Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-14 / 292. szám
A Telihold dalai: egy nagyteremnyi „kultúrforradalom” Ezredvégi beszélgetés Bereményi Gézával „...alkotni kell minden körülmények között.” Az egri Ifjúsági Házban vagyunk, a kazettán és CD-n a jövő húsvétra megjelenő „A telihold dalai” című új Bereményi Géza-Cseh Tamás-műsor nyolcadik élő bemutatója után.-A ti lemezeitek mindig az adott kor „arcképének” lenyomatai. A most elhangzott dalok többek között arról szóltak, hogy a kádári puha diktatúrát felváltotta a pénzügyi diktatúra, a hatalomban pedig újabb és újabb „szótárakkal" jelentkező kék és zöld „páviánok” követik egymást. Ilyen keretek között milyenek a mai magyar valóság arcvonásai 1996 decemberében, a század és az ezredév végén?- A mai magyar társadalom atomizálódott, elemi egységekre hasadt szét. Minden ember azt hiszi, hogy csak a saját tulajdona, érdeke az egyedül fontos. Ha két ember szóba áll, beszél egymással, azt már hatalmas „kultúrfor- radalomként” lehet üdvözölni, az már nagyon nagy dolog. Én ezt a párbeszédet, megértést szeretném előmozdítani.- - Ezek szerint egy ilyen Cseh Tamás-estet egy nagyteremnyi „kultúrforradalom- nak” is nevezhetnénk?- Huszonöt év alatt ekkora hálát és örömet még nem tapasztaltam, mint amit ez a műsor kiváltott a közönségből. Nem jobb és nem is rosz- szabb ez az anyag, mint az előzőek. De valahogy ma az emberekben óriási, igény halmozódott fel arra, hogy személyesen megszólítsák őket. Ma minden háttérbe szorul, ami kultúra. Szinte divat ezért mostanában a gazdasági helyzetet okolni. De alkottak már sokkal szegényebb emberek sokkal rosszabb körülmények között nagyobb dolgokat is. A magyar kultúra miért nem szólítja meg ma az embereket, miért nincsen helyiértéke? Szerintem ezért a kialakult szomorú helyzetért nem mutogathatunk se a pénzhiányra, se az amerikai tömegkultúra nyomasztó előretörésére - ebben csak mi vagyunk a felelősek. Egyszerűen alkotni kell minden körülmények között, és lehetőleg egyforma színvonalon.- Haladunk a századvég felé, és sorbán veszítjük el az illúziónkat. Az egyik utolsó dalban Cseh Tamás arról énekelt, hogy a korszakok véget érnek, és jön egy „puha vonású jövő, ami eléggé meredek” . Milyen lesz ez a jövő?-Nem véletlen, hogy az emberek évszázadokban gondolkodnak: száz év alatt valami le szokott forogni. Az évszázadok nem pontosan a századfordulók idején kezdődnek és érnek véget, van néhány évnyi ráhagyás. A XX. század 1914-ben kezdődött és 1989- ben ért véget. Három világháborút hozott: két „forrót” és egy „hideget”, és körülbelül ugyanabba a szellemi állapotba tért vissza, ahonnan elindult... Ha megnézzük bármely alkotónak a szellemi arculatát a századfordulón, az tökéletesen illik a mai kor szellemi arculatára. Mintha úgy telt volna el ez a század, hogy semmi nem történt szellemileg. Ha a XX. század 1.989-ben ért véget, akkor mi most a XXI. században élünk. Már vannak is jelei, hogy milyen idők következnek. Két nagy figyelmeztetést küldött az új század, amelynek fölrajzolták az arcvonásait. Az első egy washingtoni ötszázezres négertüntetés volt, aminek ideje alatt Amerika elnöke valahol Texasban „nyugtatta” a fehéreket. A másik „jelet” a jugoszláv háború „mutatta fel”. Ott népek harcoltak egymás ellen, de végső érdekeiben vallásháború zajlott: a muzulmánok kiszorításában mindig meg tudtak egyezni a horvátok és a szerbek. Tehát a XXI. századból a faji és a vallásháború mutatta meg eddig az arcát.- Tudjuk, hogy Bereményi Géza a film és a dráma világában is otthon van. Milyen alkotásokon dolgozik most?