Heves Megyei Hírlap, 1996. május (7. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-04 / 104. szám
FOTÓ: PERL MÁRTON Vedd meg a főutcát! Diszkrét réztábla az áldozatkész polgároknak ? Az egri Széchenyi utca Komoly elmozdulással kecsegtet, hogy a közelmúltban Habis László alpolgármester irodájában, a Széchenyi utca díszburkolatával kapcsolatban megtartott eszmecserén sikerült néhány alapvető kérdésben megegyezniük a kérdésben „illetékeseknek”. így például tisztázódott a forma: azaz a résztvevők egyetértettek abban, hogy a sétálóutca rekonstrukcióját egy társadalmi szerveződési alapra kell helyezni. Ez azt jelenteni, hogy nem tiszta önkormányzati beruházásból oldanák meg a beruházást, hanem a vállalkozók és a lakosság bevonásával. Az anyagi háttér biztosítása mellett ugyancsak kardinális kérdésnek bizonyult a közmüvek állapota. Habis László erről úgy vélekedett, hogy bár rendkívül nagy ezek sűrűsége, és az állapotuk is eltérő, de viszonylag rövid úton tisztázni lehet a közműtulajdonosokkal a felújítások szükségességét. Erre azért is szükség van, hogy szakaszolni lehessen a munkát, és ne alakulhassanak ki „háborús állapotok” a Széchenyi utcán. Miután nyilvánvalóan a „barokk belváros” épületeinek kell uralniuk az utcaképet, az alpolgármester szerint célszerű különböző árnyalatú szürke dísz- burkolatot lefektetni, ekképp elvetették a sormintás változatot, a természetes követ, illetve az aszfaltkazettás megoldást is. Mint ugyanakkor megjegyezte, az esztétikai kérdéseken túl komoly vita volt a burkolat műszaki paramétereit illetően is. A munkák anyagi hátteréről egyelőre meglehetősen óvatosan fogalmazott Habis László: úgy véli, az irányszám 50 millió forint lehet. Némi optimizmusra adhat azonban okot, hogy még az első fél évben - önkormányzati koordinálással - megkezdődhetnek az egyeztetések, ezek után pedig már akár az illetékes bizottságok elé is lehet vinni az ügyet. *-Korántsem új dologról van szó, hiszen már a tanácsi rendszerben is gondolkodtak a kérdésről - jelentette ki Várkonyi György, az Egri Lokálpatrióta Egylet városházi képviselője. — Emlékezetes, 1992-ben öt nap alatt készült el a bazilika előtti 270. négyzetméteres szakasz. Azt többek között azért csináltattam meg alapítványi pénzekből, hogy bebizonyítsam a kételkedőknek: járható ez a megoldás, sőt, korántsem biztos, csupán városi pénzekben kell gondolkodni a kivitelezésnél. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy jó ügy mögé sokan felsorakoznak. Várkonyi György szerint az akkori lelkesedés hatása alatt rábírták az Arait, hogy a sétálóutca teljes szakaszára vonatkozó tervek elkészítésének díját ők fedezzék. Ezek ’92 őszére el is készültek. A dokumentáció szerint 342 méter hosszan , a főiskolától a Csiky Sándor utcáig, mintegy 4000 négyzetméter burkolásáról lenne szó. Ez a mintegy 7 ezer forintos négyzetméterenkénti áron is csupán 25 millióra rúgna, s nem 50-re - tette hozzá, vitába szállva a Habis László-féle irányszámmal. Ez az összeg fedezné a díszburkolatot, bizonyos extrákat: például a bronz csatoma- fedlapokat, illetve az egyszerűbb közműjavításokat.-Nos, mi már ’92 őszén szinte a teljes dokumentációt beadtuk engedélyeztetésre a polgármesteri hivatalba - jegyezte meg némi malíciával a képviselő —, ám azóta is csak a síri csönd a válasz... Egyedül az Országos Müemlékvédelmi Hivatalnak a kőtípusra vonatkozó engedélye hiányzik. Várkonyi György szerint a közműkérdés is csak látszólag lehet buktatója a rekonstrukciónak, lévén a díszburkolatot könnyebben, gyorsabban lehet felszedni, a helyreállítás után visszarakni, ráadásul úgy, hogy a bontás helye sem látszik. A menetrend eszerint úgy alakulna, hogy a közműtulajdonosok nyilatkozatai alapján a főmérnöki iroda egy hónapon belül felméri a különböző vezetékek állapotát. Várkonyiék ezalatt a gyártóktól szereznek díszkőmintákat, s igyekeznek megmozdítani a vállalkozókat és a város polgárait, hogy támogassák az akciót, elindítva ezzel a „Vedd meg a főutcát!” elnevezésű programot. A képviselő reményei szerint e célra akár a költségvetés főbb tételeit is módosítani lehetne, s az anyag még a nyári szünet előtt a város képviselő-testülete elé kerülhetne. Amennyiben minden ezen elképzeléseknek megfelelően alakul, úgy akár már az ősszel megkezdődhetnek a munkálatok. Ha pedig a módszer beválik, akkor - immár a második ütemben - elkészülhetnek a Dobó tér és a Szent János, Érsek, Bajcsy-Zsi- linszky, Jókai utcák közötti, nagyjából ugyanekkora területű útszakaszok is. Várkonyi György - Habis Lászlóval egybehangzóan - ugyanakkor cáfolta azokat a híreszteléseket, melyek szerint a rekonstrukció többéves késésének hátterében egyes hivatalnokok ellenérdekeltsége állna. Szerinte a viták pusztán technikai jellegűek voltak már korábban is: azaz az „aszfaltpártiak” és a „kőpártiak” között dúlt a „ harc”. Ráadásul - mint hozzátette - az sem lehet mellékes, hogy mesterséges vagy természetes burkoló kerüljön a Széchenyi utcára, ugyanis az utóbbinál használatos bazaltot minden nő utálja... *-Korántsem „téglajegyes akcióról” van szó - jelentette ki Demeter Béla, a Terra-Vita Kft. igazgatója, aki a „társadalmi háttér” megszervezését vállalta magára. - Egy gesztussal szeretnénk viszonozni a vállalkozók és az állampolgárok áldozatkészségét: azokról ugyanis, akik hajlandók áldozni e nemes célra - kevés kivételtől eltekintve -, nem valószínű, hogy utcát neveznek majd el. Ezért ők a falsík és a díszburkolat találkozásánál elhelyezett diszkrét réztáblán örökíthetik meg nevüket. Demeter Béla szerint már több vállalkozó jelezte, hogy kész anyagilag is támogatni az elképzelést. Mint hozzáfűzte, azon ugyancsak el kell majd gondolkodni, hogy pusztán egrieknek adassék meg a támogatás lehetősége, lévén már németek is jelezték: ők is támogatnák a programot, s szívesen „megvennének” 300-400 négyzetmétert a főutcából. A pénzügyi konstrukcióról szólva elhangzott: az alapítványi formában működne. Mindent figyelembe véve, a program így nem terhelné túl a város költségvetését sem. - Magam optimista vagyok, még kételyeim sincsenek a vállalkozás sikerét illetően - jegyezte meg Demeter Béla -, ám azt semmiképpen sem szeretném, ha a kezdeményezésnek politikai színezete lenne. *-Régóta várjuk a megoldást, örömmel látnánk és anyagilag is támogatnánk, ha a város jobban törődne a Széchenyi utcával - jelentette ki Konkoly Györgyné, a Dobos cukrászda ügyvezetőnője. A vállalkozó asszony is úgy látja: Eger egyre inkább Dobó tér-centrikussá válik. Mint mondotta, a dísz- burkolat kérdésével szorosan összefügg a rendezetlen teraszok sorsa is: ismeretes, a tavasz beköszöntével évről évre fellángol a vita a polgármesteri hivatal és a sétálóutcái vendéglátósok között ezek szükségességéről. Igaz, a teraszok évenkénti felépítése drága, ráadásul csúnyák is - ismerte el Kon- kolyné -, de ezek nélkül még siralmasabb képet festene az utca. Arról nem is beszélve, hogy a vendégekből megélő vállalkozókat sem lehet arra kényszeríteni, hogy a kellemes, napsütéses időben is az ajtókon belül szolgálják ki a betérőket. A terasz- és az ugyancsak neuralgikus pontnak számító „napernyő-kérdést” is rövid úton tisztázni lehetne, ha sikerülne rendbe rakni a sétálóutcát. Az előbbire ugyanis ebben az esetben már nem lenne szükség, azt pedig - vélekedett -, hogy a hivatal által támogatott gombaemyő vagy a mostani síkponyvák maradjanak, később is el lehet dönteni. Bár úgy tűnik, ez tényleg csak részletkérdés, de a vállalkozók szinte egyöntetűen a mostani változatot támogatják, lévén a Széchenyi huzatos utcának számít, s jobban is véd az eső ellen a síkponyva, mint a gombaernyő. Sőt Konkolyné szerint a százéves fényképek is arról árulkodnak, hogy elődeink is ezt a változatot részesítették előnyben. Ezekkel szinte teljesen egybevágnak a Molnár László, a Gyros étterem és a Gyimesi Ottó, a Cherry presszó vezetője, illetve a Marján János, a '95 végén életre hívott, s az egri boltosokat tömörítő Agrienses Tabernarii Egyesület elnöke által elmondottak. Ők némiképp sarkosabban fogalmazva kijelentették: jelenleg olyan kérdésről folyik a vita, amelyet a történelem már régen eldöntött. Tőlünk nyugatabbra - ahol ugyancsak bővelkednek műemlékekben - ezeket a kérdéseket ugyanis már megoldották, s mint a jelek mutatják, elég jól: a díszburkolattal lefedett, hangulatos sétálóutcákon még januárban is kiülnek az emberek egy-egy kávéra. A boltosok egyesülete azt is nehezményezi, hogy noha több csatornán is fizetnek a városnak, az önkormányzat szinte semmit sem ad vissza, pedig - teszik hozzá - Egernek is nagyobb bevételei lehetnének, ha jobban menne a Széchenyi utcai vállalkozóknak. Ehhez viszont az kell, hogy végre eltüntessék a megyeszékhely testéről azt a fekélyt, amit most a sétálóutca jelent. Kühne Gábor Négyessy Zita őzike H uszonnyolc forintot adtunk az őzikéért. Parányi, tenyerünkbe vesző porcelán jószág volt, a vas- és edénykereskedés kirakatában pillantottuk meg őt, ott lapult félénken meghúzódva a kék fejű kalapácsok között. Ahogy megláttuk, tudtuk, szebb ajándékot keresve se találnánk, bár az árát kicsit so- kallottuk, huszonnyolc gombóc fagyit mértek volna érte. Tanakodtunk a bolt előtt: vajon Nagyink örül-e majd neki? Kétségtelenül hercig portéka, tartósabb is, mint egy csokréta, meg aztán Nagyinak minek is virág, telis-teli a kertje illatos rózsákkal, szivárványszín szarkalábakkal. Ő szokott nekünk virágot adni, hogy az ötödik emeleten is eszünkbe jusson, velünk legyen, amikor ránézünk a vázára. Pedig Nagyi akkor is velünk volt, ha nem volt jelen. Ott tudtuk őt az iskolában, fejünk búbján éreztük a simogatását, amikor a tanító néni kiosztotta az ötös dolgozatot, hallottuk a vigasztalását, amikor csúfolód- tak a fiúk. Miként a napsugarakkal a D-vitamin, Nagyi is belénk költözött a vakációk alkalmával. Minden nyarat náluk töltöttünk. Különös zamatuk, fényük, hangjuk volt azoknak a nyaraknak. Ku-kúúú-ku, ébresztettek a gerlék, kakaóillat terjengett a konyhában, Nagyi hófehér, merevre keményített-vasalt kötényben és fejkendőben tüsténkedett. Még be sem faltuk a reggelit, már tudakozódott: mi lenne a fogunkra való ebéd? Kertjében nőtt lóbabból levest, vájdlingnyi barátfülét készített, közben mesélt vagy énekelt nekünk. Amikor hazaállítottunk a selyempapírba bugyolált porcelánőzikénkkel, nagyanya csipetkét gyártott. Csak behunyom a szemem, és most is látom lisztes, agyondolgozott kezét, vékony, göbös ujjait, ahogy csomagunkért nyúl.- Isten éltessen sokáig, százesztendős koráig - kántáltuk kistestvéremmel, nem törődve a nyelvtani hibával.-Nem is százig! Örökké - tromfoltam.- Senki sem élhet örökké... - nevetett Nagyi. — Egyszer majd én is meghalok.- Ugyan - legyintettem fel- nőttesen, ahogy anyuéktól láttam, mit illik tenni, ha az öregek a halálukról beszélnek. De a lelkembe fészkelte magát a félelem. Az addig egyszer sem gondoltam rá, hogy nagyanyám is halandó. Ahogy nem bírtam elképzelni, milyen lehetett kislánynak (ráncos arcú, ősz hajú csöppségnek, valója miniatűr másának láttam őt az iskolapadban is), úgy azt sem tudtam elképzelni, hogy ő ne legyen. Szentül hittem, ha magam is nagyanya leszek, unokáimmal együtt nála nyaralunk. Akkor este sokáig nem bírtam elaludni. Kishúgom egyenletesen szuszogott mellettem, én hanyatt feküdtem, és füleltem. Hallottam, ahogy Nagyapa hortyog, Nagyi pedig motyogva imádkozik a Szűzanyához. Aztán fordult egyet az ágyon, belenyöszördült a sodrony, utána hosszú csend. Megrémültem. Istenem, csak nem most?! Számolni kezdtem. Úgy terveztem, elmegyek százig, ha nem jön felőle semmi nesz, hozzálopakodom, és megnézem, él-e még. Vacogva lépdeltem az ágyához, lélegzetemet visszafojtva hajoltam az arcához. Alig észrevehetően szívta, fújta a levegőt. Végtelen nyugalom szállt belém. Visszaosontam fekhelyemre, biztosra vettem, hogy ő kivétel lesz. Ő bizony megmarad nekünk örökre. Felnőtt voltam, amikor elkísért hozzá egy végtelenül bölcs, idős kollégám. Félórás látogatásunk elég volt, hogy ő már lássa, Nagyit elérte az aggkori szenilitás, innen nincs visszaút, ha fizikailag rendben is lesznek a dolgok, bajok lesznek másutt.-Gyors elmúlást kívánok a nagyanyádnak - mondta Károly a villamoson. Úgy éreztem, vége a barátságunknak. Nem mondhat ilyet, miután tudva tudja, a világnál is fontosabb nekem Nagyi. Tíz évvel később nagyanyának már fogalma sem volt, mi történik körülötte.-Édes anyukám! Hát erre kértelek?! - őrjöngött anyám.- Bedilizek mellette - vette halkabbra a szót -, több türelem kell hozzá, mint egy gyerekhez. Nagyi riadtan pislogott. Tudta, már megint hibázott. Kezében volt az a nyavalyás harisnya, de hogy miért? Ki a fene emlékszik rá, mi volt a feladat? Vetkezni kell-e vagy öltözni? Rendszerint melléfogott. Már nem lehetett visszavezetni a múltba sem. Nem emlékezett ezerszer mesélt meséire. Nem emlékezett, kik vagyunk mi, és kicsoda ő.- Bevitték Nagyit a mentők - telefonált Anyu. Félig nyitott szemmel feküdt az ágyán. Mélylilára szurkált, csontos kézfejében infúzióstű. Alig-alig emelkedett a mellkasa.- Nagyikám... - suttogtam a fülébe. - Nagyi... Nem válaszolt. Megfogtam száraz, meleg kezét, épp hogy csak moccintotta az ujjait. Végigsimítottam a fejecskéjét, „milyen csöpp, mint egy kislányé”. Álldigáltam mellette tehetetlenül. lyan volt, mint a porcelánőzike a kirakatban.- Már nem akarom, hogy örökké élj... - szerettem volna mondani neki. Sarkon fordultam, és magára hagytam. Másnapra teljesítette a kívánságomat.
