Heves Megyei Hírlap, 1997. június (8. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-07 / 131. szám
_WÊÊ ____ IJ____I N osztalgiával fűszerezett béke Rádiós médiahajóval a Duna-kanyarban Amint a meghívóban megfogalmaztatott: a Magyar Rádió Rt. Regionális és Nemzetiségi Igazgatósága, a Calipso 873 Budapest, a szegedi, a debreceni, a nyíregyházi, a szolnoki, a győri és a pécsi körzeti szerkesztőség a Dunán tartandó sajtótalálkozásra invitálta nem is olyan régen az újságírókat. Azon a napon kora reggel vészjóslóan szemerkélt az eső. Budapesten viszont már rendületlenül zuhogott. így aztán aki tudta, fedezéket keresett. Ilyenre leltem én is a Vigadó téri hajóállomáson, ahonnan a Hunyadi hajó vitt bennünket erre az ígéretes kirándulásra. Közös sors Hamar összefutottunk. Többen a reméltnél, az ismerős arcok rögvest feltűntek. Aigner Szilárd - a meteorológus „sztár” - sorra járta a termeket, s készséggel nyilatkozott bárkinek. Annyira rutinosan, hogy a névjegyek osztogatásánál sem feledkezett meg. A fiatalabbak körében jóval nagyobb feltűnést keltett az az együttes, amelynek addig csak a nevét hallottam. Az Irigy Hónaljmirigy valamennyi tagja meglepően szolidan viselkedett, egészen addig, amíg a pódiumra nem léptek. Ott aztán - az indulás után nemsokára - megtörtént a fantasztikus metamorfózis. Produkciójukat az irigylendő eredetiség, a kirobbanó energia, a pikantériával ügyesen ötvözött szellemesség, a bájosan polgárpukkasztó alapállás, a szinte tökéletes mozgástechnika jellemezte. Figyeltem idősebb kollégáim és kolléganőim arcát. Eleinte távolságtar- tóan méregették az ifjakat, ment is ez egy darabig, végül feladták a küzdelmet, s felszabadultan nevettek. így aztán nem csoda, hogy hamarosan kitört a szűnni nem akaró vastaps. Eltűnődtem: Istenem, ha ezek a gyerekek belülről is ennyire nyitottak, s ilyen friss szemmel, ennyire előítéletek nélkül szemlélik a világot, akkor nemcsak sikersorozat lesz az osztályrészük, hanem a teljes élet is. Az, amire tengernyien hiába sóvárogtunk. Nem is ez a fontos, hanem az, hogy az ő lapjaik bejöjjenek. Gyógyító terefere Nem kis részben ezeknek a fiúknak gyerek megszólal: „Hát, ha három tyúkot vágtak, tanító bácsi...”-Ez meg kömyezetórán történt - folytatja az anekdotázást Margitka. - Mesélem a kicsiknek, hogy a búzából liszt lesz, abból megi kányát De vajon mi lesz, kérdem, a búza héjából. Az egyik pádból már jön is a válasz: „Kenyérhéj...” És ki nem fogynak a sztorikból. Történetek, gyerekszájak követik egymást, míg bele nem fáradunk. * Persze, voltak nehéz időszakok is ezen a pályán. Emlékezetesek azok az évek, amikor a körzetesítés Damok- lesz-kardja lebegett a fejük felett. Hol ide, hol oda akarták csatolni a kis iskolát, napi ingázásra ítélve tanárt és diákot egyaránt. , / :t í I i i köszönhettük azt, hogy hamarosan elfelejtettük hétköznapi gondjainkat, átengedhettük magunkat a kellemes ki- kapcsolódás mézédes örömének. Felfedező körútra indultunk, bekukkantottunk mindenhová, ahová lehetett. Aztán - mindenféle szervezés nélkül - kialakultak az egyes csoportok, rajtolhatott a valóban önfeledt terefere. Hozzám a Tenisz című, igen elegáns kivitelű, s meglehetősen borsos árú folyóirat kiadói, menedzserei telepedtek le. A két fiatalemberrel hamarosan „csatáztam”, s azt bizonygattam nekik - megvallom, nem eredményesen -, hogy lapjuk az úgynevezett elit számára készül, s engem bizony e réteg sorsa egyáltalán nem érdekel. Inkább foglalkoztat azoké, akiknek képviselőivel aligha találkozhatom itt. A sanyargatott, a lassan mindenünnen kiszorított milliókra gondoltam. Össze azért nem vesztünk, hiszen mindenki a maga áruját dicséri. Úgy véltem, hadd mondják a magukét. Egyszer csak ott hagynak. így is lett, hiszen felfedezték a társaság egy-két csinos hölgytagját, no meg hordták a szórólapokat. Magányom persze nem sokáig élvezhettem, mert ezúttal a Magyar Hírlap marketingrészlegének munkatársa lett partnerem. Vele gyorsan megértettük egymást. Először nem a közélet szférájáról közelítettünk, hanem a lélek dolgait jártuk körül. Arról szólva, hogy az ország polgárainak zöme „lóg a szeren”, nem tartozik sehová, nem kötődik semmihez, teljesen közömbössé, érdektelenné vált. Mindezzel párhuzamosan nyoma sincs már a bensőbe ivódott erkölcsi fogalmaknak, azaz háborítatlanul burjánzanak a káosz fertelmetes virágai. Visszajöttek a sportbarátok. Bekapcsolódtak a diskurzusba, s máris pa- A ’70-es években azzal indokolták ezt a felsőbb döntést, hogy sok a képesítés nélküli nevelő, s ez rontja az oktatás színvonalát - kezd bele a történetbe az akkoriban már vezető beosztásban tevékenykedő tanár. - Mi itt heten tanítottunk akkor száz gyereket, a szülők meg voltak elégedve a munkánkkal, nem értették hát, mire megy ki a játék. Nos, alakítottak egy háromtagú delegációt, s ahogy mondani szokás, felmentek a miniszterhez. Vagyis inkább az akkori pártközpontba, majd az úgynevezett Kádár-titkárságra, ahol azt mondták nekik: nem itt akarják körzetesíteni az iskolájukat, ez a döntés a helyi tanácsra tartozik. Itthon aztán leszavazták az átszervezést... A keserű levet azért meg itatták a nagyúti tantqstülettek miután az- akrázslottak a szavak. Arról kívántak meggyőzni minket, hogy ez egy átmeneti kor, amelynek törvényszerű velejárója ez a zűrzavar, ez a korrupcióö- zön. Külön kiemelték: természetes az, hogy a megelőző rezsim uralkodórétege szerezte meg - köpenyeget és eszmét váltva - a zsíros állások zömét. Nem is beszélve a privatizációs csemegékről, a semmi mással nem pótolható ínyencfalatokról. Szerény vendéglátás Akaratlanul is szétnéztem, és másokkal együtt félreérthetetlenül rá kellett döbbennem, hogy mi aztán aligha tartozunk ebbe a brancsba. Most már többen telepedtek körénk, s ezt követően kizárólag a sajtó munkásainak kiszolgáltatottságáról beszéltünk. Ostoroztuk - méghozzá teljes egyetértésben - azokat az önkormányzati vezetőket, akik a városi vagy falusi lapjaikat, rádiójukat, illetve televíziójukat csak azért működtetik, hogy róluk zengjenek ízléstelen ódákat, s eszükbe sem jut, hogy megnyomorítják, megalázzák azokat a munkatársakat, szerkesztőket, akiktől megkövetelik a szolgai alázatot. Hát ez bizony a szocializmus utolsó bosszújának a része, ugyanis ezt a bődületes szamárságot a hajdani központi bizottságban találták ki, mondván: így érvényesülnek a helyi információk. Mindenesetre a környezet korántsem volt első osztályú. Ez nem nekünk dukál, hanem a csokornyakkendősök táborának. No de sebaj, nem irigyeljük tiszaviráglétű tündöklésüket. Senki sem méltatlankodott az ebéd hiánya miatt - egyébként saját kontónkra sem rendelhettünk, mert nem működött a konyha -, valamennyiünknek megtette a szendvics, illetve a virsli mustárral. Az alkoholfogyasztók aztán végleg nem panaszkodhattak, mert korlátlan mennyiségben kortyolgathatták - akadtak olyanok is, akik vedelték — a sört. De túl mindezen, a bűvöletes Természet gondolt ránk. Igaz, hol szekori járási hivatal részben osztott iskolává minősítette a nagyútit. Összevonatták az 5. és a 6., illetve a 7. és a 8. osztályt, s ez nehezebbé tette a munkát, a továbbtanulásra való felkészítést. De a falu iskolája ezt is túlélte - büszkélkednek vele.-Talán nem véletlen - hangzik summázatul -, bármiről is kezdünk beszélgetni, valahogy mindig az iskolánál kötünk ki. Annyi közös témánk van, hogy csak ez kitöltené a nyugdíjas-esztendőket. * A Molnár-házaspár immár a pihenőévekre készül. Itt a tágas lakás, ahová hétről hétre visszavárják a fővárosba elszármazott gyermekeiket, de bőséggel ad majd munkát a házat körülölelő kert. Ha pedig rossz idő lesz, mint most is, akkor maradnak a vitrinekben, polcokon sorakozó kötetek. Van mit pótolni, kalauzolnak értékes bibliotékájukban.- Mi lesz a tanítással? - óvakodom elő a megkerülhetetlen kérdéssel.- Az a korszak most lezárul. Ezt az évet még mindketten végigvisszük. Nem bírnám ki, hogy ne én írjam meg nekik az/év y égi .bizonyítványt - vallja be;. Margitka, r,Aztán csend< telepszik merkélt az eső, hol felbukkant a nap, mégis a táj kárpótolt mindenkit mindenért. Diszkréten gördült a habokon az „öreg batár”, megláttuk Leányfalu lombkoszorúját, eszünkbe jutott az egykor itt élt Móricz Zsigmond, akinek számos műve született e helyütt. Szentendre panorámája megkapóbb volt bármelyik útikönyv legjobban sikerült fotósorozatánál. Végül felmagaslottak a Visegrádot megelőző ormok, a bujazöld köpenybe burkolózott csúcsok, s aztán ott fenn a tetőn az Anjouk ősi fészke, a hívogató fellegvár. Lejjebb a Mátyás által is kedvelt Alsó palota. Arrébb Salamon híres tornya, ahol állítólag raboskodott (ez egyáltalán nem biztos) a tragikus sorsú uralkodó. Eltöprenghettünk a hajdani nagysággal összefüggő sztorikon. Eszünkbe jutott az, hogy valaha innen intézték, döntötték el Közép-Európa sorsát, hogy Károly Róbert itt találkozott koronás társaival. S most meg hajózhattunk - jelképesen szólva - egy meglehetősen bizonytalan jövő felé. Fáradtan, kiábrándultán, reményszegetten. Ám tessék felnézni azokra a fenséges romokra. Azok bizony azt sugallják, hogy a lenn se örök, ezért egyetlen játszmát sem szabad feladni. Nem egészen azonosultunk mindezzel, de borongásunk rögvest elmúlt, ahogy Pest felé közeledve ismét közébünk pattant a rockbanda. Lehet, hogy ez a kifejezés nem szakszerű, de hát ennyire ismerem a kortárs zenét. Az azonban aligha vitatható, hogy tehetségük ismét diadalmaskodott. Olyannyira, hogy amikor búcsúztunk az úttól, az öreg Hunyaditól, egy kissé hittünk abban, hogy lát még szép, felhőtlen, háborítatlan esztendőket ez a tenyérnyi Magyarország, amikor mindenkinek osztályrésze lehet az a nosztalgiával fűszerezett béke, ami nekünk megadatott. Igaz, csak hét órára. Pécsi István közénk. Eltelik egy kis idő, mire egyikük megszólal.- Hogy aztán szeptemberben mi lesz...? - tűnődik el. - Nem kétséges, hogy egy kissé elszorul majd a szívünk, de hát bármikor átmehetünk a kollégákhoz egy kis tereferére. Érdekességként esik szó róla, hogy amikor ide kerültek, két idősebb tanár szolgált itt, a többiek a fiatalabb korosztályt képviselték. Ma ugyanilyen az arány a pedagógusok között. Talán csak a gyermekek száma tér el, akkor 190 nebuló tanult az öreg falak között, most mindössze ötvenhárom tanuló ül a padsorokban. Akárcsak a jövő tanévben, amikor Molnár Sándortól a matematika-számítástechnika szakos utód, Rózsa Sándor veszi át az igazgatói stafétabotot.- Milyen iskolát hagy örökül?- Ez egy jó színvonalú intézmény - állítja a távozó igazgató. Megszokott mozdulattal tolja vissza az ormyergé- ről lecsúszott szemüvegét, és folytatja: - Miután megteremtettük a számító- gépes hálózatot, itt minden kisdiáknak kötelező megtanulni a használatát. Van nyelvi laborunk, videoláncunk, amely összeköti az egyes tantermeket, de nem panaszkodhatunk a szemléltetőeszközök hiányára sem. Irigylésre méltó a helyzet, ám az igazgató nem árul zsákbamacskát.- Egyhamar fel kell majd újítani az épületet, otthonosabbá tenni a tantermeket. S ez a mai világban nem lesz egyszerű dolog - fűzi hozzá. - De hát sohasem volt az - tárja szét a karját, s kitekint a szemközti épületre. A falu központját alkotó tér túloldalán most csendes minden. Az ég borújától vaksi ablakok mögött lassan véget ér az utolsó óra. És akkor kicsengettek... j ; t j Szilvás Jutván Egyszer mindenki kimondja a párszavas mondatot: eljött az ideje... Haiku tánc Memento Lassan felejtem az élők gyolcsbatekert verejtékszagát. Idő Kitagad a nyár ölelő karjaim közt már hó kavarog. Lelet Csak a csont és kő A múlandóság örök szép ékszerei. Végül Majd megbékélünk, hogy ne legyen halálom kitoloncolás. Fénytörés Ablakom virág. Délelöttöm lett a nyár: jégben fénytörés. Kegyelet Kerti virágok penge szirma sebet ejt a temetőkben. Ablakod Az éjszakába gyertyásodó tüzekből tudom, újra vársz. Hit Méhecskék lengték körül az üvegbezárt virágillatot. Ének Sírtam éjszakát. Kertem fekete madár. Csak ének voltam. C t 1 í ' .1 i
