Heves Megyei Hírlap, 1997. április (8. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-02 / 76. szám
4. oldal Gondolatébresztő 1997. április 2., szerda Egri sortűz: ahogy a szemtanú látta Már közeledtek a decemberi ünnepek, amikor egy délelőtt csörgött lakásomon a telefon, s egy férfihang azt kérdezte:- Maga írta az egri sortűzről szóló cikket a Hírlapban?- Igen - válaszoltam.- Nos - mondta a telefonáló, miután bemutatkozott -, én egyike vagyok azoknak, akiket december 10-én letartóztattak. Ha érdekli, én hogyan láttam az eseményeket, szívesen elmesélem. Természetesen kapva kaptam az alkalmon, hiszen a szemtanúk nagyon fontos, máshonnan be nem szerezhető részletekkel egészíthetik ki eddigi ismereteinket, s minél többen vannak, annál pontosabban rekonstruálhatók az események. így jött létre végeredményben az a beszélgetés, amelynek legfontosabb részleteit most közzétesszük. A szó tehát az események egyik résztvevőjéé. Leszerelt névtáblák a hajdani Sztálin úton „1956 októbere. A dátumokra sajnos, már nem emlékszem pontosan, de a forradalom híre eufórikus hangulatot eredményezett. Szabadnak éreztük magunkat. A Rákosi-klikkel való szakítás és a pesti események engem például arra ösztönöztek, hogy egy munkatársammal leszereljük a Sztálin (ma Deák Ferenc) út névtábláit. Nekiálltunk ketten, és egyikünk a jobb, másikunk a bal oldalon végigment az utcán, aztán a leszerelt táblákat a munkahelyemen a műhelyben a munkapad alá dobtuk. Különös szerepem nem volt a forradalmi eseményekben, a vállalati munkástanács tagja voltam, és vagyonőri feladatokat láttam el több társammal együtt. 1956. november 4-ével nem értek véget az események Egerben. Sztrájkokkal, tüntetésekkel tiltakoztunk a szovjet megszállás ellen. December lilén is egy tüntetés kezdődött a színházzal szemben, a 60-as ezred emlékművénél. Egy sovány, magas fiatalember szavalta a Nemzeti dalt, utána a tömeg a Himnuszt és a Szózatot énekelte, és ha jól emlékszem, a Székely Himnuszt is. Én a Klapka utcán álltam, a színház mellett az úttesten. Eközben a Deák Ferenc úton a vasútállomás felől egy kék Pobeda személygépkocsi jött nagy sebességgel a Nagytemplom felé, és semmi hajlandóságot nem mutatott a megállásra. Mivel a tömeg nagyon sűrű volt a színház előtti útszakaszon, az emberek közé hajtva mégis megakadt. Ahogy megállt, a tömeg körülvette. Én is láttam, hogy pu- fajkát viselő géppisztolyosok ülnek benne. Az embereket már az is felháborította, hogy közénk hajtottak, többeket veszélyeztetve. Amikor azonban a benn ülőket meglátták, még nagyobb lett a felzúdulás. Megpróbálták a kocsi ajtajait kinyitni, de ez nem sikerült. Akkor megpróbálták felborítani, de a sofőrnek sikerült orral a vasútállomás felé manővereznie az autót, s a tömegből kivergődve, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan eliszkolt Kere- csend felé. A tüntetők között óriási volt a felháborodás. A Tefutól azonnal kiállt egy Garant típusú teherautó, amelynek többen a platójára kapaszkodtak, és a Pobeda üldözésére indultak. Én is felkapaszkodtam. Pufajkások üldözése - fegyverek nélkül Lehettünk vagy tízen, de a gépkocsivezetőn kívül senkit sem ismertem. Hogy mennyire a pillanat hevében cselekedtünk, az is mutatja, hogy fegyveresek üldözésére indultunk, de nekünk nem voltak fegyvereink. A kék Pobedát végül a város határában, a Kőlyuknál, a mostani benzinkút utáni völgy alján értük utol. Akkor azonban már az utasai lövésre tartott géppisztollyal állítottak meg bennünket. Csak az utolsó pillanatban vettük észre őket, hiszen már sötét volt. Leparancsoltak a gépkocsiról, és nem éppen kedves szavak kíséretében az út szélére kísértek, ahol felemelt kézzel az útnak háttal egymás mellé állítottak bennünket. Ahogy ott álltunk katonák kíséretében, odajött egy orosz tiszt. Őrnagy lehetett, azt hiszem. Na, ez az orosz tiszt elzavarta a mi magyar fogvatartóinkat, a kezünket is letehettük. Elvették a személyi igazolványainkat, és leültettek bennünket az árokba. Szemerkélő esőben üldögéltünk ott. Bántani nem bántottak. Egyszer egy orosz katona ment el előttünk zseblámpával. és a lámpa pászmájában orosz harckocsit és páncélozott szállító járműveket láttunk az országutat keresztező dűlőúton. Rövidesen visszaparancsoltak bennünket a Garantra két orosz katona kíséretében, és a magyar gépkocsivezető mellé is beült egy. Elöl-hátul egy-egy páncélozott jármű csatlakozott hozzánk, és elindultunk a város felé. A Sas út környékén találkoztunk az utánunk indult tömeggel. Az orosz tiszt rövid szemlélődés után a Sas útra vezetett bennünket, onnan a Kertész utcán jöttünk tovább, és a Klapka utcára fordulva mentünk az orosz parancsnokság - a mostani városi rendőrkapitányság épülete - felé. A strand sarkán lévő hídnál ismét találkoztunk a tömeggel. Megállítani nem tudták a járműveket, de a nyomunkba szegődtek. A Klapka úti AVH- épület, a szovjet parancsnokság székhelye kapujában egy orosz harckocsi állt csővel kifelé. Az hátramenetben helyet csinált, mi pedig beálltunk az udvarra. Az alagsori fogdákba kísértek bennünket. Én egyedül kerültem egy cellába. Orosz őreink nem voltak ellenségesek. Még cigarettát és gyufát is kaptam az egyiktől. A cellában ülve hallottam a tömeget. Kiabáltak, énekeltek. Egyszer csak feldübörgött egy harckocsimotor. Félelmetes volt, mert nem tudtam, miért. Arra gondoltam, hogy kitör és megtapossa a tüntetőket. Szerencsére nem ez történt, mint később megtudtam, a kaput csukták be, azért kellett helyet változtatnia. Valamikor másnap nyílt a cellák ajtaja, és a folyosón kellett sorakoznunk. Egy mokány orosz ezredes jött oda, valamennyiünkkel kezet fogott, és intett, hogy mehetünk. Nem akartam hinni a szememnek. Természetesen gyorsan elindultunk kifelé. Igen ám, de az udvaron magyar karhatalmisták álltak, és igyekeztek a Kossuth Lajos utcai épület felé terelni bennünket, tehát nem ki az utcára, ahol vártak bennünket, hanem a rendőrség épületébe. Ezt látva az épület előtt állók ismét felzúdultak. Az orosz ezredes, feltehetően megtudva a hangzavar okát. intett, hogy a Klapka utcai kapun engedjenek ki bennünket. Amikor kiléptünk az épületből, a feleségemmel találkoztam először, aki ott várt. Nagy volt az öröm. Csatárláncban jöttek, majd tüzet nyitottak December 12-én - szerdai nap volt - a piacon voltam reggel, talán reggeliért, már nem emlékszem pontosan. A Macky Valér és a Széchenyi utca sarkán találkoztam két ismerősömmel, Bála Józseffel és Ráta Antallal. Ahogy ott beszélgettünk, láttam, hogy a mozi utcájából, a Sándor Imre utcából egy Csepel teherautó kanyarodott ki. megrakva pufajkások- kal. A teherautó a Líceum felé fordult a Széchenyi utcán. Még mutattam is.a többieknek. .Sokan álldogáltunk a Széchenyi utcán, nem gondoltunk semmi rosszra. Beszélgettünk tovább, de körülbelül 10 perc múlva a nyomda utcájából, a Bródy Sándor utcából a Széchenyi utcára egy pufajkás csatárlánc fordult ki a Dobó-gimnázium felé, és 20 méter megtétele után tüzet nyitottak. Fogalmam sincs, miért. Később azt mondták, azért, mert kövekkel támadtunk rájuk. Csak azt nem tudom, honnan szerezhettünk volna köveket?! A Széchenyi út burkolatát nem bonthattuk szét, egyébként meg csak akkor lett volna dobálni való kövünk, ha otthonról viszünk magunkkal... Nekem isteni szerencsém volt, de a két beszélgetőtársam bizony elvágódott. Amikor lehajoltam hozzájuk, Tóni már nem szólt, Jóska a lábát fájlalta. Őt behúztam a Macky Valér utcába. Közben újabb sorozatot hallottam. Átkúsztam a Csiky Sándor utcába, és futni kezdtem felfelé. Akkor találkoztam egy másik csapattal, de ezek katonák voltak. Ők a Széchenyi utca felé futottak. Odakiáltottam nekik, rohanjanak, mert a főutcán halomra lövik a pufajkások a népet! Egy alacsony alhadnagy visszakiabált: Na és? Addig úgy tudtuk, hogy a hadsereg velünk van. Nagyon megrendítő volt számomra az a két szó...” *** Eddig