Heves Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-30 / 280. szám

Nyolcvan fölött kiszolgáltatottan Megkötözve nem okozhat kárt hatok, mert hiszem, hogy egy idős em­bernek is joga van méltóság­gal eltölteni a hátralevő ide­jét. * Az egri me­gyei kórház 3- as belgyógyá­szati osztályá­nak főorvosát arra kértük, mondja el, mi­lyen állapot­ban vették fel a beteget. Dr. Szele Kálmán szerint Lassú- nénak nem volt tüdögyul- „Ne fosszuk meg őket az örömtől és a méltó- ladása, vi- ságtól” (Felvételünk nem a cikkben szereplő szont egy év- mamát ábrázolja) vei ezelőtt Ki tudja, nyolcvan év fölött ál­dás vagy átok az élet? Erre a kérdésre aligha adhat pontos vá­laszt az az idős ember, akit a korral járó betegségek olyany- nyira sújtanak, hogy az agyban is károsodást állapítanak meg a szakemberek. Mégis, mégis... Az élet nyolc­vanon tűi is szent dolog. Óvni kell. így gondolja Bánfái Ist- vánné egri olvasónk is, aki so­káig habozott, míg panaszával végül is szerkesztőségünkhöz fordult.- A nagymamámról van szó - kezdi a történetet az elkeseredett asszony. - Tudja, lakótelepi la­kásban lakunk, a harmadik eme­leten, s a férjemmel mindketten dolgozunk. Egy jó ideig velünk élt a nagymama, Lassú Lajosné is, de aztán úgy gondoltuk, nem maradhat egyedül, s minden­képpen olyan helyet kell szá­mára biztosítani, ahol állandó felügyelet alatt áll. A mama 87 éves, agyér-elmeszesedése van. Akadnak pillanatok, amikor el­veszíti a kontrollt maga fölött. Idén márciusban úgy döntöt­tünk, hogy a bogácsi szociális otthonban helyezzük el, Mivel magánvállalkozásról van szó, bíztunk benne, hogy embersége­sen, szeretettel bánnak majd vele. Harmincezer forintot ad­tunk egyszeri alapítványi hozzá­járulásként, amikor felvették az otthonba, s tudomásul vettük, hogy a havi ellátása 18 ezer 600 forintba kerül. A kis nyugdíját kipótoltuk, így kivittük Bo­gácsra. Már a felvételkor ígér­ték, hogy adnak majd egy szer­ződést, de ezt későbbi kéréseink ellenére sem kaptuk meg. Elő­ször akkor támadt rossz érzésem, amikor egy délutáni látogatás alkalmával megkérdezték tő­lünk, hogy adtunk-e a maminak enni. Mivel igennel válaszol­tunk, azt mondták: akkor ma már nem kap vacsorát. Három hónap elteltével feltűnt, hogy a mama állapota rohamosan rom­lani kezdett. Arra gyanakodtam, hogy nyugtátokat adtak neki, s ezt szóvá is tettem. A nővérek természetesen tagadtak. A veze­tőnő pedig alaposan leteremtett minket, amiért ilyesmit feltéte­lezünk. Ennek ellenére félvállról még hozzátette, hogy nem fogja kísérgetni a mamát, sőt ha kell, ki is kötteti. Majd fölemelte a hangját, végigmutatott az elesett öregeken, és azt mondta: „Ha akarom, mind fekszik!” Rettenetesen bántott a dolog, de nem szóltam. Kifizettem a következő havi díjat. Ezt köve­tően is jártunk Bogácsra. A mama egyre jobban fogyott, éj­szakára lekötözték. Többször is mondogatta nekünk, hogy nem jó itt neki. Az utolsó hetekben még rosszabbra fordult az álla­pota: észrevettük, hogy láza van. Az otthonban azt mondták, hogy az orvos rendszeresen látogatja a gondozottakat, s hogy a mamán már nem lehet segítem, mivel rákja van, s már az egész testén áttétek vannak. Mit mondjak? Kétségbeestem, és követeltem, hogy azonnal hozassák be az egri kórházba. Erre újabb ma­gyarázat érkezett: fölösleges be­hozatni, mert a kórházban már úgysem veszik fel, és egyébként is csak pénteken tudnának intéz­kedni. Ez szerdai napon történt. Másnap, csütörtökön újra tele­fonáltam, és követeltem az azonnali beszállítást. Ez meg is történt. A kórházban megállapí­tották, hogy a mama csaknem teljesen kiszáradt, s hogy rend­kívül