Heves Megyei Hírlap, 1996. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-25 / 224. szám
4. oldal Az Olvasók Fóruma 1996. szeptember 25., szerda Ez a hetven évvel ezelőtt készült felvétel ma már történelemnek számít Szétszóródtak szerte kis hazánkban Tisztelt Szerkesztőség! Ez a fénykép, amely Eger- szalókon, a Sáfrány út 19. szám alatt élő édesanyám, özv. Varga Miklósáé tulajdonában van, 1924-25 végén készült a Dunántúlon, egy földbirtokon. Sokat nézegeti a csoportképet, amely számára ma már kész történelem. Elmondja, hogy öt alkalommal volt mezőgazda- sági summás a Dunántúlon, ahol napkeltétől napnyugtáig dolgoztak, tömegszálláson, földre terített szalmán aludtak. Fájó szívvel emlékszik a Pápa környékén lévő mezőre, ahol Margit nővére meghalt, és a hazaszállítás és temetés költsége elvitte a nagyapám és három lánya egész éves keresetét, hiába várta Demjénben már három éhes száj a betevő falatot. A csoportkép akkor készült, amikor nagyapám Demjénből először viszi a 14 éves Annus lányát summásnak, ahol nehéz fakupával hordta a vizet a mindig szomjazó summások- nak. Édesanyám mindig megjegyzi: fiam, én voltam a legkisebb. Elmondása szerint a képen Demjén, Egerszalók, Egerbakta, Kerecsend és Gyöngyösoroszi községekből elszegődött asszonyok, lányok, fiúk és férfiak láthatók. A 70 éve készült fotón lévő emberek közül már sokan nem élnek, vagy szétszóródtak kis hazánkban. Többükkel édesanyám talán azóta sem találkozott, mégis meleg szívvel, szeretettel beszél az akkori ifjúkorról, a summáséletről. A társairól, közöttük a gyöngyösoroszi Nagyfejő Ferenc bácsiról, a summásgazdáról, a Zsíros testvérekről. Sokszor emlegeti, hogy ugyan kinek mit, milyen életet adott a sors, hogy élnek-e még rajta kívül mások is. Tisztelettel: Varga Miklós Eger, Breznai u. 1. „A mi Aranyemberünk, világhírű cukrászunk” Ne szennyezd a házak falait Köszönet a testületnek Tisztelt Szerkesztőség! Ezúton szeretnék köszönetét mondani az Egercsehi Polgár- mesteri Hivatalnak a segítségükért, hogy jövedelempótló támogatásban részesítettek. 1993 óta 67 százalékos rokkant- nyugdíjas vagyok, így a segítségük nagyon sokat jelentett nekem. Azt hiszem, hogy az ilyen becsületes, segíteni kész embereknek a a Parlamentben lenne a helyük. Tisztelettel: Horváth Kálmánné Szúcs, Bányatelep Nem a nagypolitika” közvetlen része... Szeptember 17-i számukat szokásomhoz híven „átbúvárkodtam”. Tudom, hogy az újságírónak kommentárt fűzni a dolgokhoz nem kell, sőt, az objektivitás miatt talán jobb is, ha nem teszi. Annál inkább lehet a nem érdektelen olvasónak. A Razzia a Kazamatadiszkóban című cikk utolsó bekezdése önkéntelenül is felháborított. Hát már ott tartunk, hogy a rendőrségnek kell, hogy köszönetét mondjon, mert végezheti munkáját?! (Arról nem is beszélve, hogy ezt a munkát ifjúságunk megmentése érdekében végzi a testet-lelket leggyorsabban ölő méreg, a drog ellen.) És még azt mondják, hogy a rendőrség nem udvarias. Pedig az. Sőt: hálás! Pedig nekünk kellene köszönetét mondanunk munkájukért. Szintén e számban olvasható a Szájon, majd tarkón vágták az egri fiút a román határon című cikk. Észrevételeim: Nem az úgynevezett „nagypolitika” közvetlen része, de azt hiszem, következménye. Hogy még a belépőhelyet sem merjük megírni, s hogy „mindenütt zárt ajtók fogadták az egyetemistát” - felháborító! Felmerül a kérdés, amit sokkal illusztri.sabb helyen és sokkal magasabb pozícióból többek is felvetettek: hogyan tudja az anyaország a kint élő magyarokat segíteni, Isten ne adj’, megvédeni, ha még az itthon élőnek itthon sem tud, mer, akar? A Hírlap hűséges olvasója és előfizetője (teljes név és cím a szerkesztőségben) A szeptember 16-i, hétfői Hírlapban cikk jelent meg az egri „Aranyemberről”, Kopcsik Lajos cukrászról. Előrebocsátom: soha életemben nem láttam Kopcsik urat, cukrászdába nem szoktam járni, s az ő volt cukrászdáját is csak jó híréről ismertem. Múlt időben... Annyit azonban tudok róla, hogy Kopcsik Lajos, a „mi Aranyemberünk” még nem is olyan régen „kiűzetqtt a paradicsomból”, elvették tőle a vámál lévő cukrászdát. S most - lám - milyen büszkék vagyunk rá! Nem ismerem a kulisszatitkokat, de gondolom, vannak. Éppen ezért tegnap csak egyetlen kérdés merült fel bennem: senkinek nincs, lelkiismeret-furdalása Kopcsik úr miatt - amit vele tett(ek) valaki(k)? Milyen érdekek uralkodtak akkor? Szeptember 17-én, kedden reggel mi ragadja magához a szemem, ismét az első oldalon? Ki sem találják! Ismét Kopcsik úr a téma, dicsérve „világelső cukrászként”. Elolvastam a cikket, s a 10 aranyérmes világelső cukrászt elkezdtem úgy becsülni, mint azt mástól, másoktól érdemelte volna meg. Micsoda csendes, álmainak összezsugorítására kényszerítő csalódottságból fakadó lemondás, 55 évesen!! Lehet ezt itt, ilyen tehetségnek? Mi az az erő - az a negatív erő -, amely miatt Kopcsik Lajos feladni kényszerül mindazt, ami életeleme volt? Ilyenek vagyunk mi, egriek? Ha hírnevet szerez nekünk valaki, nem is fél, de egész téglával verjük mellünket gátlástalanul: „a mi Aranyemberünk, világelső cukrászunk”. De vajon elgondolkodunk-e azon, hogy ezek a jelzők egyedül és kizárólag annak az erőnek köszönhetők, amivel Kopcsik Lajos állta ütéseinket, rúgásainkat, fojtogatásainkat? Annak az erőnek, amely benne volt Kopcsik úrban, amint az benne van a mártírokban: megedződött és megsokszorozódott ambíciója - az olimpiáig, a 10 aranyéremig. Úgy érzem, most „leeresztett”. Már csak álmodik... Már bizonyított... (Hányadszor? És hányszor kellene ahhoz, hogy saját városában élni, dolgozni hagyják?) Kedves illetékesek - ha vannak! Tetszenek tudni, nem elég, ha naponta jelennek meg dicsérő cikkek. Tóth Zoltánné Eger, Cifrakapu u. 140. (A fenti levél szerkesztőségünkhöz való eljuttatása után telefonon közölte Tóth Zoltánné a következőket, egyben kérte közlését: Utólag szereztem arról tudomást, hogy az önkormányzat 300 ezer forint támogatást adott Kopcsik úrnak, amiért köszönet az ottani illetékeseknek.) Eger város lakói segítséget kémek a falfirkálás megszüntetése ügyében. Ugyanis több emberrel beszéltem erről, és olyan vélemény volt a legtöbb, hogy azokon a lakott területeken, ahol dühöng a fiatalságban a művészi vágy, és a házak falait áldozza fel erre a célra, s nem jut eszébe az, hogy menynyibe kerül annak a falnak az újrafestése. Az állampolgárok bosszúsága, az idelátogatók véleménye. Ezt csak oly módon lebet megfékezni, hogy azokon a helyeken, ahol a város vezetősége szükségesnek látja, állítson fel 1x3 méteres táblát, melynek mindkét oldalára 'rajzolhatnak. Sok minden tetszett Egerben a 22. alkalommal megrendezett filmes nyári egyetemen. Az ötlet, hogy Illés Gyuri bácsi közreműködésével készült alkotásokat mutattak be, és világhírűvé vált néhai tanítványaival találkozhattunk személyesen. A szívélyes, családias vendégszeretet a szervezők részéről már-már természetes volt, hiszen évek óta ilyen légkört teremtenek számunkra. Elgondolkoztató azonban a magyar film helyzete: nézettsége, dotációja, illetve mindezek hiánya. Éközben azon morfondírozok, hány magyar film kaphatta volna meg az Oscart? Csak néhányat említek a teljesség igénye nélkül: Jane só Miklós Szegénylegények, Kása Ferenc Tízezer nap, Huszárik Zoltán Szindbád, Fábri Zoltán Körhinta, vagy akár az Ötödik pecsét alkotásai. A már említett Illés György operatőrről is szóivá! Amerika persze messze van. A hollywoodi ítészek hogyan is értenék például az én Óscar-díjas filmemet, a Hagyjállógva, VászSzeretnénk köszönetét mondani a Heves Megyei Hírlap Olvasók Fórumán keresztül. Férjem augusztus 13-án válságos állapotban került az egri II. számú belosztályra. Dr. Bak Géza főorvos és dr. Darvai László kezelőorvos nagy szakmai hozzáértéssel segítettek férjem krízisállapotán. A nővérek is kiváló csapatmunkát végeztek közreműködésükkel. Sajnos, igen sok helyen jártunk már mint betegek, de ilyen segítőkész munkát még nem láttam. Három napon át - reggeltől Tudom, hogy nem kis pénz az, amibe kerülnek a táblák, de az biztos, hogy csak töredéke annak, amibe a falak helyreállítása kerül. Nem beszélve äz idegenforgalom véleményéről. Ha lehetne, még azt kérnénk, hogy a tábla tetejére írják rá, hogy „kultúrember nem szeny- nyezi a házak falait". Ezek után az esetleges notórius firkálókkal szemben oly rendeletet kellene hozni, hogy a lefirkált fal újrafestését vele, vagy annak megtérítését a szülőkkel kellene megvalósítani, és ezt az állampolgárok tudomására hozni. Sebestény József Eger, Széchenyi u. 8. kát? Egy percig nem éltek a keleti diktatúra béklyójában, miként is búcsúzhatnának „nevetve múltjuktól”? Hogyan, s miért is élvezné a nyugati polgár azt a maró verbális és képi humort, amellyel a korabeli viszonyokat ábrázolja a rendező? Talán azt is jogosan kérdezem: akadna-e vajon szakfordító, aki képes lenne ezt a remek, az „álladalmat” kigúnyoló magyar szöveget akármelyik idegen nyelvre adekvátan lefordítani? Nem a nyelvtehetség hiánya, hanem az anyanyelvi hátteret adó sajátságos keleti történelmi másság okán. Igaz, a remek orosz színészi játékot, a tökéletes operatőri és vágási munkát, a kitűnő zenei aláfestést értékelhetnék, ha figyelnének onnan ide. Sebaj, nekem van egy újabb magyar Oscar-díjasom: Gothár Péter! Ha Önök megnézik filmjét, talán egyetértenek velem.../ Egy filmbarát: Monori Zoltán Hatvan estig - bent voltam. Dr. Darvai László nemcsak a férjemhez, hanem a többi beteghez is türelmes és szolgálatkész volt. Az ágyáról leesett beteget felültette, ha kellett, betakarta, ami számomra meglepő volt, mert ez - őszerinte - nemcsak a nővér feladata. A fiatal, nagy szakmai ismerettel rendelkező orvosnak és Bak Géza főorvosnak csak hálával tartozom, mert visszaadták a férjem életét. Köszönettel: Kökényesdi Sándorné Eger, Szvorényi u. 65. Az én Oscar-díjasom, avagy: szubjektív emlék Segítőkész orvosok, ápolók „Nyugati fogságban voltam, amerikai katonák őriztek bennünket...” Tisztelt Szerkesztőség! Szeretném, ha közölnék fogságom történetét. Én nem a szovjetben voltam, hanem amerikaiban. Szeretném Szőke Domonkos nevű olvasójuknak az újságcikkére megadni a választ, amelyben az 50 év előtti karácsonyról ír. Valóban reményteljes és szeretetre méltó karácsonya lett volna népünknek, ha az akkori értelmiség által agyondicsért méltóságú kormányzójuk bele nem viszi a teljesen felesleges háborúba. Domonkos úr, tudnia kell, hogy az akkori szovjet miniszter felkérte Horthy Miklóst, hogy ne csatlakozzon a németek által kirobbantott háborúhoz. Ha vége lesz a háborúnak, elintézik, hogy visszakapjuk Erdélyt, de Horthy úr Hitlerhez csatlakozott, és mi lett a vége? Félmillió emberünk odaveszett. Amikor csatlakoztunk, rögtön meg is szálltak bennünket, biztonságból. Most szidjuk az oroJ szokat, hogy megszálltak, de ez nem igaz. Az oroszok felszabadítottak bennünket a német megszállás alól és Horthy kapitalista rendszeréből, amely 3 millió koldus országát hozta létre húsz év alatt. Hogy az oroszok itt maradtak, minden értelmes ember tudta, miért: hogy még egyszer támadás ne férjen bennünket. Ha egy országot elfoglalnak, akkor onnan nem mennek ki - példa rá a román és szlovák harcok -, míg ki nem verik őket. Márpedig az oroszok korábban is kimentek volna, ha kérték volna, éppen úgy, mint most. Az pedig, aki szidja az oroszokat, hogy hogyan viselkedtek itt, kérdezze meg azokat az embereket, hogy mit tettek a magyarok a németekkel együtt Oroszországban. Falvakat tettek a földdel egyenlővé, családokat pusztítottak ki, pedig ehhez nem volt jogunk. Egyesek azt mondják, hogy a kommunizmus ellen harcoltak. Ahhoz, hogy egy országnak milyen rendszere van, ahhoz egy másik országnak semmi köze. Én Nyugaton voltam fogságban, az önök által olyannyira dicsért amerikai katonák által őrzött táborban két és fél évig. így tehát az 1944. és 1945. évi karácsonyt szívesebben töltöttem volna a családom körében, mint fiatal házas. De sajnos, nemhogy karácsonyt, hanem még azt sem tudtuk, hogy milyen nap van. Sajnálattal kell kijelentenem, még azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk, csak annyit, hogy Németországban. Azt is úgy tudtuk meg, hogy amikor minket ebbe a táborba bezártak, előtte való nap a zsidók voltak benne. Az igaz, a barakk deszkából épült, emeletes priccsek- kel, de semmi örömünk nem volt benne. Azt tudtuk, hogy foglyok vagyunk, de el sem tudtuk képzelni, hogy annak az országnak katonái, akiket a magyar nép soha nem bántott, állati módon bánjanak velünk. Azért mondom ezt, mert eledelt annyit adtak naponta egy főre, ami egy macskának is kevés, nem egy embernek. Például reggel kaptunk négy deci kávét 16 deka kenyérrel, amely egész napra volt. Délben 4 deci levest, amelyben imitt-amott „szaladgált” valami, este semmit. Gondolom, az ilyen emberek, mint Domonkos úr, ismerik az oroszlán hangját, amikor ordít. Itt ugyanez volt éjjel, nem tudott aludni a nép az éhségtől, mivel a gyomrában nem volt semmi. A tábor dupla dróthálóval volt ellátva. így következett, hogy naponta hat vagy nyolc halottat szállítottak ki, akik éhen haltak. Ami még aljasabb, hogy ruha nélkül, meztelenül. De hogy hová temették őket, erről nem beszélt az írás. Itt csak azok maradtak meg, akik soványabbak voltak, és bírták az éhséget. Én is így maradtam meg, igaz, két és fél év alatt ötször szédültem el az udvaron, úgy vittek be a barakkba és fellocsoltak. Emlékszem rá, egyszer a gyengélkedőn megmértek a magyar orvosok, 36 kiló voltam. Orvosságot nem kaptak, így csak tanáccsal tudtak ellátni, hogy mit csináljunk. Láttam a halottakat meztelenül bedobálva az egyik kocsiba. Akik megmaradtunk, azok csak csodával határos módon. Névsor nem volt, így senki sem tudta, hogy ki kicsoda. Domonkos úr, ha valaki elkezd írni a történtekről, akkor írja meg a valóságot. Talán sosem tudják meg, hogy kik a bűnösök azért, hogy a nagy Magyarországból csak ennyi maradt. Örültem, amikor olvastam Kiss Lajos „Hadifogságomról” írt cikkét, amelyben azt mondja: az odaveszett bajtársait sosem felejti el. Én sem. Annak is örültem, hogy azt az országot nemcsak a rossz oldaláról mutatja be, hanem a jó oldaláról is. Sajnos, én csak a rossz oldalát ismertem meg Amerikának. Ezért ragadtam tollat. Ignácz Géza, Eger