a történet. Nem állíthatjuk, hogy megtudjuk belőle pontosán, mi történt, de azt mindenképpen, ahogy az egyik szemtanú látta. Jó lenne, ha emlékeit több más résztvevőével is összevethetnénk, ezért örömmel fogadunk minden jelentkezőt, aki emlékeivel hozzájárul egy valósághű kép kialakításához. Közreadta: Kratochwill József Az egriek minden évben leróják kegyeletüket a helyszínen elhelyezett emléktáblánál fotó: perl marton Gondolatébresztő A korábban megjelentekhez képest némiképp újabb változatában jelentkezik ezúttal a Gondolatébresztő elnevezésű oldalas összeállításunk. Amint Kedves Olvasóink tapasztalhatták, az előzőekben tipikusan úgynevezett tematikus közlések láttak napvilágot. Azaz, egyetlen téma köré csoportosítottuk szerzőink írásait. Akkor éppúgy, amikor a trianoni béke előzményeit, hátterét, lefolyását és magyarországi hatásait taglalták cikkíróink, mint amikor a februári orosz forradalom legfontosabb politikai, történeti és társadalmi pillanatait elevenítettük fel. A mostani alkalommal egymástól független, ám akár okulásra, tanulságok levonására, akár esetlegesen további vélemények leírására mindenképpen lehetőséget teremtő témákban adtunk helyet a különböző műfajokban készült alkotásoknak. Remélve, hogy elnyerik tetszésüket. Tollvégen A vélelem bére C supán az eset vélelmezhetöségének fennálló lehetősége miatt senki sem jogosul bizonyos messzemenő következtetések levonására anélkül, hogy ne tekintene a szóban forgó tények milyenségének korlátozott voltára - hangzanak el mostanában igen jelentős személyiségek szájából is, rendes közéleti torkokból, amúgy népképviseletileg, hasonlóképpen ápolt kijelentések. Olyanok, amelyek után a kollégák büszkén lapogatják a nyilatkozó hátát: ugye, hogy neked is sikerült, kijött végre, nem telt hiába annyi év, a jelentős felkészülés, na, pihenj rá egy kicsit, zuhanyozz le, lazíts, engedd ki a nadrágszíjat, utazz el Mallorcára két hétre! Jól összeszedted a dolgokat, főleg ott a közepén, te, azt már majdnem értettük is volna, de aztán persze, mégsem csalódtunk. Minden világos. Nem szabad abból messzemenő következtetéseket levonni, ha valaki hűtlen kezel, elvesz, netán átjátszik, mert egyelőre még csak az állam pénzéről forog a szó. Arra meg éppen nem vonatkozik a magántulajdon szentsége. Majd ha el lesz lopva. Akkor igen, az(már igen, akkor oda kell sózni, ha nyúlkálnának a pénzünk után. A szörnyetegek. Az utóbbi időknek csak egyetlen messzemenő következtetése volt, az időközben mégis hazatért, nagyszívű, bajnok Zemplényi, a világcsúcstartó úszó sekrestyésünk. Aki az oly hosszú és kockázatos külföldi szabadúszás után inkább a sokkal csendesebb hazai vizeket választotta ismét, hogy kicsit kifújja magát. Mert ő is olyan, mint a Dacia-akkumulátor, folyton töltődni akar. Magába szívni az új ötleteket. Napjainkban elég egy-két hónap kiesés, kihagy néhány kommünikét, és mindjárt elment - mit elment, elrohant - mellette a világ. Meghallgatások, azok nyomán különféle vizsgáló albizottságok. tárcaközi söprögetés, vissza- és vállvonogatások. Van mit pótolni. Önképzéssel is lehet. Az autodidakta karrieristának a mondattani viszonyokra kell eztán nagyon ügyelnie. Az egyes elemek és a valóság között egészen szűk kohézió szükséges csak, redukálni kell a viszonyokat, mondhatni, súlyt helyezni a minimális dadaista program elébe. Az alany az mindig határozatlan, vagy nem nyilakozik. ő ott sem volt, a húgának a testvére járt arra egyszer, de nagyon melege lett, és visz- szafordult. Az állítmányt keverni illik az alkotmánnyal. És hivatkozni rá, hogy mindkettőt csak hallomásból lehet ismerni. Lebegtetni, mindig lebegtetni a dolgokat. És vélelmezni kell. Aki ma nagy dolgokra hivatott, az inkább csak vélelmezzen csendben, eljut majd az ő hangja bizonyos megfelelő fülekbe, akármilyen halovány is. Ú gy vélelmezem hát, hogy utat találnak maguknak a vélel- mezők, és meglesz az együttködösítés jutalma. Rálelnek a közös hangra, még ha ez a hang nem is lesz egészen tiszta és érthető. Számunkra. Kovács János ____________________Ön Mit Tenne?____________________ A helyes és helytelen mezsgyéjén , A kérdés most: Önnek mi a véleménye? Ha január, akkor nekem tolvaj? - címmel megjelent írásomra telefonon és levélben is reagáltak Olvasóink. Bevallom, jómagam azóta is sokszor elgondolkodom tettemen: noha a rendőröket kihívtam, végül elálltam a feljelentéstől. Anyai ösztönből(?) szinte védtem a lakásomba besurranó - kesztyűt, cigarettát elcsenni akaró -, tetten ért kamaszokat. Bár az olvasói véleményekkel mezsgyén állunk, fele-fele arányban oszlanak meg a „helyesen és a rosszul cselekedett, asszonyom” megfogalmazású gondolatok, mégis azt kell mondanom, tanulságokat, megszívlelendő tanácsokat bőven kaptam, kaptunk... Előbb a telefonhívásokból. Neveket nem említek, mert - ez egy másik gondolkodómérlegelő témája lehetne - a kagylóba bárki bármilyen nevet bemondhat. „Meg kellett volna jól pofozni őket!" Lehet. Valahol tudat alatt magam is azt tartom: a verés csak a cserépedénynek árt, de az időnkénti ütlegelésnek az ember még a saját gyerekén sem látja mindig a hasznát. Tény, eszembe sem jutott a tettleges- ség. Mert legfeljebb nagy- nagy dühömben folyamodnék ilyesmihez. Nem voltam harcias, inkább ledöbbent és tehetetlen, tanácstalan. Az első levelet Záprel Zoltán kisnánai olvasónktól kaptam. „Szerintem nagy hibát követett el azzal, hogy azonnal, ott a helyszínen nem tett feljelentést a rendőrségnek - így az írás - ...a gyerekek érezzék annak súlyát, hogy igenis olyan dolgot követtek el, amiért felelősséggel tartoznak, még akkor is, ha kiskorúak.” Záprel Zoltán kifejti: ha a felnőttek szemet hunynak ilyen dolgokért, csak biztatás arra, hogy a jövőben is hasonló dolgokat műveljenek. Értesíteni az iskolát, a szülőt - kötelesség. Önnek minden sora igaz. Egyet is értek. Valóban a szülőnek volna felelőssége. Sajnos azonban nem egy fából faragtak valameny- nyiünket. Ön az iskolát, a társadalmat is említi. Nem mentegetni akarom őket, de az iskola már egy kis embert kap. Jóravalónak tartja mindet, s így is kezeli. Megpróbálja nevelni, a szó klasszikus értelmében. De megfelelő szülői háttér nélkül kevés sikernek tapsolhat. A társadalom nevelő hatásával pedig úgy vagyok, hogy megfoghatatlan- nak tartom. Nemcsak a mai viszonyok között, régebben is jót és rosszat is tapasztalt a felnövekvő nemzedék. A helyest kiválasztani kell a szülő. Igen, oda lehet menni egy tanárhoz, a szomszédhoz is, de a becsületet, a tiszteletadást, egymás megértését legtöbben a szülői házból hozzuk. Vagy nem hozzuk. S énnek mi okai lehetnek? A kérdésre már egy másik levélből. Varga István egri olvasónkéból idéznék: „Az alábbi gondolatok sorakoztak fel bennem a történtekkel kapcsolatban, amelyek alapján döntöttem volna én is úgy, mint ahogyan azt Ön tette:- vajon azok a 13-14 éves gyermekek tolvajok-e?- szüleik jómódú gazdagok, vagy éhínségben szenvedő szegények?-a gyermekek szülei mivel foglalkoztak és hogyan éltek évtizedeken keresztül?-vajon „ma” mi lehet az oka annak, hogy egy 13-14 éves gyermek „ besurranás- sal" lop? Törvényszerűnek kell-e lenni, hogy ahol a dúsgazdagok létezése legális, ott éhező koldusszegényeknek is kell lenniük?” Varga István, mint írja, nem nekem teszi fel a kérdést. Olvasótársait kéri rajtam keresztül egy kis polemizálásra. Kérem, ragadjanak tollat! Már csak azon szomorú valóság miatt is: bennünket ilyen dolgokról nem sok mindenki kérdez, hallgat meg. Beszélgessünk ily módon. Jómagam egy megtörtént eset kapcsán tettem fel a kérdést Önökhöz. Előfordulhat azonban, hogy olvasóink egyike-másika döntés előtt áll, s több szem többet lát alapon kíváncsi volna mások véleményére, ötleteire. Tessenek bekapcsolódni ebbe a felnőtt játékba. Gondolatainkkal, másmás látásmóddal talán segíthetünk magunkon, s másokon. Rada Katalin i A t A
