Heves Megyei Hírlap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 177-203. szám)
1996-08-31 / 203. szám
OdilliUit'll A magyar puskás szálláshelye - valahol a kanadai vadonban... I n I I C sontok között kucorgóm egy medve előtt... Kétségkívül izgalmasabb lenne így kezdenem, ám valójában a tányértalpúnak már csupán a bundája - kikészített nyúzata, bőre - feszül a falon. Trófea maga is a többi mellett, érmes agancsok, félelmetes agyarak, meg a jó ég tudja, hogy még mi minden földi maradványainak immár megbékélt társaságában a puskás ember kellemes felső- tárkányi otthonának alighanem legérdekesebb szobájában. Ott, ahol élő mackó már régen járhatott, vagy talán elő sem fordult még. Noha a gonddal ápolt kertes udvarnak szinte a végéig nyúlik a regényes bükki erdő. Véletlenül vettem hírét Kakuk János nem mindennapi zsákmányának. Csodálkozik is érdeklődésemen, mivel szélesebb körben aligha ejtett szót tudakolt kalandjáról, korábban soha nem jártam nála, ezen a nyárvégi dél- előttön találkozunk először egymással.-Kanadai a történet - beszéli unszolásomra -, Amerikából való a ritka lakásdísz, meg az a másik kettő is, amik már ideiek, de egyelőre még a makiári szűcsnél vannak. Evek óta kinn élő keresztfiam, a torontói magyar vadászok 1500 tagot számláló egyesületének ismeretében csábított az 1995- ös távoli kirándulásra, s segített anyagilag is a szerencsémhez. Meghívására vettem nyakamba a világot - a már a 75. évét taposó német barátommal, akivel egyébként 28. esztendeje cser- készgetek az itthoni erdőkben - és kerültem a tengeren túl is sokakkal ismeretségbe. A mostani májusban pedig úgy kerekedtem megint fel, hogy megtudtam: egy vadásztatással foglalkozó német vállalkozó, „Róka Jóska” - mint minden magyart - a honfitársaitól is lényegesen szerényebb díj ellenében enged a bérterületére. Ilyenformán Ontario tartomány után legutóbb már az ötezer kilométernyivel arrébb, északabbra lévő Albertát is felkereshettem.- Utazásnak sem kevés. -Valóban elég messzire repültem, a gépről Grönlandot is megpillanthattam. Indiánok földjén jártam, bennszülöttekkel futottam össze, s amikor éppen nem volt fegyver a kezemben, egyebekre is rákívánkozván, szétnézhettem még erre-arra. Megbámultam a Niagara vízesést, voltam az Onta- rio-tónál, Torontóban, Man- ningenben, Edmontonban, Peace Riverben... Az indiánok természetesen már nem olyanok, mint gyermekkorom olvasmányaiban. Tolldísz, arcfestés nélkül pipázgatnak a nők és a férfiak egyaránt. Életük, munkájuk hasonló másokéhoz. Többnyire farmokon dolgoznak, van aki éppenséggel vadászokat vezet, de stewardest is felismertem közöttük. S megfordultam olyan kis faluban, aminek inkább már csak a neve emlékeztet napjainkban az őslakosságra. Húsz körüli, a templommal, az iskolával együtt sem több épületét úgyszólván mindenféle egyéb ember mondja magáénak.-No, de Kakuk János végtére is medvére ment!- Nyilvánvalóan ez volt az elsődleges célom. Ám megvallom: emellett a pumát, farkast, hiúzt, vadkutyát megpillantanom sem volt kevesebb öröm. Nem beszélve az irdatlan halválasztékról és - mennyiségről, amivel szembe találtam magamat a vizes helyeken! Mást ne mondjak: a medvevadászathoz szükséges csalik gyűjtésekor 3-5 perc alatt még lazacból is könnyen össze lehetett kapkodni fél má- zsányit.- Talán a lazac a kanadai macik csemegéje?- Csak az egyik kedvencük. Általában az édességet használják csalogatásukra. Kalács- és süteményféléket autószámra hordanak a boltból a vadászok így bújik ki bőréből a maci portyáikhoz. Én is kihasználtam az állat gyöngéjét, s egész tortákat kentem szét a fatörzsön, hogy a brummogóknak étvágyat csináljak. Addig ma- szatoltam, nyomkodtam a finomságot a kéregbe, amíg csak felért a kezem. Hadd kapaszkodjék csak utánuk minél magasabbra a medve, hogy jobban lássam a leshelyemről: mekkora is lehet hát igazából!-így került vele ott kinn, az ősvadonban szemtöl-szembe?-Nem mindjárt. Legelőször - tavaly - csupán az erdőben sétálgatva vettem észre a prédát. Oly hirtelen tűnt elém, hogy hinni sem akartam a szememnek. S később is utamba akadt így egy másik, amelyiket még nem csalogattam. Ráadásul a három bocsávaü Nemcsak meglepődtem, hanem egy kicsit meg is rettentem, mert az anyamedve a valóban veszélyes vad. Tudtam, hogy az engedélyem kizárólag kanra szól, nőstényre nem célozhatok, de védekezésből, önkéntelenül is a puskámhoz kaptam. Szerencsére nem támadott az állat, csak a kölykeit terelgette gyorsan maga előtt, vissza-vissza- nézve. Ám felkészültem a legrosszabbra. Ha felém támad, úgy teszek, mint tanították: nem futok, inkább levetek magamról ezt- azt. Leteszem táskámat, kabátomat, hogy eltereljem magamról a figyelmet. Menekü- egyket- tőre utolérne a vad, még a is felmászna hozzám. Addig legalábbis, amíg az első ág szét nem roppan a mancsában.- Egyszóval nem a birkózást választotta.- Eszembe sem jutott! Engemet ott vadásztattak. Akár lövök, akár nem, kérték a részvételi díjat, aminek fejében gondoskodtak az engedélyről, a licenszről, utazásomról, szállásomról, ellátásomról, exportokmányomról. Az ellenőrzéshez sorszámot kaptam, bejelölték térképemen a körzetet ahol mozoghatok, tíz nap alatt _ Tárkányi trófeák társaságában Medvevadászaton az indiánok földjén A zsákmányszerzés első percei elejthetek, megnyúzhatok egy medvét. Elhozhatnám a húsát is, de azt azért nem cipeltem magammal. Otthagytam.- Meg sem kóstolta?- Dehogynem. Volt alkalmam némi lakmározásra is. A medvehús paprikásként, nok- kedlivel nagyon finom volt! Sültként azonban nem ízlett.-Hogyan ejtette el az áldozatát?- Peace Riverben fémborítású motoros csónakba ültettek, s a hozzá való műszaki tartozékokkal együtt elindítottak lefelé a falunak is nevet adó hosszú folyón, amely 100-500 méter széles, igen örvényes, szigetekkel tagolt. Ahol vízre szálltam, onnan 26 kilométerre volt a tanyám - egyike a bérbe adott kis házikóknak - mindenfélével, ami csak kell. Még a „Holdjáró” kis terepautó sem hiányzott mellőle. Kísérő nélkül - mert engemet vezetővel már csak nem akartak megszégyeníteni! - vettem be a rengeteget, már közel a Sarkkörhöz. A negyedik napon került puskavégre a beetetett feketemedve, hárommal később pedig a következő, ami különben a legnagyobb hármuk közül: két és félmázsás. Mielőtt jobb létre szenderült, láncostól elvitte a számára kiakasztott húsokat, s a mézesvedret is szétszaggatta... Csöndben és lassan telt a várakozás, mivel a rádiómon is legfeljebb a gazdával beszélgethettem volna. Társakkal - a többi erdei épület lakóival - véletlenül sem válthattam szót.-Megérte a fáradozást, az áldozatot?- Ha másképpen lenne, aligha emlegetném! S bizony sokért nem adnám, ha még visszatérhetnék! Legközelebb azonban már a termetes, szürkefarkasok közül lőnék egy pompás példányt! Mivel medvére éppenséggel már Kanada előtt is vadásztam. Igaz, szerencse nélkül. Favásárló német kereskedőket kísértem az erdélyi Kárpátokban, amikor házigazdáink a lehetőséget felkínálták. Lovat, marhát, juhot öltek hí- vogatásul, de a mackók estik nem jöttek lépre. így mindössze annyi élményünk maradt, hogy olyan lesen is gubbaszthattunk a vadra várva, amit annak idején a diktátor Ceausescu elnöknek építettek hűséges alattvalói... Kanadai trófeáim örömét a családommal is megoszthatom. Ünnepi eseményünkre emlékeztethettem vele a feleségemet, két leányom számára az agyarakat foglaltatom majd nemesfémbe, sajátos ékszerül. Én pedig - hogy derűsebb legyen e beszámoló - már a medve bőre előtt is koccinthatok jóbarátaimmal ebben a szobában, ahelyett, hogy bárminél, bármikor a medve bőrére innék. S ki ne feledjem! Nemrégiben a kanadai természetvédők, vadászok és halászok postán küldték utánam társaságuk tagsági igazolványát, ami ezután engemet is az őket megillető kedvezményekre jogosít náluk.- Mióta vadász?- 1960-tól, s hivatásosként 10 esztendeig a MAVOSZ megyei intézőbizottságának vadászmestere is voltam. Egyébiránt erdész az eredeti szakmám, s első munkahelyemen, a MEFAG-nál dolgozom 28 éve. A Várhegyen, a Barát-erdőn, a Mészvölgyben és a környékén voltam kerületvezető. Vadászként halászattal is foglalkoztam jó ideig. Az oldalvölgyi, meg a tárkányi tavakat felügyeltem. Volt év, amikor csupán egynyaras pisztrángból 40-50 ezret is eladtunk! Talán ezért van, hogy a halétel, különösen a ponty, jelenleg is kedvesebb a számomra, mint ami vadból készül...Ám, hogy a kérdésre pontosabban válaszoljak: 1953ban, kamaszfejjel ejtettem először vadat puskával. Odahaza ugyan nem tanultam ilyet, de a sógoromék, sőt a rokonságból többen is erdészek voltak, így el-elsütötték a fegyvert. Édesanyám lánytestvérének a férje, „Páter Simon” - Juhász Simon - az egeres völgyi Varró-házban erdészkedett, itt Felsőtárkány szélén. Gyermektelenek lévén, a sajátjukként szerettek, dédelgettek, neveltek. A biztatásukra kerültem az ásotthalmi szakiskolába is, Szeged mellé, amint eljött az ideje. Már tudtam lőni, amikor különösebb célozgatás nélkül is leszedtem egy szalonkát, s rokonaim távollétében a kertjükbe szemtelenkedett vaddisznót könnyedén leterítettem. Később pedig egy szarvasbikát is ejtettem. Ez utóbbiból aztán lett is nagy kalamajka! Az erdészetvezetőnél alig lehetett elsimítani az ügyet. Egyrészt mert 13 évesen puska sem lehetett volna nálam, másrészt meg augusztusban tilos bikára lőni. Szóval, valami hihetőbb történetet kellett kitalálni az ijedségem mellé. A lényeg az, hogy kimostak a dologból, a húst le- asdták, ahogy illik. A megmaradt agancsnak azonban valahogy teljesen nyoma veszett előttem, egészen az esküvőnkig. Akkor került újra elő. Nászajándékul. Jó, hogy mostani beszélgetésünk alkalmával a. feleségem nincs a közelünkben, mert biztosan haragudna ha meghallaná: akkor a trófea hirtelen jobban megdobogtatta a szívemet, mint a menyasszony. Azóta is gyűjteményem fő darabja. Első jelesebb zsákmányaim egyikére emlékeztet, s erős bronzérmes példány. Ma sem kellene szégyenkeznem érte.-Mi mindent lőtt már életében?-Dámbika kivételével mindenféle nagyvadat, s az apróvadaknak is egész skáláját, meg vadmacskát, rókát. A kikészített borz azonban csak úgy került a gyűjteményembe, hogy a szerencsétlen pára rákíváncsiskodott a rókák mérgére, s kimúlta után belebotlottam az erdőn... Aztán - ezt sem hallgathatom el! - lőttem bizony olyanokat is, amik utóbb csúnyán megtréfáltak. Egy foglyot például egész nap cipeltem a táskámban, majd amikor az esti terítékre kitettem, hirtelen megint szárnyra kapott, s elrepült. Máskor a vaddisznót úgy fejen találtam, hogy szétnyílt a koponyája, bukfencezett mint a nyúl, mielőtt lerogyott. Majd amikor a hajtők próbálták félrehúzni, váratlanul feltápászkodott, többször is próbált talpra állni. Kegyelemlövésnek - s természetesen védekezésnek - szántam, amit ekkor még a lapockájába eresztettem, de a lövedéktől váratlanul úgy feléledt, hogy pillanatokon belül eltűnt előlünk. Soha nem találtunk rá... S lőttem versenyeken is, minősített sportolóként. „Futóvadra, agyaggalambra”.- Kire marad a szakma?- Leányaink vannak, amelyikük már asszony, annak az egyik gyermeke fiú. Peti unokám nyolcévesen is mind nagyobb érdeklődést mutat. Remélem, hogy erdész, vagy vadász lesz belőle. S mellettem is, még jó darabig! Gyóni Gyula
