Heves Megyei Hírlap, 1996. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-12 / 213. szám
1996. szeptember 12., csütörtök Hatvan És Lőrinci Körzete 5. oldal A „kis létszámú” - többet jelent... Ezt jól elértettem... Amikor a hatvani első osztályos gyerekekről írtam, hivatalos helyeken a figyelmembe ajánlották: az 1. és a 4. számú általános iskolában kis létszámú osztályokat (is) indítottak. Az „is” elkerülte a figyelmemet. Azt hittem, olyannyira fogyunk, hogy a legapróbbak már egy tanulócsoportot sem töltenek meg. Később aztán kiderült: a kis létszámúakra pluszban van szükség. Eme intézményekben ugyanis már megtelt két-két első osztály. (t. o.) Fórum a benzinkútról Lakossági fórumot tart a hatvani képviselő-testület a Horváth Mihály úton létesítendő benzinkúttal kapcsolatos kérdésekről. Az eseményre az 5-ös iskolában kerül sor szeptember 19-én, csütörtökön 17 órától. Díszpolgári cím Lőrinciben a kibővített ügyrendi bizottság javasolja a vezetőségnek, hogy a jövőben kitüntető címeket adományozzanak a település érdekében kimagasló érdemeket szerzett helybélieknek. A díszpolgári és egyéb elismerő címek alapításáról szeptember végén dönt a testület. Emelkedő szemétdíj Heréden a községatyák elfogadták azt a javaslatot, miszerint a szemétszállításért ezentúl portánként 1560 forint plusz áfát kell fizetni évente. A rendelkezés - visszamenőleges hatállyal - július l-jétől lép életbe. Ismét pályáznak Apc és Petőfibánya ismét pályázik a két települést összekötő út építési költségeinek egy részére. Ezúttal a Heves Megyei Önkormányzathoz nyújtják be elképzeléseiket; bíznak abban, hogy a kedvező elbírálásnak köszönhetően már jövőre elkezdődhetnek a 40 millióba kerülő beruházás munkálatai. / Épül a csatorna Heréden lefektették a szennyvízelvezető csatorna Nagykökényesről érkező fővezetékét és a tisztítótelephez vezető csöveket. A belterületen a Kossuth és a Kápolna utcában már feltűntek az árokásó gépek. Orgonamuzsika Lukács Éva orgonajátékában gyönyörködhetnek a zenebarátok Hatvanban, a belvárosi templomban. Szeptember 16- án, hétfőn 19 órakor a romantikus muzsika gyöngyszemeiből csendül fel válogatás. A „nomádok” újabb hányattatásai - Nem engedik intézetbe a hat gyereket - Soroksár helyett Hatvanban keresik boldogulásukat „Németország többé nem a mi hazánk!” Megindító történetet próbálok szavakba önteni. Olyan „sztorit”, amelynek talán még nincs is vége. Ahogy a kezem után nyúlnak a fagyos kis tenyerek, néznek rám félös-kíváncsian a csillogó szemecskék, ezek az élmények számomra életem végéig feledhetetlenek maradnak. Egy Németországból elvándorolt család hányattatásairól mesélek. Szeptember 6., péntek Csörög a telefon a fiókszerkesztőségben. Gondolataimban már rég szombat van; bosszankodom, ki rombolja le a vasárnapi ügyelet miatt amúgy is csonka hétvégémet. Egy olvasónk hív. Furcsa dolgokat tapasztal, immár hetek óta - mondja. Népes család tanyázik a salgótarjáni vasútvonal mentén, a patakparton, nem messze Hatvantól. Nem tudni, hányán lehetnek, de mintha több, egészen kicsi gyereket is látott volna, amint kiskocsival rozsét, krumplit furikáztak három apró, jurtaszerű sátruk felé. Lehet, hogy nem nagy ügy - sóhajt a hívó -, de ha véletlenül arra járnék, tegyek egy kitérőt. Először megvonom a vállam. Nem verem bele a csúfot jól megérdemelt pihenőmbe - dohogok - holmi vadkempingezők miatt. El is felejteném az egészet, ha nem pillantanék ki az ablakon. Már napok óta szakad az eső. Kinek jutna eszébe ilyenkor sátorozni? És a gyerekek... Vajon miért nincsenek az iskolában? Néhány perc múlva a megjelölt helyre érkezem. Az autót a 21-es úton hagyom, nehogy leragadjak a sárban. Nem kell sokat gyalogolni. Pár száz méter után feltűnnek az ezüst színű wigwamok; előttük két fa közé feszített kötélen ruhák, a hevenyészett tűzhelyről vékony füst erőlködik az ég felé. Rikkantok vagy kettőt, köhé- cselek. Hosszú hajú, szakállas férfi bújik ki az egyik alkalmatosságból, sarkában hozzá hasonló korú nővel. Aztán a többi sátoron is felhúzódik a cipzár, s kíváncsi gyerekfejek kandikálnak a nyílásokból. Pillanatok múlva hat szőke, mezítlábas apróság téblábol körülöttem a vizes fűben. Németek, egy egész család. Nagyjából ez minden, amit a műholdas adókból szerzett, erősen csiszolásra szoruló nyelvismeretemmel megtudok róluk. Nem is erőlködöm tovább; jelzem, hogy hamarosan visszajövök. Másfél óra múltán két csinos kísérőmmel, Eszterrel és Csillával térek vissza. Hárman - a szótárral együtt négyen - már tudunk annyit, ami a legszükségesebb információkhoz kell. A férfi 39 éves, Michaelnek hívják, a felesége, Brita 30 esztendős. A gyerekek nevét nem tudom megjegyezni, ezért a családfő felé nyújtom a noteszt, aki életkorukkal együtt büszkén veti papírra a kis csapat nevét: Sherifa-Süleika 13, Fatima- fiohra 10, Chahieß-Sükaina Khadidja 8, Farid Nadjib 7, Charlotte 6, Samira Heidi Yasmin pedig 3 esztendős. Mi tagadás, elég egzotikus nevek, ráadásul figyelmetlenül olvasom a listát, így azt gondolom, valamennyien lányok. (Utólag is bocsánat, Farid, de hát olyan szép hosszú hajad van!) A történetük - amely szenvedésekkel teli, kegyetlen epizódokat is felölel - megdöbbent. Amikor a két Németország egyesült, Michael elveszítette munkáját, majd otthonukat. A faluban, ahol éltek, amúgy is gúnyolódások céltáblája volt a hat gyerek. Elindultak hát egy új élet után, ám viszontagságos vándorlásuk során otthonra többé soha nem leltek. Sorolják az országokat, ahol megfordultak. Szerencsét próbáltak Dániában, Lengyelországban, Franciahonban, Hollandiában is. Délre tartottak, ahol melegebb van, de Romániából visszafordították őket. Augusztus 21-től Hatvan határában élnek - mondják. Ha lehet, végleg Magyarországon maradnának, hiszen jól érzik magukat. Csigát, növényeket esznek, de az arra járó gazdáktól olykor kaptak dinnyét, burgonyát is. A megfázástól nem tartanak - mentegetőznek, amikor a csöppségek csupasz lábára nézek -, hiszen tavaly egy egész telet vészeltek át hasonló körülmények között Németországban. Azóta azonban 16 ezer kilométer van a lábukban.- Nem túlzás egy ekkora család? - mutatok körül, hiszen nálunk már a három gyerek is ritkaság.- Szeretjük egymást - csóko- lóznak össze a nejjel válaszul, feladva a leckét. Ilyen egyszerű volna? Péntek délután Természetesen otthon is ez a téma. Szóba kerül a felelőtlenség kérdése is, igaz, de a hangsúly a sajnálaton és az együttérzésen van. Hirtelen az egész környezetemnek segíthetnékje támad, ám a lehetőségek igencsak korlátozottak. Mindegy, próbáljuk meg. A gödöllői OMÉK-en érem el Szinyei András polgármestert. Forduljak a hatósági irodához, tanácsolja, hátha lesz használható ötletük. Tehetetlennek érzem magam, amint az órámra pillantok, s látom, hogy már „bezárt” a városháza. Jót nosztalgiázunk, miközben a kinőtt gyermekholmik között válogatunk. Hogy megnőttek a fiaink! Más körülmények között talán még hosszasabban felidézhetnénk az egyes kabátkákhoz, kis nadrágokhoz kapcsolódó emlékeket, de most valahogy nem megy. Sűrűn te- kintgetünk az ablak felé. Változatlanul szakad. *** Nagyon megörülnek a ruhaneműnek. Az övék lassan szárad, ha szárad egyáltalán. A gyerekek suta kéznyújtással köszönik meg az adományt. Szeptember 7., szombat Bevásárlás az egyik élelmiszer- diszkontban. Tej, kenyér, felvágott, gyümölcslé, meg persze édesség a gyerekeknek. Amikor kivisszük nekik, rádöbbenünk: a cipőről megfeledkeztünk. A selypi focimeccs meg az ecsédi falunap között újabb „kanyar”, hiszen a lábbeli talán a legfontosabb. A lurkók azon melegében magukra is öltik, csakúgy, mint