- Szeretnék rendezni egy korunkban játszódó filmet. Most fejeztem be a forgató- könyvét. Az lenne a címe, hogy Isten zsiványa, és egy megtörtént esetet dolgoz fel: egy kortársunk emlékirataiból írtam. Egy másik filmemnek a honfoglalás lenne a témája, de ehhez még csak a fele pénz gyűlt össze. Emellett életemben először fogok rendezni színházban. Móricz Zsigmond Úri muriját állítottam színpadra Szolnokon - ez lesz majd ott az évadzáró előadás.- Köszönjük a beszélgetést. (jónás) Háy Gyula cAliguLó című komédiájának bemutatója az egri Gárdonyi Géza Színházban Mert a lóság bennünk rejtezik... Szókimondó korszakban élünk. Nyolc éve mindenről lehet már beszélni. Bátran szidhatjuk a kormányt, minisztereit külön-külön és együttvéve, leránthatjuk a leplet a pártvezérről, véleményt nyilváníthatunk az egészségügy, a kultúra gyászos hanyatlásáról. Tombolhatunk a szabadság érzetében, de nap mint nap szembetalálkozhatunk korlátáinkkal, megszenvedjük kötöttségeinket. Mert a munkahelyünkön (ha még van) mindennél jobban igazodunk, mert a gazdasági hatalmasságok kegyeit közös szokásokkal keressük, a pénz hatalma előtt görnyedünk, s ha kell, lóvá válunk, állatokká degradáljuk magunkat. S ha úgy érezné bárki, hogy kivétel, nézzen csak magába! Beké Sándor rendezőként igazán most mutatkozott be Egerben Háy Gyula A ló című komédiájával, mely olvasatában cAliguLó címmel került színpadra. A szójátékban rejlő disszonanciát, különösséget is igyekezett a mondandó szolgálatába állítani. Nevetésre hív bennünket, de a nevetésre induló száj minduntalan a szorongás vízszintesébe, a meghökkenés parabolájába görbül. Túlságosan komoly a tét ugyanis: az életünkről van szó. A színpadkép gigantomániás épületeivel (Khell Csörsz hangulatkeltő munkája), az ókori Róma eszeveszett divatját idéző harsány jelmezekkel (Rátkai Erzsébet „beszédes”, drágán omló ruhái) már az első pillanatban felzaklató. A kikötői jelenetben különös kockajátékosokat látunk: egy láthatóan álszakállas uralkodót (Caligula szerepében Blaskó Balázs) és láthatóan álbajuszos csatlósát (Pálfy Zoltán, mint Macro testőrparancsnok), amint csillagászati összeget játszanak el egy - a néző számára csak a nyerítésből, s a többiek reakcióiból jellemzett - „hatalmas csődör” ellenében. Matrózok, ledér nők (Bókái Mária mint idősb, Nádasy Erika mint fiatalabb kéjnő), kocsmai leselkedők a színen. A egész kavargó nyitókép már akkor nyugtalanságot keit a nézőben, mikor még el se kezdődött az előadás. Bizony, itt semmi sem őszinte, rövidesen ki is derül: jóformán mindenki tudja, hogy az álszakállas úr és kísérője a császár és őrző-védője, s nem szokás ellenük fogadni, miként azt Selanus teszi a vidékiek őszinteségével (a felvidéki Nagy András fh. lelkes, ám szövegmondásban kissé hadaró alakítása). Az össztársadaöni szintű komédiázásban alig akad egykét józan fő: csupán Egnatius konzul (Ats Gyula jó léptékű figurája), Selanus rokona az, aki képes az eszét és tartását megőrizni, és az Ozsváth Noémi fh. által makacs büszkeséggel „hozott” Ameana, az ifjú szerelmese, akit szerelme, s még inkább érzéki szenvedélye vezéA történeti alapot sem nélkülöző fordulat - a császár a minden pénzét elnyerő lovat konzullá avanzsálja — jól látható változást okoz a történet szereplőiben: Hirtelen elkezdenek lóként viselkedni, s ez külsőségekben is látszik rajtuk. Az ifjú hölgyek nyerget és lófarkat viselnek, a város fiatal férfijait felszerszámozzák, s ami már ad abszurdum: férjhez adandó lányok mamái titkos reményeiben a dicsőséges csődör leendő vö- ként jelenik meg. Az előadásnak egyébként legjobb jelenetei a történet idáig való fokozásában láthatók: Bessenyei Zsófia (Valéria) és Réti Árpád (Fuficius) mint Ameana szülei, a felkapaszkodni vágyó kisemberek karikatúráját adják. (Bessenyei végre egy neki való szerepben!) No nem maradnak le a szenátorok sem dörgölődzésben és olvadozásban (Vókó János, Al- torjai Attila, s az általam látott, december 5-i előadásban kissé indiszponált Halmágyi Sándor, s jól értelmezett szerepben Kiss László). & az igazodó úrilányok (Nyáry Bernadett, Ivády Erika, Magyar Éva - mindegyik el- játszhatná akár Ameánát). A mai kor jelmezét viselő nap- szemüveges arany if jak (Lisz- tóczky Péter, Bácsatyai Gergely, Csoll Péter) minden tudatosságot nélkülöző alkalmazkodásukkal csak árnyalják ezt a fergeteges romlottságú társadalmi körképet. Nem látnak tovább az orruknál. S vajon fognak-e? A simulékony, de azért a maga etikáját, józan eszét a maga boldogulására alkalmazni tudó kisembert Sata Árpád (mint korcsmáros) remek bevérzéssel és esetlenséggel formálja meg. A vitriolos szatíra egyik csúcspontja, mikor az úrilányok között válogató Incita- tust (a lovat) „megkínálja” az ő kiérdemesült, ám mégiscsak valamiképpen alkalmas, sőt legalkalmasabb szamarával. Saárossy Kinga - mint Lollia - ragyog a felkapaszkodott szerető elkényeztetett és agresszív szerepében. Férje, a Pálfy Zoltán alakította Macro testőrparancsnok vállalja a kétszínűséget a karrierért. S miként páncéljának erotikus formázata is jelzi, azt hiszi, férfiúi erényei igazolják e gátlástalanságot, tudatosan asszisztál a zsarnoknak. Szorong, de feladatkörét élvezi. A társulatba visszatért színész, Blaskó Balázs Caligulaként parádés lehetőséget kapott a szenátusa ellenében kormányzó hisztériás despota szerepében. De mintha ez feszélyezné is, s mintha önmaga felfogása és a rendezői elgondolás nem esne egészen egybe. Beke Sándor harsány és direkt világot állít szembe velünk. Blaskó igyekszik némi intellektuális árnyalást belevinni a tudathasadásos zsarnok. figurájába. (Történeti tény: az i. sz. 37-41-ig uralkodott Caligula titokzatos idegbetegséget kapott, s hatalmának végén tényleg konzullá tette a lovát. De azért kezdéttől nem volt bolond.) Ez a kettősség mindvégig ott vibrál a játékában, melynek végső jelenete meggyőző:' a lóból készült virslibe „fullad” elkékülő arccal. (No, bárcsak e fenyegetés célzatosságát magukévá tennék korunk zsarnokai!) A teuton testőrök hármasa (Várhelyi Dénes, Balogh András, Bácsatyai Gergely) a komikumot fokozza, s idegenségüket, vezérelhetőségüket nyelvi eszközök is segítik. Külsőségekben is kitalált Horváth Ferenc írnoka, Fésűs Tamás (Matróz) ingatag jelenléte a színen semleges feketében kérdőjel: a különálló? Az egyéni moralista? Szcenikailag is új az egri néző számára ez a produkció. A színpadot teljes mélységében kihasználja, s egy mozgatható emelvénnyel osztja, variálja. Szögi Csaba készítette a koreográfiát, a zenei aláfestés vélhetően közös munka: a köztes betétek némileg elidegenítenek. A darab végi rockzene célzatossága jó ötlet és értelmezhető. Beke Sándor és társulata nagy odaadással, sok energiával készült az előadásra. A rendező-direktor számára ez több volt, mint egy méltatlanul mellőzött, ám briliáns talentumú szerző müvének újjáélesztése. Társulatot kell újjáépítenie, a maga képére formálnia. Nagy tisztességgel teszi, de még az út kezdetén van: a szereposztásban új tehetségeket támogatott, s régi aktorokat emelt ki a skatulyából. S ez nyereség a nézőnek, s próbatétel a színésznek. Az erős vizuális hatásokra épített előadás elsődlegesen nevettetni szándékozik, ám elgondolkodtat: vajon bennünk is megvan a lóság? Vajon mindenki olyan császárt kap, amilyet megérdemelj . Jámbor Ildikó Caligula (Blaskó Balázs) Selanus (Nagy András) lovát nevezi ki konzulnak FOTÓ: MAJOROS TAMÁS Szuromi Rita: Eredetek S anyi volt a legkisebb, a legcsenevészebb az öt gyerek közül. Érthető, hogy az egész család rajta tartotta a szemét. Nem a sápadt, aszott, korán megvénült arc hívta fel magára a figyelmet, sokkal inkább azok a balul kiütő lépései, amelyek rendszerint megmozdulásait kísérték. Sanyi gyakran megfordult a kocsmában. Ám a többi legényhez hasonlóan ő nem a nőkkel vagy az előző este a torkán leeresztett ital mennyiségével hencegett, hanem nemesi őseire emelte poharát. Emiatt aztán gyakran vált nevetség és gúny tárgyává.- Nézd a hétszilvafást, ő is olyan ágrólszakadt hatholdas, mint mi vagyunk, mégis hogy felvág! - dorgálták. Egyszer azonban betelt a pohár. Úgy érezte, nem tűrheti tovább a sértegetést, és szájon vágta az első embert, akit nevetni látott a többiek durva tréfáján. Több se kellett. A kocsma ápőrodott, füstös levegőjében egymásnak estek az emberek. À legényvirtus adokrkapokra ösztönözte a hajdani nemesifjak csenevész leszármazottait. Arra azonban mindenki ügyelt: Sanyi se maradjon ki az „áldás”-ból. Feri unta meg legelőbb a verekedést. Kiszabadulva futott Árminhoz:-Bátyám! Ütik a kocsmában a Sanyit! Árminnak több se kellett. Legidősebb fiával, Gézával befogatott, s a kocsmába hajtatott. Az első, keze ügyébe eső lócával hatalmas ordítás közepette lecsendesítette a dáridó- zókat. Sanyit vérző orral, hatalmas átkozódások közepette vezette haza az apja. Néhány hónap múlva Ármint a vármegyeházára hívatták. Az ítélet: 10 hónap börtön az öregnek is, a fiának is. Ármin tajtékosra verte a lovakat, amíg hazaért. Kihajtott a majorba, és köszönés vagy magyarázkodás nélkül - ami amúgy sem volt kenyere - az ostorszíjjal teljes erővel végigvágott Sanyin. A fiú könnybe lábadt szemekkel nézett apjára, de mielőtt még bármit is kérdezhetett volna, az öreg ráförmedt:-Eridj haza, csomagolj! Tűnj el erről a vidékről, de még jobban teszed, ha az országból is elmész! Csomagolás közben anyja szipogása közepette értette meg, miért is kell elmennie. * Hat hónapja élt Amerikában, amikor megismerte Zsuzsát. Sanyi akkor már egy húsboltban volt eladó, Zsuzsa pedig kint élő nővérénél nevelte a gyereket. A fiatal nörsz harmadik gyerekként, hozomány és jövő nélkül, a hétszilvafá- sok országától távol dajkálta unokahúgait. Sanyi alig várta Zsuzsa jöttét. Jólesett magyar szót hallania, s megosztani valakivel a távoli haza híreit. Alig tudtak még egymásról valamit, de az biztos volt, hogy egyelőre egyikük sem térhet haza. Hogy miért? Erről egyikük se beszélt. Gyakran álmodoztak viszont az Alföld poráról, s a benyitó vendég mögött megszólaló csengő hangjaiban gyakran vélték felfedezni a gulya kolompját. Sanyi egy nap levelet kapott. Áz írás rövid, alig kivehető, szálkás betűkből állt: „Hazavárunk, fiam!” Sanyi ebből megértette: anyja szava parancs, sietnie kell. * Négy hónap múlva érkezett meg a rónára. Bármennyire is vágyott haza, csalódás érte. Zsuzsával a karján, egy Amerikában kiállított házasságlevéllel a zsebében, apja házába sietett. A látvány ledöbbentette. A rózsalugason nyoma sem volt anyja gondos kezének, az istállók ajtaja mögött kiáltott az üresség. Csak egy távoli rokon kesergéséből tudta meg: baj van. A földet elárverezték, apja másnap főbe lőtte magát. Anyját két hónapja temette a pap. Sanyi lerogyott az öreg karszékre. Csomagolni kezdte az ajándékát, amit az első hónapok magányában faragott: egy oltárt és egy szárnyas angyalok által tartott ovális tükröt. Mintha arra vágyott volna, hogy abból a távoli világból szülei meglátják a tékozló fiú keze munkáját... Évek teltek el. Az amerikai időkre már semmi nem emlékeztetett. Csupán az oltár és a szárnyas angyalok. Sanyi gyakran simította végig érdes kezével őket, mintha szülei arcát simogatná azokból a régi időkből... * Sanyi nem sok mindent hagyott fiaira. A házat ugyan rendbe hozta, de soha nem érte el azt a fényét, mint apja halála előtt. A hajdani hétszilvafások leszármazottai már a tanyát sem ismerték. Csak legendák jártak azokról az időkről, amikor elvesztették mindenüket, ami a nemesi élet becsületét jelentette. C supán a fából készült oltár és a törött szárnyú angyalok emlékeztettek egy panelvilággá alakult füstös városban azokra a távoli évekre.
