Heves Megyei Hírlap, 1996. május (7. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-11 / 110. szám

1996. május 11., szombat Riport 13. oldal Az ünnepélyes átadás előtti utolsó pillanatok a Reménység hídján FOTÓK: KÜHNE GÁBOR Szerb-horvát kézfogó - magyar felügyelettel A Reménység hídj a Szokatlanul csendesnek bizo­nyult a hídavatás reggelén a barcsi határátkelőhely. Igaz, még nyolc óra sem volt, de úti­társaim már korábban felhívták a figyelmemet: odaát minden jóval drágább, mint nálunk, ki­véve a benzint és az alkoholt, s a horvátok is tömegesen jönnek hozzánk, őket - e két árufélesé­gen kívül - más minden ér­dekli. A határ két oldalán meg­lévő tekintélyes árkülönbözet pedig sok akadályt képes le­győzni, még a meglehetősen rossz minőségű utakat is. Tompa János szerint az IFOR járművei tették tönkre az asz­faltot, no nem a harckocsik, „csak” az azokat szállító tréle­rek bántak el rútul a helyi vi­szonylatban a 16-os számmal jelölt főútvonallal. Igazából talán csak a határt átlépve döbben rá az ember, hogy mennyire közel is volt a háborúhoz: az Egerből nézve kissé távolinak tűnő, mintegy két megyényi területre kiterjedt véres küzdelem első nyomait a határtól alig 27 kilométerre, Loncaricánál fedezheti fel az utazó. Kicsit beljebb, a szerbek által megszállt, majd épp egy esz­tendeje visszafoglalt Nyugat- Szlavóniához tartozó Pakracon már teljesen nyilvánvaló, itt nem babra ment a játék: min­denfelé szétlőtt, felrobbantott házak. Különösen ez utóbbiak látványa hátborzongató, te­kintve, hogy ezeket a saját szerb tulajdonosaik robbantot­ták fel. A horvát offenzíva ide­jén kinyitották a gázcsapot, a szekrény tetejére felraktak egy gyertyát, majd a csapatokkal együtt pánikszerűen elhagyták a települést... Az is tény azon­ban, hogy az újjáépítés hihetet­len ütemben halad, melynek-fe- dezetéül külföldi, főként német pénzek szolgálnak. A lovakat is lelőtték Pakrac után már Lipik a követ­kező állomás; nem kímélték a küzdő felek az egykori fürdő­várost sem, a hajdan impozáns fürdő most siralmas látványt nyújt, de az újonnan emelt há­zakat leszámítva sértetlen épü­letet nem is igen lehet látni a városban. Lipik egyébként a háború előtt törzsménjeiről is híres volt, ám - a horvátok sze­rint a szerbek - a 200 ló 90 szá­zalékát legéppuskázták, a tete­meket a nemzetközi erők köte­lékeiben érkező katonák dóze- rolták be a földbe. A mészáro­sok kilétét illetően (is) azonban igencsak csínján kell bánni ezekkel az információkkal. A környéken ugyanis már egy szerb sincs, hogy esetleg cá­folja a horvát vádakat. A béke- fenntartók és -teremtők alapos körültekintésének szükségessé­gét a hosszú kocsiút alatt más gáló honfitársainkat: mesterlö­vész sem zargatta őket, és ak­nára sem lépett közülük senki. Hallomásból tudják viszont, hogy volt olyan helybéli, aki le­tért a kitaposott útról, neki éle­tébe került a „félrelépés”. A vá­rosba is ki lehet járni délutá­nonként, igaz, csak négyesével.- Még Ercsiben arról beszél­tek, hogy a nyugatiak nem fog­ják majd használni a hidunkat. Ahogy viszont telt az idő, egyre harmonikusabb lett a kapcso­lat, s miután az amerikaiak híd- ját elvitte a víz, a miénket meg nem, lassan-lassan rászoktak az általunk készített pontonra — jegyezte meg a fegyvertársi vi­szonyt firtató kérdésemre. A gyilkos szerb humor A két órakor kezdődő ünnep­ségre várva hallottuk, hogy nemcsak az amerikai műszaki­akat érte kellemetlen meglepe­tés a Száván, amikor a folyó - állítólag többször is - elvitte a pontonhídjukat, hanem a néme­teket is. Ráadásul nekik még kínosabb volt az eset: a Száva egyik mellékfolyóján vert átke­lőjükön három nap után le kel­lett állítani a forgalmat, mert a híd megrepedt. Míg ők a hiba okát keresték, egy román mű­szaki zászlóaljat bíztak meg a helyreállítással... Az avatáson - a brit Michael Walker altábornagy, a Boszni­ában állomásozó nemzetközi szárazföldi erők parancsnoka, s honfitársa, John Moore-Bick dandártábornok, a Sivatagi Vi­hart is megjárt műszaki pa­rancsnok, illetve egy kétcsilla­gos amerikai tábornok, s tucat­nyi más nemzet tisztjének je­lenlétében - dr. Ronkovics Jó­zsef ezredes, a magyar kontin­gens parancsnoka átkeresztelte a felrobbantott, majd katonáink által használhatóvá tett Egység és Testvériség hídját - nem minden célzatosság nélkül - a Reménység hídjának. Meg kell hagyni, a fiúk re­mek munkát végeztek, még Walkerék is elismerően szóltak a teljesítményről. Maga a híd már a második világháború alatt, 1944-ben is alkalmazott brit Mabey-Jóhnson technoló­giával épült. Tábornoki búcsú Zsuzsikától Középen egy sátorban verték csapra a hídon szertartássze- rűen végiggörgetett hordó sört, s itt fogott egymással kezet Ronkovics ezredes biztatására a Bosanska Gradiska-i önkor­mányzat egy tagja - egy festő­művész - és a horvát oldal pol­gármestere. A történelmi pilla­natra legfeljebb csak az vet ár­nyékot, hogy a szerb polgár- mester - zokon véve Tudjma- nék alig pár kilométerre zajló harsány megemlékezését - tá­vol maradt, s a festőt küldte maga helyett. Ott mesélték a magyar tábori lelkész kalandját: ő még előző nap is invitálta a szerb elöljárót. Az alezredes pap szerint még egy áldást is beígért a polgár­mesternek, mire az azzal ütötte el a meghívást, hogy „ha én ál­dást kapok, maga egy rövid so­rozatot..." A „tréfából” a szerb oldalon amúgy is kijutott az ünneplőknek: „odaát” elég fa­gyos a hangulat, s azon túl, hogy éjszakánként elforgatják az IFOR-os jelzőtáblákat, láto­gatást is kilátásba helyeznek a bosanskaiak, de azt harckocsi­val. Az emlékek még frissek: nem is olyan rég tényleg tan­kokkal keltek át a szerbek a Száván. Este még egy megtisztelés ért minket: dr. Molnár Jánossal utolsó civilként mi sétáltunk át a szétszedésre váró Zsuzsikán. Elégedett britek Dr. Ronkovics József szerint már ötvennél is több különböző feladaton van túl a magyar kon­tingens, így volt módjuk meg­ismerni a többi nemzet, így a NATO-tagországok egységeit, módszereit is. Feladat persze van bőven - csak Boszniában 300-nál is több hidat robbantot­tak fel -, így a pontonhidat a Száván 70 kilométerrel lejjebb, Slavonski Brodnál állítják fel, de szóba kerül egy vasúti híd kijavítása is Volinjánál. Az ezredes roppant diploma­tikusan fogalmazott, de nem tit­kolta abbéli véleményét, hogy a magyar misszió javítja az or­szág NATO-ba való bejutásá­nak esélyeit. Mint mondotta, Walker szavai hízelgők szá­munkra katonailag, szakmailag egyaránt, s azt mutatják: megfe­lelünk a nyugati elvárásoknak. Tapintatlanság? Másnap reggel, indulás előtt még volt alkalmunk megvitatni a történteket. A tisztek például kissé morogva kommentálták Forró Evelyn előző esti rádiós tudósítását, amelyben a szerb polgármester távolmaradásának okát a magyarok tapintatlansá­gának tudta be. Katonáink ezzel szemben váltig állították: az eredetileg május 1-jére tervezett hídava­tás időpontját épp a szerbek ké­résére tolták el egy nappali Ar­ról pedig már igazán nem ők tehetnek, hogy „odaát” mégis meggondolták magukat. Kühne Gábor oldalról is megvilágította a tá­bornok: például senki sem vonta volna kétségbe a kanadai ENSZ-esek elfogulatlanságát, bár - mint kiderült - a tenge­rentúli békefenntartók közé rengeteg kint élő szerb jelent­kezett, tőlük pedig aligha lehe­tett elvárni a semlegességet. Lipiket elhagyva a Bileja Sti- jena-i hágón vezetett át utunk. A hely jelentősége nagy, kato­nai szemmel kiváló stratégiai helynek számít. Valahogy így gondolhatták a horvátok is, mi­vel itt botlottunk az első ellen­őrzési pontba. Az egyenruhás őr azonban csak egy pillantást vetett az IFOR-os igazolványra, s már intett is: mehetünk. Tompa János azért hozzáteszi: ha nincs dokumentum, az a leg­kevesebb, hogy a kocsit is kipa- koltatják az idegennel. Ezen a szakaszon egyébként már alig van forgalom, igaz, a Barcsot Splittel összekötő út mostanság nem is bír jelentő­séggel, lévén a horvát területe­ket Boszniával összekötő gra- diskai átkelőt - korántsem vé­letlenül - csak az ENSZ, az IFOR és egyes nemzetközi szervezetek használhatják. Tudjman-i látogatás Az ötórás autóút végén már Okucani utcáin gurultunk, ami­kor kellemetlen meglepetés ért egy helyi rendőr személyében. A horvát fegyveres nincs egye­dül, olyannyira, hogy legalább ötven rendőrségi mikrobusz so­rakozik az út mentén. Itt már nem segít az IFOR-os igazol­vány sem, sőt a „vengerszkij láger" varázsige sem. Tábor­nokunknak sem volt kedve vi­tatkozni, így a rendőr különö­sebb ellenállás nélkül vissza­fordíthatta a kocsit, s csak Lipi­ket megkerülve, másfél órás késéssel érkeztünk a magyar konténervárosba. Utóbb mér­tem fel: a rendőr alig egy kilo­méterrel ja cél előtt parancsolt vissza bennünket. A kitérő sem volt persze értelmetlen, például láthattunk olyan szétlőtt, kié­gett, teljesen kihalt falut, mint Korita, a Zágrábot Belgráddal összekötő autópálya mentén pedig aknamezőket, amelyek vélhetően jó ideig még ott virí­tanak majd. A kényszerkerülő okaira csak a táborban derült fény. Mint a magyar műszaki kontin­gens tisztjeitől hallottuk, nem voltak véletlenek a felettünk elhúzó MÍG 21-esek sem, maga Tudjman tette tiszteletét Oku- caniban. Az elnöki látogatás az épp egyéves Viharnak szólt: ta­valy május elsején kezdődött és alig 36 óra alatt sikerrel be is fejeződött a Nyugat-Szlavónia visszaszerzésére indított, „Vi­harnak" elkeresztelt horvát of­fenzíva. Kérdésemre, hogy eset­leg még a hídavatáson is tiszte­letét teszi-e az elnök, tisztek kara csóválta fejét: nem hívták és nem is örülnének egy esetle­ges Tudjman-i villámlátogatás­nak. Atrocitások nélkül A magyar tábor tényleg lenyű­göző, rend, tisztaság uralkodik mindenütt, a kantinban pedig már az igazi pénzkímélő mód­szer dívik: mágneskártyával fi­zet tiszt és katona egyaránt. A részletekről még Egerben kap­tam felvilágosítást Blahó Attila főtörzsőrmestertől. Mint mon­dotta, őt nemcsak a havi 950 dollár motiválta a jelentkezés­nél, hanem a kihívás is, s ezzel a szemlélettel nem volt egye­dül. A táborban - a talán kissé szokatlan szigor dacára - jó a hangulat, s már a boszniai, egyébként szerb Bosanska Gradiska, illetve a Száva in­nenső oldalán fekvő horvát Nova Gradiska lakói is kezde­nek kinyílni. - Amikor befordí­tottuk Zsuzsikát - utal a pon­tonhíd felállítására -, már egész sokan álldogáltak körülöttünk, sőt olyan is akadt, aki köszönt. Persze, a parancsnoki utasítás, miszerint a magyar katonák ne nagyon kezdeményezzenek kap­csolatot a civilekkel, még él. A fiatal katona szerint atroci­tás eleddig nem érte kint szol­A szerb rendőrt szemmel láthatóan nem hatotta meg a hídavató Ghánái ENSZ-katona a szerb oldalon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom