Heves Megyei Hírlap, 1997. február (8. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-04 / 29. szám

1997. február 4., kedd 5. oldal PÉTERVÁSÁKA ÉS KÖRZETE Fejtetőre állt a világ Avagy: rendhagyó köszönetnyilvánítás Ballag az ember az éjszaka kellős közepén, abban a biztos tudat­ban, hogy húsz perc alatt legyűri a még előtte álló húsz kilométer­nyi utat, s aztán beáll az autóval a garázsba, s reggelig csend, béke, ilyesmi honol a tájon. Épp e kellemes képzet közepén tart, amikor hirtelen más irányt vesznek a dolgok. Nevezetesen a kívánttól eltérő irányt vesz az autó. Megmakacsolja magát, s egy jégen száguldó csökönyös vas­darabbá változik. Egészen az árokig. Ott aztán megpihen, mint egy huncut kiskutya, tappancsaival az ég felé fordulva. A derék honpolgár - e sorok írója - meggyőződik neje és ön­maga testi épségéről, s kikecmereg a kocsiból. Néhány keresetlen szót mormol, aztán segítségért indulna. De nem kell. A késői óra ellenére azonnal összegyűlnek jó sokan, de mégis kevesen ahhoz, hogy a járgányt felélesszék. A háziak - akiknek a kerítését csak egy jó tündér mentette meg a roncsolódástól - beinvitálják a pórul járt utazókat: telefonáljatok, és nyugodjatok meg - mondják. Aztán előkerül egy autó, s géperővel megtáltosodva talpra állítjuk a meg­viselt „teknőt”. Mindez egy közeli, de tulajdonképpen idegen falu­ban - Recsken - történik. Senki nem kérdez csúnyákat, nem mo­rognak. Segítenek. Sokan voltak, de csak egy nevet sikerült megje­gyezni: Szelei István. Őt zörgettük fel - szó szerint -, s ő viselte gondunkat a további segítség megérkezéséig. Mit mondhatnék? Köszönöm. Neki is, meg mindazoknak, akik még hórukkoltak. S bízom benne, kevés számú, de elszánt ellenségeim nem állnak bosszút jótevőimen. Suha Péter ,3a sóra valóm nem lenne sem varmék kalocsait” Fedémesen született, s kis­lánykorában, mint mondja, édesanyja „ránevelte” a ké­zimunkára, s ez nem volt mindig ínyére. De mégis in­nentől számítja népművészi indíttatását Fehér Jánosné viseletkészítő, a népművé­szet ifjú mestere, népi ipar­művész.-A fedémesi kislányból ho­gyan lett nemzetközi hírű vise­letkészítő?- Igazán divattervező szerettem volna lenni, de ez nem sikerült. Az­tán egy iro­dában dol­goztam, de valahogy olyan meg­alázónak éreztem. Ké­sőbb a fér­jem - aki ke­ramikus - komoly sze­repet játszott abban, hogy elkezdtem a népművészet felé kacsint­gatni. Mivel varrni tudtam, így természetes volt, hogy a népviselettel foglalkozzam. Gyűjtöttem anyagokat fal­vakban és az egri vármúze­umban. Mint megtudom, kizárólag a palócok ruháival foglalko­zik, mert bár korántsem olyan díszes, mint a kalocsai vagy a matyó, de sokkal értékesebb­nek tartja szülőföldje hagyo­mányos ruhadarabjait. Annak ellenére, hogy ezt szakmai körökben is sokan másként gondolják. A míves munkát azonban mindenhol értékelik, példa erre számos külföldi szerep­lése, valamint a legutóbbi Élő Népművészet pályázaton el­nyert Aranyplakettje.-A megnyitó kedvéért öl­tötte magára a népviseletet?- Nem, egyébként is ezek­ben a ruhákban járok. Csak így érzem igazán jól magam. Megesett már, hogy Egerben rám szóltak: „Jé, ezt lehet hordani?”. De nem zavar, sőt örülök, hiszen éppen ez a cél. Megismertetni a hazaiakkal is, hogy a régi, hagyományos dolgok egy kicsit mai testre szabva igenis hordhatók. S örülök, hogy a fiatalok köré­ben mindez egyre népsze­rűbbé válik. (suha) Negyvenkét esztendeje a bükkszenterzsébeti erdő mélyén „A lyukas vastól a zsivány is fél” Még sosem fényképeztek le bagó nélkül Épp az udvaron tett-vett, amikor váratlanul beállítottunk. „Ne bohóckodjatok már, minek kéne énrólam írni?” - summázta véleményét jöttünk okáról Telek Pál. Aztán beinvitált a régi erdészház konyhájába. Felesége házi készítésű baracklével kí­nált. Az udvarról behallatszott a tyúkok kotyogása, a masiná­ban ropogott a tűz. Csendesen beszélgetni kezdtünk. Pali bácsi rövideket, csendeseket válaszolt. Miért is hangoskodna, gon­doltam, hiszen több mint negyven esztendeje él Bükkszenter- zsébettől 6 kilométerre, az erdő mélyén rejtőző erdészházban. tam, meg az erdőn dolgoz­tam, így sok mindenkivel szót válthat­tam. A kénye­lemből már kevesebb ju­tott.- Sokan mondják, mi­lyen jó lehet itt élni - mondja a fe­lesége, Ica néni. - Amíg bele nem kós­tolnak, csak úgy kirándu­lóban, látoga­tóban járnak itt, addig bizony csábító. De nagyon sok árnyoldala van ám az ilyen életnek. Ősszel, ta­vasszal a térdig érő sárban to­csogni. Amíg a gyerekek kicsik voltak, ha esett, ha fújt, vala­hogy biciklire kellett rakni őket, aztán úgy betolni a faluba, szóval nem volt egyszerű. Meg hát amikor még állatokat is tar­tottunk, akkor mindent nekem kellett egyedül csinálnom...'- Az igaz, sok munka kijutott az asszonynak - ismeri el Pali bácsi alig hallhatóan, inkább csak úgy a bajsza alatt -, mert volt úgy, hogy 40-50 disznónk is volt, meg lovunk, 6-7 tehe­nünk, azok gondja mind az ő nyakába szakadt, hiszen én egész nap. az erdőt jártam, legfeljebb ha vasárnap tudtam be­segíteni, már ha nem kellett éppen vadásztatni menni. De hát mit mondjak, szerettem, szeretem csinálni. Na. Ez az igazság. Lassan elköszö­nünk. Előkerül a fényképezőgép, Ica néni» zsörtöl egy sort, hogy melyik kabátot vegye fel Pali bácsi. Az öreg szerint jó az, amelyik épp rajta van, hiszen nem is szakad, nem is piszkos. Persze, az asszonyi hatalom győz: a szürke helyett egy pillanat múlva már a zöld posztóban feszít a házigazda. Még kalapot is cserél. A hatalmas fenyőkkel karé- jozott völgyben valami félelme­tes érzés keríti hatalmába az ­-Laktam én faluban, Erdő- kövesden, amikor ott erdészked- tem, aztán 1955. május 11-én költöztünk ide - idézi a pontos dátumot. - Mert itt volt mun­kám, a szentdomonkosi erdé­szet 1000 hektárjára felügyel­tem, emellett vadőrként is dol­goztam. Azóta kint élünk. Amikor eljött az ideje, ’71-ben nyugdíjba mentem, de ettől függetlenül itt maradtunk, eb­ben a házikóban. Mert megtar­tottam azért a munkát, most is dolgozgatok még, olyan tiszte­letdíjas formán. Etetek, sózok, vadásztatok, egyszóval járom az erdőt, 77 évesen is. Úgy tűnik, mintha ennyi be­széd egyvégtében elég is lett volna, Pali bácsi elcsendesedik, s a kis sámlin ülve elgondolko­dik. Nem zavarjuk, nem sietős. Az erdőben meg végképp nincs miért „rohanni.”- Miket beszélek - szólal meg aztán -, nem is ’71-ben, hanem tíz évvel később nyugdí­jaztak. Eh, az ördögnek sincs már eszében - teszi hozzá mo­solyogva. Még a háború előtt kezdte el Királyhalmon az erdészeti isko­lát. Közben besorozták, s a ka­tonaidő után egy évet hadifog­ságban töltött, csak úgy került haza. Szerencsére nem vittek ki orosz földre, mondja, hanem Lengyelországban maradtunk. Onnan könnyebben sikerült visszajönni. A háború után be­fejezte az iskolát, 1946-ban. Azóta erdészként dolgozik.-Sosem hiányzott a falu, a társaság, a kényelem?- Azt nem mondanám, de ezt kellett csinálni. Társaság éppen akadt mindig, hiszen vadásztat­efféle helyeket ritkán járó - embert. Pali bácsi cigarettára gyújt. „Na, most már szép le­szel” , hallatszik a konyhaajtó üvege mögül. Mindnyájan ne­vetésre fakadunk.-Tényleg nem voltam még bagó nélkül lefényképezve - kuncogja az öreg. - Elég sokat szívok, naponta egy csomag elmegy.- Nem féltek itt soha?- Mitől féltünk volna? - kér­dez vissza, kifújva az első füs­töt. - Meg lehet ezt szokni. Meg aztán velünk van a „lyukas vas” - biccent fejével a konyha felé, ahol a dikó mellett, a fal­nak támasztva pihen a két puska. - Attól meg félnek a zsiványok. Az asszony is lő ám rendesen. Egészen a kapuig kísér. A gémeskútnál még megállunk.- Ilyen jó víz ritka helyen van - mondja -, gondolkodtam már rajta, ha egyszer elköltö­zünk innen, hogy lehetne ezt magunkkal vinni. Persze, tu­dom, sehogy. Mert ez nem mozdítható. Bezzeg a termé­szetvédelmi területet jelző tábla az mozdítható volt, el is vitték, így hordanak szét mindent. Csak tudnám, hogy kinek kel­lett, meg főleg minek.-Alumínium...-Az ördög farába - s ez a vaskosabb káromkodások közé tartozik -, tényleg nem tudni már, mi nem kéne ennek a nép­nek. Tán bot a nyaka közé. Pe­dig egyik-másik megérde­melné. Elbúcsúzunk. A reggeli fagy után felengedett földúton csúszkálunk a falu felé. Mi lesz itt tavasszal, gondolom. Mi lenne, nyugtatom meg magam, Bot kéne a nyakuk közé mint négy évtizede már annyi­szor, beindul a jó öreg UAZ, s ura lesz a sárnak. Most még csak pihen az udvaron. Drága a benzin, csak ha nagyon muszáj, akkor veszik elő. Meg aztán kímélni is kell, hiszen ez már a negyedik járgány. A mostoha viszonyok megviselik a gépet. Suha Péter Jótékonysági bál a sirokiak számára Február 8-án jótékonysági bál lesz a siroki Művelődési Ház­ban. Az este hétkor kezdődő rendezvény szervezője a helyi általános iskola szülői munka- közössége, amely a rendezvény bevételeit a falu tanulóinak tá­mogatására kívánja fordítani. A vacsorával egybekötött bálon a helybéli Paff Irodalmi Színpad is fellép. Felgyorsulhat a sasvári beruházás A parádsasvári csatornaháló­zat bővítésével kapcsolatos az a hír, mely szerint az apró mátrai falu - hosszú huzavona után - átsoroltatott a „fokozottan ér­zékeny, üzemelő vízbázisú tele­pülések" sorába. Emellett a Környezetvédelmi Alap 12 mil­lió forint vissza nem térítendő támogatást is nyújt a község­nek, így végre felgyorsulhat a régóta áhított közműberuházás. Csomós László csütörtökön fogad Csomós László, a pétervásárai körzet MSZP-s országgyűlési képviselője február 6-án tartja következő fogadónapját. A honatya csütörtöki programja így az alábbiak szerint alakul: Párádon 9-től 11-ig, Bodony- ban 11-től 13 óráig, míg Pa- rádsasváron délután egytől há­romig fogadja az ügyes-bajos dolgaikkal őt felkereső polgá­rokat. A helyszín mindhárom településen a polgármesteri hi­vatal lesz. Bodonyban terítéken a költségvetés Bodonyban - miután a pénz­ügyi ellenőrző bizottság már véleményt alkotott - immár a képviselő-testületre vár az idei költségvetés megvitatása. A grémium várhatóan 10-én, azaz jövő hétfőn teszi ezt meg. Bor­sos László polgármester szerint annyit már lehet