatos egyéniségét, nemesveretű karakterét. S aztán létre is jött az annyira várt találkozás. Az első pillanatban lenyűgözött Makay Margit, az akkor már több mint 95 esztendős művésznő. Mindenekelőtt egyszerűségével, közvetlenségével, azzal a bájosan gyerekes nyíltsággal, ahogy érzéseit tolmácsolta. Nem is szólva a színháztörténeti értékű sztorikról. Átszellemülten emlegette ezeket. Sorolta kor- és sorstársait, Thália legnagyobbjait. Adomázva, értékelve, soha nem sértve senkit. Vérbeli színésznő volt. Egy alkalommal nem találtam a nappaliban. Unokahúga, Pilisy Baba szólt, mindjárt jön. S akkor nyílt az egyik szoba ajtaja. Megjelent, vonult, mint egy fejedelemasszony. Kitárt karokkal. S következett a míves szöveg is. Természetesen a szituációhoz alakítva. Ekkor azonban közbelépett rokona.-Margit! Ez a .... darab második felvonásának harmadik jelenete. Meg is nevezte a munkát. A főszereplő szomorkásán nevetett:- Miért rontod el az örömömet? Arról is faggatott - évődve -, miért nem keresem meg a szomszédban lakó Major Tamást, vagy a szemben élő ideológiai diktátort, Aczél GyörgyötLátva lesújtó tekintetemet, nem csipkelődött tovább. Inkább mesélt.-Legalább ellenőrzik az embert. Hajdani direktoromtól azonban ma is riadozom. Valószínűleg sikereim irritálták, no meg arisztokrata származásom is. Ezért - mihelyt módja adódott rá - kipenderített a Nemzetiből. A száműzetés mégis csak egy évig szólt, mert a közfelháborodás, a közönség szeretete visszaparancsolt a világot jelentő deszkákra. Játszottam is vele a Tartuffe-ben. Véletlenül úgy közelített hozzám, hogy megkarmolta a nyakam. Mihelyt lehetett, vágtáztam ki a színpadról. Utánam jött. Arról tudako- lódzott, hogy mi ez a kirohanás. Ekkor egy kissé fizettem neki. Odavágtam: nem ártana, ha néha a körmeit is tisztítaná. Szerény riposzt volt ez a sok mellőzésért... Máskor meg elém tette kész memoárját, illusztrálva muzeális rangú fotókkal. Kissé panaszkodott:-Nem kell senkinek, pedig nem annyira rossz. Ráadásul önmagam adom benne... Mivel abban az időben szerkesztettem a megye irodalmi-közművelődési folyóiratát, vállaltam a részletekben publikálást. Kellemesen csalódtam. Frissen, könnyedén, elegánsan írt. Akaratlanul is arra nevelve mindnyájunkat, hogy nem a cím, a rang számít, hanem az, hogy mennyi emberség szorult belénk. Várta a lappéldányokat, s majdnem vállalkozott arra is, hogy Egerbe utazik, hogy közönség előtt készítsek vele nyilvános riportot. Legközelebb mégis módosított.- Szerkesztő úr, egy kissé szklero- tikus vagyok. Egykor én voltam a főváros legelegánsabb, legünnepeltebb asszonya. Nem hinném, hogy ezt az illúziót össze kellene tömi. Az azonban megoldható, hogy itt készítsenek videofelvételt. Ilyenkor ugyanis megállíthatjuk a készüléket, törölhetjük a szamárságokat, s talán valami felcsillan abból a sikeres nőből. Néha észrevette, hogy megrendít sorsa, s mégis vigasztalt:- Ez az élet rendje. Leépülünk. Még az a jó, hogy egy ideig korrigálhatjuk a kor szülte bakikat, hogy aztán végül jöjjön a mindent egybeolvasztó homály. Hallgattam, majd vitáztam vele. Már csak azért is, mert mindmáig köztünk, bennünk él. Nemcsak ő, hanem az a misszió is, amit betöltött, hiszen az emberség testamentumát tolmácsolta a rivaldafényben, majd a sűrűsödő magányban is... Pécsi István fiVSzubjektív Szív nélküli „szíveslátás”..? A KEDVES NÉV eleddig csupán a klasszikus osztrák zeneóriást juttatta eszembe - de már pesti vendéglőt is idéz. Egy újabbat, amit hivatalból bezártak némi rendellenességért. Például az idegen nyelvű étlap meg a vásárlók eldugott könyve miatt. Egyébért - mint a tulajdonosa a tévében is megerősítette - sor nem kerülhet az intézkedésre. Ha így mondta, állította, biztosan úgy van. Jómagam sohasem jártam a hazánkban szokatlan hangzású étteremben, s valószínűleg akkor sem ülök asztalhoz, ha kiderülne, hogy az üzlet mégis ártatlan, és ismét kinyitják. Égyrészt, mert valahogy jobban eligazodom a magyar ajánlatokon, s nyugodtabb vagyok, ha a Vásárlók Könyvét nem kell különösebben keresgélnem. Másrészt pedig, mivel az a hely, amely a diplomata és más jeles látogatóknak, a tehetősebb közönségnek tetszik, kevésbé csábító, marasztaló nekem. Látatlanul is túlontúl drága. Akkor sem tudná megdobogtatni a szívemet, ha éppenséggel kisvendéglőnek hívnák. A korábban határozottan alacsonyabb, megnyerőbb kategória ugyanis - ha egyáltalán van még ilyen - ma már nem jelent semmit. Többnyire ösz- szemosódtak az osztályok. Némely, szolidabbnak hitt étkezőben többe kerül a leves, mint előkelőbbnek tartott társában a hús, esetleg annyiba. Ráadásul azt a levest néha olyan csészében tálalják, ami jobb esetben isféltányérnyi. Ha éppen gulyás a kívánság: két pötty krumplival és hússal több a másiknál. Mert egyébbel nemigen különbözik. Szóval, ha én lennék a hatóság, inkább ilyenekre figyelnék legelőször. Meg a pohárra, amibe pikoló sör kerül korsónyi áron.. S nem a Vásárlók Könyvét keresném mindjárt, hanem mindenekelőtt talán az ajtónál megszokott étlapot. Magyar nyelven is, s véletlenül sem kódszámokkal, hanem világos árakkal. Hogy még a küszöb előtt eldönthessem: bemehetek- e? Csak utána bogarásznék jobban is. Tényleg annyit ér-e ez vagy az? Aztán persze szétnéznék még egy kicsit a teremben, figyelném a berendezést, a felszolgálást, bekukkantanék a konyhába, a raktárba. Sőt az illemhelyre is, ha van ott dolgom, ha nincs. S azután zárnék, ha muszáj. Mivel az idegen szöveg vagy az eldugott vásárlói könyv igencsak a jéghegy csúcsa. Igazából nem ettől „akad ki” a vendég. S ha nem tudnák, hadd súgjam meg e helyről is az ellenőröknek: lenne még sok, amire figyelhetnének. S NEMCSAK az idegenforgalmi főszezonban, hanem előtte és utána is, hogy a „szíveslátást” mindig, mindenütt valóban szívesen fogadhassuk. Gyóni Gyula v •v