korábban a ruhaneműket. Újabb kézfogások, dankesőnök. Sajnálom, hogy mélyebben nem tudunk kommunikálni. Búcsúzáskor az egyik apróság kismacskával állít elém; magyar cica, mondja Michael, Mini a neve. Szeptember 8., vasárnap Végre oszladozóban a felhők. Ügyeletes vagyok Egerben, a szerkesztőségben. Mesélem a többieknek is az eseményeket, de csak akkor szűnik meg hitetlenkedésük, amikor előveszem a fotográfiákat. Beszélek nekik a tervemről, hogy a történet - bízvást remélem - örömteli epilógusa után megírom majd ezt a nem mindennapi históriát, ám jó lenne tudósítani az olvasókat előbb is, hogy aki segíteni akar, megtehesse. Szerkesztőm is jónak találja az ötletet, így másnap beszáguldja a megyét a hír: „Nomád németek a patak partján” . Szeptember 9., hétfő Megjelenik az újságcikk. Többen telefonálnak - Hatvantól Bélapátfalváig, Egertől Abasárig -, hogy szívesen segítenének. Felkeressük a hatvani Vöröskeresztet, ahol a vezető, Juhász Gábor hatalmas konzer- veket, cipőt, meleg ruhát, takarót és törülközőt pakol az autójába, s kiszállítja a patakhoz. Felveszi’ a személyi adatokat, majd a telefonhoz ül. A „nomádok” - noha nem is értik - jól szórakoznak a Hírlap cikkén. Egymás kezéből kapkodják ki az újságot és a fényképeket. Nem ide illő gondolat, de irigylem őket, milyen csekélységeknek is tudnak örülni nagy nyomorúságuk közepette. Michael bejött a városházára, ahol a gyámügyi csoport - profi tolmács segítségével - megismerkedett a legapróbb részletekkel is. Táboruk közelében, a 21-es főúton halálos baleset történik; indulok fotózni, de egy percre beugrunk hozzájuk. Csak a gyerekek vannak „otthon”, Brita és Michael a városba mentek. Nem tudjuk, mi célból. Szeptember 10., kedd A hatósági iroda délelőtt 10 órára a városházára kéreti a családot. Mindenki érzi, hogy itt ma eldőlnek a legfontosabbak. A helyiségben összezsúfolódunk vagy húszán. A gyerekek kettesével ülnek a fotelekben; eleinte türelmesen, az idő. előrehaladtával egyre többet mocorogva. A hivatal képviselői - hivatalosak. Elmagyarázzák, hogy hamarosan lejár a turistaútlevél, s akkor az egész famíliának el kell hagynia az országot. Mindenki tehetetlen, nyomaté- kosítják, hiszen végigkérdezték a Máltai Szeretetszolgálattól kezdve a Vöröskeresztig az ország legjelentősebb segélyszervezeteit, a menhelyeket, az anyaoltalmazót, de még a debreceni krízisszállót is. Nincs mese, mindenütt magyar állampolgárokra rendezkedtek be. Michael rezignálton veszi tudomásul a hallottakat. Elmondja: nem kér ö ingyen semmit, hiszen ha átutalják a családi pótlékot - ami 1700 márka, vagyis mintegy 170 ezer forint havonta -, fizeti a költségeit. Megpróbál engedélyt szerezni, elhelyezkedni, s a gyerekeket tisztességgel iskolába járatni. Csakhogy a környéken nincs német nyelvű iskola - így a válasz. A továbbiak hallatán pedig magam is megdöbbenek. A magyar jogviszonyok a németekre is vonatkoznak, így a hivatal csak egyet tarthat szem előtt: a gyerekek érdekeit. Ez pedig azzal jár, hogy intézetbe kell adni őket. Mégpedig azonnal. Ehhez az állásponthoz csatlakozik a Vöröskereszt képviselője is. Márpedig erről szó sem lehet- mondja visszafogottan Michael, de szemlátomást majd’ felrobban. - Olyan nincs, hogy lemondjanak a gyerekekről. Különben is - véli -, a Vörös- keresztnek a családegyesítés lenne a feladata, nem ezek szétszakítása.-Nekem Németország többé nem a hazám - zárja mondanivalóját. - Am ha itt a gyermekeimet elveszik, számomra az minden, csak nem segítség. Újabb kitételek a felelősségről. A hatósági iroda nem tartja a hátát, ha a kicsik megbetegednének. Hiába mondják a szülők: nézzék meg, egészségesek, nem alultápláltak', mit sem számít. Nem tudom, az apróságok mit értettek meg az elhangzottakból, de egyszerre hárman is sírni kezdenek. Értetlenül nézek magam köré. Vannak itt hölgyek szép számmal, de egyikük sem megy oda egy-egy simoga- tás, jó szó erejéig. Végül magam térdepelek az egyik kislány mellé, aki erre nővére pulóverébe fúrja a fejét.