tudni, hogy a község vezetői e téren nem számolnak mínuszokkal. Ugyancsak Bodonnyal kapcso­latos a hír, miszerint három közmunkás foglalkoztatására továbbra is lehetősége nyílik a falunak. Majd’ 40 évig egy munkahelyen dolgozott, s közben: Márti négyszázszor kötött házasságot Sírokban Persze, nem a saját életét kö­tötte ennyiszer máséhoz, ha­nem több mint 30 év alatt négyszáz pár egybekelésénél „bábáskodott” Borics Gyuláné, aki nemrégiben ment nyug­díjba a Siroki Polgármesteri Hivatalból. Mint megtudtam, a legkedvesebb feladat volt szá­mára az anyakönyvvezetés. Még akkor is, ha a házasságkö­tések mellett - nagyjából öt- venszer - ezen kapcsolatok megszűnését is be kellett ve­zetnie a nagykönyvbe.- Mikor megtudták a falu­ban, hogy nyugdíjba mentem, volt olyan, aki megállított, s megkérdezte: akkor most már te nem adhatod össze a lányo- mékat? Rossz volt azt mon­dani, hogy sajnos, nem - em­lékszik az első „szabadnapok” egyikére. A tanácsnál, illetve a pol­gármesteri hivatalban töltött 37 esztendő alatt nyolc főnökhöz kellett alkalmazkodnia, de azt mondja, mindenkivel ki lehe­tett jönni. Meg az ügyfelekkel is, akik ügyes-bajos dolgaikkal felkeresték a hivatalt.- Úgy éreztem, az a dolgom, hogy segítsek az embereknek. Ha megkért valaki, hogy egy kérelmet írjunk valamilyen ügyben, soha nem mondtam nemet. A kárpótlás idején pe­dig szabályszerűen invázió volt a lakásomon. Azok az emberek, akiknek segített eligazodni a bürokrácia útvesztőiben, bizonyára meg­köszönték a segítséget. S nem maradtak el a hivatalos elisme­rések sem: 1976-ban a Heves Megyei Tanács elnöki dicsére­tében részesült, ’77-ben „Ki­váló Dolgozó” címet kapott, 1980-ban a 20 éves tanácsi szolgálatáért jutalmazták meg egy gyűrűvel. Majd ’84-ben a Minisztertanácstól megkapta a „Kiváló Munkáért” járó jel­vényt, amelyet két év múlva az „Egészségügyért” kitüntető jelvény követett. A magyar anyakönyvvezetés százéves fennállásának, évében, 1995- ben pedig megkapta a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemke­resztjét. Az anyakönyvvezetés mel­lett számos teendőt végzett, a népesség-nyilvántartástól az ügyiratkezelésig, az utóbbi időkben pedig a jövedelem- pótló támogatásokkal kapcso­latos ügyeket is ő intézte. Mint mondja, mindent szívesen csi­nált, talán a testületi ülések jegyzőkönyveinek elkészítése esett egy kissé nehezére. Nem akadt tehát idő a lus­tálkodásra: minden reggel 6 órakor kelt, hogy dolga után siessen. Mára már ez másképp van.- Könnyű a jóba beleszokni - mondja nevetve -, máris ké­sőn kelő lettem: akár fél kilen­cig is pihengetek. Aztán persze mindenféle munka vár: főzök, mosok, takarítok. De azért most már több időm jut a szomszédolásra is. Van néhány barátnőm az utcában, akik hozzám hasonlóan megözve­gyültek, velük is gyakrabban találkozom. Úgy érzi, megérdemli a pi­henést. S egy kicsit bántja, hogy mások ezt nem élvezhe­tik.-Fogalmam sincs, mi lesz azokkal, akiknek 62 éves ko­rukig dolgozniuk kell - fejte­geti, miközben a gőzölgő kávét kavargatjuk. - Igaz, szeren­csére még bírtam volna a mun­kát, mert az egészségemmel nincs baj. Bár engem nem érint, mégis bízom benne, hogy lesz annyi esze a kor­mánynak, hogy visszavonja ezt Borics Gyuláné a szerintem meggondolatlan korhatáremelést. (espé) Közel a szülőföldhöz: Pétervásárán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom