Heves Megyei Hírlap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 177-203. szám)

1996-08-24 / 197. szám

Második alkalommal szélesedett nemzetközivé Gyöngyös már hagyományos sok éves néptáncfesztiválja. A külföldi együttesek mellett több jeles hazai és ismert környékbeli csoport nívós szerepléseit, látványos felvonulásait, köztéri, színpadi és táncházi fellépéseit élvezhette a Mátraalji város, illetve több közeli kisebb település. Képeink az elmúlt heti színpompás folklórfesztiválról villantanak fel minden bizonnyal sokáig emlékezetes epizódokat olvasóinknak. FOTÓ: MAJOROS

tával történtek ecsetelését. De az is lehet, úgy gondolta, nem akarja, hogy bárki is szánja vagy sajnálja őt az elrontott randevúért.

Hirtelen témát váltott, s egy hosszú és érdekes ázsiai utazásáról beszélt. Kollégám bejövetele szakította félbe az egyoldalú monológot.

Néhány perces szóváltás után az ajtóból még egyszer felém fordult. Zavartan vártam, mondjon valamit, vagy legalább megmagyarázza a történteket. O azonban csak kérdezett:- Hitte már azt, hogy a téli dér a növények ágain könnycseppek?

Kicsit meglepődtem ezen a nem várt fordulaton, de mielőtt válaszolhattam volna, tovább folytatta.- S tudja, mikor a legszebb a hold? - tette fel a kérdést váratlanul.- Igen - mondtam halkan -, akkor amikor a téli éjszakán olyan jegesen és dermesztőén csillog...

A

z idegen mintha megnyugodott volna ettől a választól. Az ajtóból visszalépett, búcsúképpen felém fordulva csak annyit mondott:- Maga most még tudja, mi a szerelem. De ötven év múlva is emlékezik rá?

Szuromi Rita:

Az utolsó találkozás

A kezdődő ősz illatát hozta magával, amikor belépett az ajtón. Magas, délceg tartású volt, csak deres haja engedett következtetni korára. Szemében, amikor kezet nyújtott, kigyulladt a huncutság szikrája. Mintha egy pillanat alatt akart volna figyelmeztetni: vigyázz, mert a titkomat bízom rád! Amint végigmértem, már tudtam, hogy nem témát ajánl, s nem kér semmiféle segítséget valamely ügyes-bajos dolgának elintézéséhez.

Messziről látszott: nem az a fajta, aki problémáit holmi idegenekre bízza. Utazáshoz öltött ruhája ellentétben állt hűvös eleganciájával.

Élénk, választékos beszédéből hamar kiderült: hozott nekünk valamit. Kollégám pár perces társalgás után magunkra hagyott. De még mielőtt kínos csend telepedett volna ránk, az idegen ölébe fektette a botját, s cinkos pillantást vetett rám, majd kérdezés nélkül is belekezdett a mondókájába.- Biztosan csodálkozik, hogyan kerültem én ide. Tudja, néhány hónappal ezelőtt eszembe jutott Márta - mondta magyarázatképpen. - Évtizedekig éltem úgy, hogy nem gondoltam rá. Nők jöttek, nők mentek az életemben, szerelmek elmúltak, s újak születettek. De Mártára nem gondoltam. Maga ugye nincs férjnél? - szakította félbe hirtelen önmagát.-Nem, nem vagyok - dadogtam, s közben akaratlanul is a kezemre néztem. Átlátszó trükk - gondoltam -, a vak is láthatja, nem viselek egyetlen gyűrűt sem. Nem nehéz kitalálni: nem vagyok férjnél.

De az idegen mintha a gondolataimba is belelátott volna.-Nem a gyűrűt néztem - folytatta. - Ä legtöbb nő azt hiszi, az a pici jelkép ott a bal kéz ujján mindent elárul. Pedig micsoda tévedés! Egy nőről messziről látni, van-e családja, gyereke, férje...

Égyre idegesebb lettem. Vajon mit akar tőlem? Csak nem gondolja, hogy amíg kollégám visszatér, majd udvarlással múlatja az időt? Amikor az ajtón belépett, bemutatkozásunk is olyan felületes volt, hogy még a nevét sem jegyeztem meg. Most meg azt firtatja, férjnél vagyok-e, s valamiféle titokzatos Mártáról beszél.