- Nem igaz, hogy nincs semmiféle megoldás - kelek ki magamból. Aligha vagyok képes visszatartani indulataimat.- Csupán arra lenne szükség, hogy a bürokrata szemléletet valami humánusabbra cseréljük. Nem létezik, hogy nincs egy rom, egy menhely, ahol meghúzhatnák magukat, míg rendeződnek a hivatalos dolgaik... Európába tartunk, to- lonc-módszerekkel? Eszem ágában sincs áthágni a törvényt, vagy erre kérni bárkit is, de úgy érzem, nem zárult be még minden kapu. Az ifjúsági táborban most nincs hely - mondják az illetékesek -, de elképzelhető, hogy néhány nap múlva lesz egy üres szoba. Felhívom a Bioeco Alapítvány vezetőjét, aki azonban kategorikusan elutasít. A Lőrinci határában üresen álló lakások alkalmatlanok a befogadásra- jelenti ki. Nyomban elhatározom, egy adandó alkalommal utánanézek, vajon miért? Patthelyzet. Három órája ülünk együtt, de még mindig jogi lózungok röpködnek a levegőben. Kezd kínossá válni a helyzet; lelkiismeret-furdalást érzek, mivel - ha úgy tetszik - én indítottam el a lavinát. De hát a család szétszakításáról nem volt szó... Közben Michael az elképzeléseiről beszél. Úgy tervezte: megállapodnak Magyarországon. Letelepednek egy német ajkúak lakta településen, ahol a gyerekek iskoláztatása sem jelent problémát. De Németországba... oda soha többé. Támad egy ötletem, kisom- fordálok az irodából. Egyszer Mándoki György plébános úrtól hallottam: Soroksárról származik, régi sváb családból. A zagyvaszántói iskolában két hittanóra között kapom telefonvégre. Már mondja is a XXIII. kerületi polgármester nevét, meg egy bácsiét, aki kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik a német kisebbség szervezeteinél és a többi hasonló, fontos egyesületeknél. Próbáljuk meg. Michaelék elfogadják az ajánlatot. Nem sok veszítenivalójuk van. A felajánlott meleg ebédet, éjszakai szállodai szobát azonban elutasítják. Talán félnek. Az iroda gesztusára - miszerint másnap reggel a városháza mikrobusza segít a költözésben - igent mondanak. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az eljárás még félmegoldásnak is alig nevezhető. Ha úgy vesszük, csupán megszabadultunk egy kölönctől, amely a város nyakát húzta. De legalább megpróbáltuk - vigasztalom önmagam. Adtunk egy újabb esélyt. Úgy véljük, az utolsó este még egyszer „illik” felkeresnünk őket. Nem tudjuk mire vélni, amikor meglátjuk a sok autót. Kiderül: mások is eljöttek bú- csúzkodni; ki-ki gyerekholmikkal, élelemmel. Délelőtti hivatalos tolmácsunk, a Bajza-gim- názium pedagógusa is kilátogatott a patak partjára. Emlékezetes, gyönyörű este. Szeptember 11, szerda. Az utazás napja - lenne. Kilenc órakor még sehol a beígért mikrobusz, ellenben újabb látogatók érkeznek. Két huszonéves lány jön a hírrel: felajánlanak egy fűthető, külön bejáratú szoba-konyhát Michaelék- nek; ott meghúzódhatnak akár hónapokig is. A németek hurráznak, Brita elsírja magát. Köszönet, hála Lázár Jánosnak. Régi ismerősömmel, Töl- téssy Gabriellával segítünk a költözésben. Dél van, mire végzünk. Nomádjaink - legalábbis egy időre - új, az eddigieknél igazibb otthonra leltek. Amikor kedden, a városházi tárgyalás után szedelőzködünk, még semmi sem biztos. Szeretném tudni, kinek mi jár a fejében. A szülök kezet fognak mindenkivel. Utoljára hozzám érnek, de akkor már kísérik őket a gyerekek is. Szorongatom kezecskéiket. Michael mond valamit, mire az apróságok szépen sorba állnak, és egy gyermekdalba kezdenek. így fejezik ki hálájukat... Az utolsó taktusokat nem tudom megvárni. Sietve kifordulok az ajtón. Szégyellem, hogy férfi létemre könnyezek. Tari Ottó
