Heves Megyei Hírlap, 1996. június (7. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-15 / 139. szám
Lívia révbe ért ••• Miközben bemutatkozom neki, minden magabiztosságom hamarjában elemeire hullik. Nem elég, hogy szűk pólót vettem fel, amelyen át gömbölyödö pocakom mintegy kivonatát képezi nem éppen adoniszi vonalaimnak; szemeim körül ví- tustáncot járnak a szarkalábak, ráadásul jó tíz centivel alacsonyabb vagyok... Na majd talán a műveltségemmel, a szerintem széles látókörömmel kompenzálom alkati hiányosságaimat - gondolom. Ám - mint az alábbiakban reményeim szerint bizonyára kiderül - legközelebb feltétlenül máshová kell mennem, ha önbizalmam hájjal való kenege- tésre szorul... Mindezeken kívül még egy másik fontos tézis is felborul, amikor Deme Líviával beszélgetek. Elvi kérdés ugyanis nálam, hogy riportalanyom szemébe nézek, midőn - kissé szemérmetlenül - a titkairól, a személyiségéről, vagy akár az időjárásról faggatom. Mert a szem a lélek tükre, tudjuk rég, mindent elárul a mögé rejtőzködőről. De: kutatták már Önök, férfitársaim, Lívia pillantását? S ha beteltek a drágakövek acélos csillogásával, próbálták-e visszafogni kalandozásnak indult fantáziájukat, amelyet szemhéjuk mögé rejtett, la- poskúszásszerű vizuális befogadókészségük irányított? Ha igen, aligha hiszem, hogy sikerült. Mert bizony, férfiú sorstársaim, képzelőerejük előtt egy csodálatos teremtés tündökölt, zöld miniszoknyában, sejtel- mesen-rejtelmesen dekoltált szürkésfehér blúzban, a süp- pedős fotel nyújtotta minden képzeletvarázsban. Ennyit a vélt magabiztosságomról. Líviát rengetegen ismerik. Ő az a szép lány, aki néhány hónappal ezelőtt nap mint nap mosolygott ránk a Kiskegyed meg az egyéb női magazinok címlapjáról és belső oldalairól, kelletve az időszerű öltözködési portékákat. És most jön a pláne: mindezt úgy, hogy közben keleti müvelődéstörténészi diplomát szerzett a miskolci egyetemen. Természetesen jeles eredménnyel.- Kissé megerőltető volt - emlékezik erre az időszakra, miközben édesanyja lőrinci otthonában nagy nehezen erőt veszek magamon, hogy azért a szavaira is figyeljek... - Naponta ingáztam az otthonom, valamint Budapest és Miskolc között. Tudod, a divatban most igazán nagy pénz van, így amikor már futott velem a szekér, a tanulmányaimat is fedezhettem a modellkedésért, divatbemutatókért kapott ösz- szegekből.- Bizonyára tisztában vagy azzal, hogy tinilányok ezrei álmodnak a tiédhez hasonló karrierről! Halljuk hát a történetedet!- Valójában semmi különös nincs a történetemben. Éltem a tizenévesek szokásos mindennapjait. Jártam a hatvani Bajza-gimnáziumba, majd jelentkeztem a bölcsészkar kínai-angol szakára. Másodikos egyetemista voltam, amikor beneveztem Az év arca versenyre. Huszadmagammal kiválasztottak a bírálóbizottság tagjai, s ezután kaptam egy egyéves szerződést. A mozgás- és sminktanfolyamokat követően elkezdtek foglalkoztatni, így a felsőfokú tanulmányaimmal egy időben jártam a bemutatókra is.-Mondhatni ma már azt, hogy révbe értél?- Amíg lehet, a szakmában maradok. Szerencsére van munkám bőven. Tegnap például Bécsben katalógusfotózáson vettem részt, ahol kétórányi munkáért annyi pénzt kaptam, amiért itthon nagyon sokat kellene hajtani. A közeljövőben pedig az Egyesült Államokba, New Yorkba várnak vissza.-Sokfelé hívnak téged!- Igen. Egy budapesti ügynökségen keresztül figyeltek fel rám; kapcsolatba kerültem az Elite ügynökséggel, amely ennek a szakmának a „nagyágyúit” foglalkoztatja Cindy Craw- fordtól Linda Evange- lista-ig. Velem is szerződést kötnek, így a nyáron vélhetően velük is találkozom majd.- Gondolom, sokan felteszik a kérdést: vajon meddig lehet ezt csinálni?- Még egy ideig biztosan. Nagyon jó dolog az, hogy beutazhatom szinte az egész világot, Svájctól Amerikáig. Sokat köszönhetek az angoltudásomnak, épp ezért a jövőtől sem félek. Szeretném az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatni a tanulmányaimat. S ez biztosíték a jövőre nézve. Lassan-lassan elfogynak a kérdéseim, de igen nehezemre esik a távozás. Miután azonban megismerkedem néhány kínai kifejezéssel, nyugtázom magamban, hogy az életnek nemcsak az általam idáig ismert oldala létezik, s - ezt alátámasztandó - megcsodálom a ház előtt várakozó nyitott, piros sportkocsit, távozásra ösztökélem magam. Az utca felénél még integetek Líviának. Visszaintett!!! Tari Ottó Lívia gyönyörű Az akadémikus emlékező délelőttje Bocsa Iván hetven évről - pár órában A hölgyek mellett középen a professzor, tudóstársai körében Az újságíró azok közé a szerencsés emberek tartozik, aki pályája során az élet különböző területein munkálkodó kiemelkedő személyiségekkel is találkozik. Ebben volt része e sorok írójának a közelmúltban, amikor Kompoltra, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Fleischmann Rudolf Kutatóintézetébe invitálták. Arra a bensőséges ünnepségre szólt a meghívás, ahol a 70 éves Bocsa Ivánt, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját, a neves nemesítőt köszöntötték. Azok a verőfényes délelőtti órák valóban ünnepélyesek voltak. A találkozó előtt a hazai tudományos élet több vezető személyisége és a társintézeti kollégák közül is sokan érkeztek Kompoltra. A virágcsokrok és az ajándékok mellett meleg hangú gratulációkkal árasztották el Bocsa Iván professzort. Többen fényképeztek, filmeztek, hogy megörökítsék a kedves pillanatokat, miután együtt köszönthették a világszerte ismert tudóst. Bocsa Iván eddigi élete, munkássága ugyanis szorosan összeforrt a kompolti intézettel. Dr. Fehér Alajos kandidátus, igazgató meghatott hangon idézte fel a professzor eddigi életútját. Erdélyben, Aradon született, majd Bukarestben járt iskolába. Egyetemi tanulmányait már Budapesten, a József N ádor T udomány egyetemen végezte, ahol 1948-ban szerzett diplomát. Már akkor rendkívüli vonzalmat érzett a növények iránt. S azon a nyáron édesapja közbenjárásával Kompokon gyakomokoskodott az intézet alapítója, az európai hírű Fleischmann Rudolf mellett. A szárnyai alá vette, és 1949 februárjától már mellette dolgozhatott. Megkedvelte az érdeklődő fiatalembert, és beavatta növénynemesítési módszereibe. Mindössze három tenyész- időszakot tölthettek együtt, mert Fleischmann Rudolf 1950-ben meghalt. Mestere már nem érhette meg azt az első közös publikációt, amely 1951- ben jelent meg. Ez a rövid, de tartalmas időszak azonban Bocsa Iván további pályafutását is meghatározta. Ott maradt Kompokon, és az élete összekapcsolódott az intézetével. Munkásságának közel fél évszázada alatt a klasszikus növénynemesítéstől eljutott a mai modern eljárásokig. Tizennégy államilag elismert növényfajtát nemesített, amelyek közül ma is tíz köztermesztésben van. Eddigi pályafutása során 180 publikációja jelent meg, 12 könyvet, illetve könyv- részletet alkotott. Ezek közül az egyik leghíresebb a tanítómesteréről, Fleischmann Rudolf életéről és munkásságáról írt monográfiája. Neki köszönhető, hogy az intézet parkjában áll a nagy tudós szobra. Bocsa Iván 1957-ben lett a mezőgazdaság-tudomány kandidátusa, ’74-ben a tudomány doktora, 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, tavaly óta pedig annak rendes tagja. Hat éve a Miskolci Akadémiai Bizottság alelnöke is. Eddigi munkásságát az intézethez, a témákhoz és a tudományhoz való hűsége jellemezte. Az elődöket mindig tiszteletben tartotta, és kitűnő érzékkel prognosztizálta azokat a szakmai elképzeléseket, amelyek - Fleischmann Rudolf példája nyomán - mindig előremutattak. Több kitüntetésben is részesült, közöttük a Fleischmann Rudolf-, illetve az Eötvös Loránd- díjban. Évek óta főszerkesztője a Növénytermelés című szakmai folyóiratnak, amelyet külföldön is jegyeznek. A meghatottság nem kerülte el Bocsa Ivánt sem, amikor feszesen - 47 percben tekintett vissza 47 éves tudományos pályájára. Illyés Gyula: Kháron ladikján című regényét idézte, amely szép hitvallás az öregkorról. Kegyelettel és hálával adózott édesapjának, aki egyengette útját, és Fleischmann Rudolfnak, a tanítómesterének. Megemlékezett mindazokról, akik későbbi nemesítői munkáját támogatták, szakmailag segítették. Visszapillantása valóságos nemesítéstörténeti vázlat volt, adott korszakokban a feltételekről, a lehetőségekről. Azokról a folytonos erőfeszítésekről, amelyek eredményeként a hosszú kísérletsorozatok után államilag elismertek egy-egy növényfajtáját. Bocsa Ivánnak azonban nem kellett szégyenkeznie az előállított fajtái miatt. Azok közül többet ma is Nyu- gat-Európában elismernek és termelnek. Például a kompolti kendert, amely ma a reneszánszát éli. Azután az új lucemafaj- tákat, amelyeket előállított, és legalább olyan kedvesek voltak neki, mint a kenderek. Kívánjuk, hogy Bocsa Iván professzor még sok örömet találjon az alkotómunkában. Erőben és egészségben töltsön el további éveket a kompolti kutatóintézetben, „második otthonában” , amelynek eddig hírt és elismerést szerzett. Mentusz Károly Duna-parti dumaparti... lu,szubjektív NÉPSZERŰ nevettetőnkkel énekelhetném a hajdan sorozatban hallott kupié visszatérő sorait, hiszen amikor sűrű fogadkozásaim ellenére mégis rákíváncsiskodom az Ország- gyűlésre, már-már én sem hiszem, hogy normális vagyok... Főleg, amikor azt a honatyát hallgatom, aki miatt legutóbb is kikapcsoltam a tévét, mert már a napirend előtti felszólalásoknál négyszer beszélt a mikrofonba, s untatott, bosz- szantott megint. Most éppen a pályakezdők sanyarú indulásán kesergett, s a hivatali létszámleépítések miatt aggódott. Bántotta a fiatalok kilátástalan helyzete, megrendülést mutatva kifogásolta, hogy a tanult ifjakat jobb híján nyugdíjas szüleiknek kell a nyakukba venniük. Dicséretére legyen mondva, hogy ez alkalommal különösebb felháborodás nélkül, megszokott indulatait mellőzve alakított szívbe markolót. Biztos, hogy csakis azért nem kapott nagy tapsot érte - mert újfent alig voltak a T. Házban... Vagy azért, mert ha nálunk manapság a nyugdíjas szülők még vállalhatják diplomás gyermekük eltartását is - nem lehet igazán nagy baj. Magas a járadék, s csordulhatcseppenhet mellé jócskán valamennyi, hogy a tanult ifjú is megéljen belőle. Netán még szórakozhasson egy keveset. A többiektől mindenesetre ne maradjon le túlságosan. Más dolog - amiről nem szólt a szónok -, hogy valójában az átlagnyugdíjas képtelen már ekkora áldozatra, a kisebb jövedelmű pedig magára sem költhet annyit jó ideje, mint kellene. Az elbocsátások pedig igen régóta nemcsak a hivatalnokokat, a köztisztviselőket meg a közalkalmazottakat érintik, hanem az egyszerűbb munkásokat is. Sőt, velük kezdték, folytatták sokáig a „karcsúsításokat”. A sorsuk pedig mennyivel kisebb részvétet ébresztett a Parlamentben! S kisebb fájdalom nélkül ők azóta is inkább csak biztatást kapnak a dumapartin. Vállalkozzanak! Persze a többiek, a most emlegetettek helyzete sem fájhat oly nagyon! Ha jobban bántaná a honatyákat, legalább ilyenkor megtöltenék az üléstermet. Szóval, nem értek a szóból, bármilyen gonddal formálja is a politikus ott a Duna-parti palotában... Azt semmiképpen, amiért voltaképpen jelentkezett, hogy lenyűgözze mindazt, aki csak hallja. Ha pedig így állok a dologgal - gondolom, sokadszorra -, minek figyeljem tovább? SZERENCSÉSEBB, ha okosabbat teszek - legalább a magam kis területén. Gyóni Gyula ffiR(TELEN)KÉK... Ma már jót derül azon - nyilatkozta Boross Péter, volt miniszterelnök -, hogy az újságírók „hóbagolynak” titulálták. Hol van már a tavalyi hó...! * Egy sas „lelőtt” egy orosz kémműholdat, pontosabban a Szojuz-U típusú hordozórakétát, amikor a levegőben 1500 méter magasban összeütköztek. Bizonyára az USA(S) volt... * A baracskai büntetés-végrehajtási intézet 27 elítéltje is megbetegedett, s kórházba került a fertőzött gyümölcslevestől. Mondták is: maradtak volna inkább rabkenyéren... * Egy régi kút tisztításakor - mint hűlik - másnaposság elleni csodavíz tört fel az oroszországi Tamogszki Gorodokban. Idejében, mert - Ajtmatovval szólva - „Az évszázadnál is hosszabb ez a (más)nap...” * Egy angol férfi azzal a kívánsággal állt elő anyósa halála után, hogy annak hamvait helyezzék két olyan - keretbe foglalt - üveglap közé, amelynek forgatásakor különböző ábrák formálódnak ki. Az anyós, mint - perpetuum mobile... (szilvás)