Az idegent nem izgatta za- vartságom. Nyugodtam beszélt tovább, mintha régi ismerősök lennénk.- Hetek óta készültem hozzá. Megtudtam a címét, megnéztem a busz menetrendjét. Úgy éreztem, nem halhatok meg addig, amíg nem tudom, mi lett vele. Márta volt az első szerelem. A gondtalan fiatalság jelképe maradt nekem. Amikor először gondoltam arra, hogy meglátogatom, őrültségnek tartottam az ötletet. De egyre jobban bujkált a fejemben, hogy látnom kell őt! Már csak halvány emlékeket őrzök róla. Temperamentumos fiatal lány volt, s miután férjhez ment, pedáns asszony lett. Fiatalasszonyként láttam utoljára, két gyereket sétáltatott. Kicsit gondterheltnek tűnt, de ennek nem tulajdonítottam jelentőséget. Az anyaság, a háztartás gondjai mindenkit megváltoztatnak...

Egy pillanatra elhallgatott. -Vajon megtalálta Mártát? - jutott eszembe, de kérdezni nem mertem. Nem számítottam arra, hogy valaki ezen a napon még megosztja velem titkait. De az idegen mintha érezte volna, mire gondolok, máris folytatta.-Igen, láttam ma délelőtt újra Mártát. Hosszan csengettem, már-már azt hittem, senki nincs otthon. Aztán nyílt az ajtó, s egy őszhajú, kontyos asszony, félretaposott házicipőben jött ki. Csak néztem, vajon ő az, s a gondosan kiválasztott szavak nehezen jöttek a nyelvemre. Még az asszonynevét is elfelejtettem, csak annyit tudtam mondani: Mártát keresem. Ő pedig rutinos szavakkal, fakó, színtelen hangon bemutatkozott: Márta a leánykori nevem - s hozzáfűzte asszonynevét is.

Az idegen mély levegőt vett.- Tudja, mennyire vártam hogy viszontlássam őt és mennyire féltem tőle? - nézett szúrós szemével rám. - De amikor a kulcs, megfordult a zárban, már tudtam: ennek a találkozásnak nincs többé tétje. Már az is megfordult a fejemben, hogy felesleges volt ide jönni, talán még nem késő visszafordulni. Mártában képtelen voltam felfedezni azt a mosolygós kislányt, aki miatt és a hideg téli estéken órákig vártam a ház előtt, s egy pillanat alatt tavasz lett, ha kosárral a kezében az istállóba szaladt, s tudtunk egy pár szót váltani a sötétben. Meleg, bársonyos kezének érintése napsugár volt nekem, a haja pedig érő búza. Még verset is írtam neki.

Arcáról hirtelen ellenszenvet olvastam le. Nem tudtam, mit gyűlöl. Mártát, amiért megöregedett, vagy önmagát, amiért engedett a kíváncsiságnak és megkereste, hogy szembesüljön az elmúlással? Az is lehet - gondoltam -, most aztán ő is szembesült a korával, s ezért aztán Mártára haragudott.- Elmondta neki, miért ment oda? - kérdeztem okvetlenkedve.-Nem. Azt mondtam, ki vagyok, de őt nem érdekelte a múlt. Az olajszagú konyhában kávét főzött, és az unokáiról úgy beszélt, hogy szinte áradozott. Azt sem jegyeztem meg, hány van neki - mondta egyre ingerültebb hangon.

Mély levegőket vettem, s éreztem, valami okosat kellene mondanom a nők változásairól, az anyák gondjairól, vagy a gyereknevelés fáradalmairól. De tudtam, hogy őt ez nem érdekli, s nem is lenne számára szavahihető, hiszen pont az előbb állapította meg, hogy én nem tudom, mit jelent a család. Most már csak azt sajnáltam, miért nem vagyok én jó tündér, aki megváltoztathatná az öregséget, Mártát széppé varázsolhatná, és meg nem történtté tehetné a találkozást.

Az idegen megunta a Már-