leromlott az állapota. Itt infúzióra kapcsolták, s egy-két napon belül jobban lett. Már evett és ivott. Jelenleg a króni­kus belgyógyászati részlegen van. Rendszeresen látogatjuk, lát­hatóan javul. Azóta kimentünk a ruháiért Bogácsra. Ottjártunkkor a mama volt szobatársát, aki ha­sonló helyzetben volt, már nem találtuk ott, azonban meglepve tapasztaltuk, hogy az asztalra té­rítőt raktak, rajta ropi és gyü­mölcslé. Ez a mama ottléte alatt egyszer sem fordult elő. Hát, ennyi a történet. Sokáig vívódtam, míg az újsághoz for­dultam, mivel most sem tudom, hová tudjuk majd a nagymamát elhelyezni. De az biztos, hogy Bogácsra nem. Mindez velünk történt meg, a mi tragédiánk. Mégis úgy érzem, nem hallgat­jobb oldali emlőrákot állapítot­tak meg nála. A felvétel időpont­jában a beteg teljesen ki volt szá­radva, erről tanúskodott az erő­sen lepedékes nyelv, s a fizikai állapot is. Hogy ez gondatlanság következménye-e, egyértelműen nem lehet megállapítani. Egy biztos: amint infúziót kapott az asszony, javult az állapota. * A bogácsi szociális otthonban a két fiatal gondozónő nem lepő­dik meg jövetelünkkor. Moso­lyogva hellyel kínálnak, s Las- súné nevének hallatán szinte egyszerre bólintanak.-A mama úgy került hoz­zánk, hogy egy másik szociális otthonban bántalmazták, amiért kórházba került. A kórházból sürgősséggel került ide, az ott­honba. (Ezt az állítást az unoka határozottan cáfolja. Elmondása szerint egy hónapot valóban má­sik otthonban töltött a mama, de ezt követően egy kórházi kezelés után hazavitték, és négy hónapig velük élt. Ekkor választották a bogácsi otthont.)- Az biztos, hogy az első pil­lanattól kezdve vele volt a leg­több dolgunk. Állandóan bo­lyongott, a szobatársait nem hagyta pihenni, elvette a ruhái­kat, s széttépte azokat. Egy alka­lommal egy műanyag széket tört össze, s előfordult, hogy a házi­orvosnak is nekiment. Á mi dol­gunk, hogy az itt lévő többi em­ber nyugalmát is védjük. Ennek ellenére hozzászoktunk a jelen­létéhez, senki nem közösítette ki, s róla is ugyanúgy gondos­kodtunk, mint a többiekről - mondja Ambrus Ferencné.- Az unokája arra gyanakodott, hogy nyugtátokat kapott, és azt is említette, hogy több alkalom­mal ki volt kötve a néni - jegy­zem meg. — Gyógyszert csak orvosi uta­sításra adhatunk a gondozottak­nak. A mama elég sokféle orvos­ságot kapott, főként akkor, ami­kor a doktor úr észlelte, hogy vi- zesedik a lába. Ekkor vízhajtót is kapott káliummal. Később tüdő- gyulladás lépett fel. Augmentint, majd Proncillin injekciót is ka­pott. Néhány alkalommal altatót is adtunk, de mivel ez napköz­ben zavartságot idézett elő, többször nem alkalmaztuk. Az valóban előfordult, hogy kikötöt­tük, főként a többiek nyugalma érdekében. A nyomaték kedvéért előveszi a naplót is a nővér, hogy napról napra végigkísérhessük Lassúné állapotának alakulását. Ebben mindennap följegyezték, hogy mennyit evett, hogy aludt, volt-e széklete, milyen gyógyszereket szedett, mikor látta orvos és mi­kor látogatták a hozzátartozói. Az utolsó hónap feljegyzései közül kitűnik, hogy a néni egyre étvágytalanabbá vált. Október 29-én állapítottak meg először lázat nála, s már ezen a napon is nyomatékos aláhúzással szere­pel a megjegyzések között, hogy bőven kell itatni a beteget. Ezt a későbbi napokon is bejegyzik. Október 4-én állapítják meg, hogy „nem lehet lábra állítani”. Ekkor kéri az unoka, hogy azon­nal szállítsák be a kórházba. Vé­gül is a néni 7-én került a gyógy­intézetbe. * Ha már itt járunk, természetesen megnézzük magát az intézményt is, ahol a viszonylagos zsúfolt­ság ellenére rend van. A nénik tévét néznek, vagy csak szótla­nul üldögélnek. Az egyikőjük Lassú mamára emlékezve megjegyzi: „Otthon kell őt tartani. Itt már 21 ezer fo­rintra emelkedett a térítési díj. Ennyi pénzből otthon is el le­hetne tartani.” Igen ám. Csakhogy hol van az az otthon? Egy harmadik emeleti lakótelepi lakásban, egész nap egyedül? Valamely másik szoci­ális otthonban? A választ mi sem tudjuk. Lassú mamának egyelőre a kórház krónikus osztálya az ott­hona, ahol - amikor tehetik - meglátogatják a hozzátartozók. Jelenlegi kezelőorvosa, dr. Domboróczki Zsolt szerint álla­pota kielégítő, szájon át szépen itatható, etethető, láztalan. Ag­resszivitást, túlzott élénkséget a mamánál nem tapasztaltak, nincs szükség arra, hogy bármi módon rögzítsék. Bármikor le­het vele kommunikálni, a kiszá­radási tünetek teljes egészében megszűntek. * A riport elkészülte után telefo­non keresett meg az otthon veze­tője, Bényei Mária, aki még né­hány megjegyzést fűzött a tör­téntekhez:-Nézze, a tényeket én nem tagadom. Az unoka annak idején sírva kért bennünket, hogy ve­gyük fel a mamát, mivel nem tudja sehova elhelyezni. Akkor pótágyat kellett betennünk szá­mára, de felvettük. Nem volt könnyű bánni vele, de elláttuk. Ennek ellenére az unokája minő­síthetetlenül beszélt velünk nemegyszer. A kórházi beszállí­tással kapcsolatban csak annyit mondhatok, hogy én nem vagyok orvos, és felhatalmazásom sincs arra, hogy mentőt rendeljek. Ezt egyedül a háziorvos teheti meg. Gyógyszereket is csak az ő utasí­tására adhatunk. Igaz, hogy a mamát az utolsó időszakban már etetni sem tudtuk. A gyógysze­reit kiköpködte, naponta több­ször kellett pelenkázni. Amikor bevitték a kórházba, a nővérek úgy nyilatkoztak, hogy ha a ma­mát visszavesszük, ők felmonda­nak. * Ezek után megkérdeztük Dr. Koncz Andor noszvaji házior­vost, aki rendszeresen látogatta és kezelte az otthon lakóit. Lassú nénire visszaemlékezve úgy nyi­latkozott, hogy az otthonba kerü­lése pillanatától tapasztalta nála az időskori leépülés jeleit. Gon­dos ápolásra szorult, amit be­nyomása szerint meg is kapott. A kórházba szállítás valóban problematikus volt. Mivel a be­szállítást a hét végén kérte az unoka, ám hét végén - lévén Bogács Borsod megyében - Me­zőkövesden van ügyelet. Ahhoz viszont a hozzátartozók sem já­rultak volna hozzá, hogy Mis­kolcra szállítsák a beteget. Ezért kellett várni a beutalással. * Gondolom, hogy Lassú nénit aligha foglalkoztatja: ki milyen mértékben követett el mulasztást vele szemben, ha egyáltalán el­követett... Az utóbbi időszak hercehurcáinak mégis ő volt a szenvedő alanya, nyolcvan fe­lett, kiszolgáltatottan. Ki tudja, ebben a korban, ilyen állapotban áldás vagy átok-e az élet? Mégis, mégis... Óvni kell! Barta Katalin „Ma a magyar színház: hajléktalan színház” Beszélgetés Tarján Tamás egyetemi docenssel A közelmúltban előadást tartott az egri Ifjúsági Házban az Olvasólámpa sorozatban a színház és irodalom kapcsolatáról. Neve a tévénézők előtt sem ismeretlen. Az ELTE Magyar Intézetének docense, színikritikus, a kecskeméti Katona József, később a Nemzeti Színház dramaturgja volt, egészen 1990-ig. Annak idején könyvsikernek számított a Reményi Józseffel együtt írott iro­dalmi paródiakötete. Tarján Tamásról a legújabb hír az, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház irodalmi tanácsadója, ezért kértük interjúra.-Azt hiszem, erről még csak jövő időben beszélhetünk. Beke Sándor barátom mérhetetlen agresszivitásának és rábeszélő­képességének köszönhető, hogy elvállaltam, noha ez a megbízás hivatalos formát még nem öltött. Természetesen haj­landó vagyok szívvel-lélekkel konzultálni.- Ezek szerint kapcsolatuk szakmai és magánemberi tekin­tetben sem új keletű.- A lényeg az, hogy 15 évvel ezelőtt Bekével nagyon jól együtt dolgoztunk Kecskemé­ten. Ő akkor ott főrendező volt, én pedig dramaturg. Kapcsola­tunk ugyan egy-két évre meg­szakadt, de tulajdonképpen most is jó barátok vagyunk, s ezért is mondtam neki igent. Bár mostanában elég elfoglalt vagyok, nyakig egy tankönyv­író munkában.-Kíváncsivá tett. Tényleg, milyen tankönyvről van szó?- Részletekbe nem kéne bo­csátkozni. Egy irodalomtörté­neti tankönyv a kezdetektől napjainkig, s a mai gondolko­dásunk szerint a hetedik-nyol­cadik osztályosok, illetve a kö­zépiskola első két évének az ismeretanyagát adná, a NAT követelményei alapján. Ez egy egészében véve huszonnégy kötetes munka része, ami jelen­leg nekem is napi nyolcórás el­foglaltságot ígér.- Térjünk vissza a színházra! A kecskeméti évek óta sok min­den megváltozott az életünkben, s a művészetben is. Változtak-e az Ön nézetei a színház szere­pével kapcsolatban?- Alakultak a nézeteim, bár azt mondhatnám, hogy most is körülbelül azokat a színházi formákat tartom követendőnek, amit eddig. A nézeteim az al­ternatív gondolkodáshoz, ugyanakkor a hagyományőrző megvalósításhoz állnak közel. Ez fából vaskarikának tűnik, de nem az. A lényeg, hogy a szi­lárd, biztos, jól elemzett drámai alapanyagban bízom, s ehhez minden modem formai elemet megengedhetőnek tartok.-Miről szól ma a színház nekünk?- A színház sohasem tud másról szólni, csak magáról a közvetlen, napi valóságos és legaktuálisabb életünkről. Ez simán nyomon követhető, akár csak 1945 óta. Ebből fakadólag ma a magyar színház egyértel­műen az élet hitvány minőségé­ről és csekély kilátásairól szól. Konkrétabban fogalmazva: ma a magyar színház - hajléktalan színház. Ezt úgy kell értel­mezni, hogy ma a legfontosabb életprobléma a hajléktalanság, vagy fizikai, vagy lelki érte­lemben. Másrészt pedig nem biztos, hogy a színházak meg tudják őrizni a hajlékukat, tehát az épületüket. Például a Thália Színház, de nagyon sok más társulat is földönfutóvá válhat, vagy épületét eladhatja.- Gondolom, jelenti ez a haj­léktalanok jelenlétét a társada­lomban is.-Ha megnézik a budapesti színházakat, jelenleg kettőben játsszák a Bánk bánt. Az egyik eleve úgy kezdődik, hogy Ti­borc mint hajléktalan koldus, mai nyomorék, mai csavargó jelenik meg a színen. (Az egyik a Nemzetiben megy, a másik az új, a budapesti Kamaraszínház­ban, Ruszt József rendezésé­ben.) De ugyanúgy a Shakespe- are-darabban, a Szeget szeggel- ben a Katona József Színház­ban, ott Bécs polgársága nem egyéb, mint a budapesti belvá­ros nemzetközi bűnszövetke­zete. Eleve prostituáltakkal, üz­letelőkkel, drogosokkal, csem­pészekkel kezdődik az előadás, vagyis egy ilyen világban kel­lene a Hercegnek (Újlaki László alakítja) jót tennie. Ázért megy el, mert ezt nem tudja már igazán kordában tartani. De sorolhatnám a mostani elő­adásokat, amelyekben nem a szó fizikai értelmében lévő haj­léktalanságról van szó, ott a szó lelki értelmében hajléktalanok a szereplők.-A mai magyar színház ön szerint tehát nem tudja megke­rülni a mai magyar valóságot.-A világon még nem volt olyan színház, amely megke­rülte volna a valóságot, de nem is akarta. A színház nem más, mint a mai nap művészete, de ez nem kevés. Sőt, ez nagyon sok. Még ha akarja, se tud mást csi­nálni. A színházat alkotó sze­mélyisége, jelenléte is annyira benne van, hogy nem is lehet másmilyen. Bizonyítható ez az­zal, hogy ha visszamegyünk az időben 15 évet, akkor a magyar színház egyértelműen a sza- badsághiányroi szólt Arról, hogy mindannyian függő vi­szonyban vagyunk egy köze­lebbről meg nem határozható hatalomtól, ez esetben politikai hatalomtól.-Akkor a sorok között lehe­tett véleményt formálni, s ettől furcsán izgalmas lett a dolog nekünk, újságíróknak is. Ma nyíltan lehet bírálni, keseregni. — Nem a kesergésen van a hangsúly, nem is a bátorságon, hanem a tárgy iránti radikaliz­muson, azon, hogy mennyire képes a színházművészet a szélsőségig, a maga legélesebb, legvilágosabb konfliktusaiban megmutatni azt a problémát, amit ábrázol. Én mindig is tisz­teltem a színház radikalizmu­sát, és azt hiszem, komoly része volt a társadalmi forradalom­ban - vagy nem tudom, mi volt ez -, a rendszerváltásban. Dé lényegében nem az ragad meg, hogy mennyire bátor - hiszen bátor lehet egy politikus is -, hanem hogy mennyire tud hatni az érzékek összetettségével a valóságra.-Az egri igazgató, Beke Sándor olyan programot hirde­tett meg évadnyitáskor, hogy vigaszt is kell nyújtani az embe­reknek a teátrumban. Ez nem áll ellentétben ezzel?-Erre azt tudom mondani, hogy amikor megjelent Ester­házy Péter író egyik könyve, akkor Balassa Péter tanártár­sam azt mondta róla, hogy ha az ember ezt elolvassa, akkor hétszáz oldallal szomorúbb lesz, s ebben van valami fel­emelő. Ha van valami tudásom a dologról, hogy tisztábban tu­dom, s nem feltétlenül csak a bajokat, az már felemelő. A jogtalanságnak például megvan az a vetülete, hogy tele van ro­mantikával, betyárbecsülettel: olyan értékekkel, melyek más­hol nem kamatoznak. (Gondol­junk csak az udvari bolondra, a jég hátán is megél típusra, a nagyvonalú segítőre, és így to­vább.) A lényeg abban van, hogy legyen pontos a tudásunk a dologról.- Mennyire felel meg en­nek Beke Sándor színháza?- Az, hogy magyar földön - ugyebár közismert, hogy ő szlovákiai színészként és ren­dezőként kezdte a pályáját - az egyik legjobb darabelemzőnek tartom. Nem véletlen, hogy van irodalmárt diplomája, ezt na­gyon becsülöm benne. Roppant szenzitív, intuitív, izgalmas eszközökkel néha eklektikusán tudja bemutatni. Ebbe a dina­mikus egészbe nála a humor és a szórakoztatás belefér. Nincs olyan színház, ami ne szórakoz­tatna, tudniillik a színpadon úgyse a valóság látható. Már­pedig az a tény, hogy valami olyan, mintha, azaz nem önma­gával azonos, az nagyon szóra­koztató.-Ismerve az évad egri mű­sortervét, melyik darab az, amely az ön által vázolt elkép­zelésekbe leginkább belefér? Lehet szelektálni?- Inkább az a fontos, mit kell kiemelni. Az új magyar dráma­kultúrának előnyt kell élveznie, vállalva a kísérletező jelleget is. Hozzátéve: mindig figyelembe kell venni azt a helyet, ahol a színház van, ahol hat. Hiszen úgy kell sokszólamúnak lennie, hogy figyelembe veszi az adott település tradícióit. Egerben a katolikus kultúrának évszáza­dos, a nemzeti érzésnek, a ma­gyar irodalmiságnak is erős hagyományai vannak. Tehát úgy kell színházat csinálni, hogy az sokszólamú legyen, több réteget is megérintsen. Az alapkívánalmakat, amelyek bi­zonyos világirodalmi művek jogait illeti, illik betölteni, ugyanakkor valamiféle józan egyensúlyt teremteni a moder- nitás, az ezredvégiség, az új eszközök, új fogalmak és a szi­lárd, biztos értékek között.- Köszönjük a beszélgetést. Jámbor Ildikó MAZDA AUTO BALAZS 3200. Gyöngyös, Róbert K. u. 2/a. Tel.: 37/301-626 SZEMÉLY- ES KISTEHERAUTÓK NAGY VÁLASZTÉKBAN DECEMBER 31 -IG MÉG KAMATMENTES HITEL ÉS LÍZINGAKCIÓ TELJES GARNITÚRA TÉLI KERÉKKÉSZLET AJÁNDÉKBA MINDEN 323-ÖS MODELLHEZ KAMAT- ÉS KEZELÉSI KÖLTSÉG MENTES LÍZINGAKCIÓ 50 % BEFIZETÉSTŐL MINDEN 121 -ES BABY MODELLRE HA EN MAZDA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom