Heves Megyei Hírlap, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
i it J ftmUfTl ÏÏlARA^lI '7\ Hadd mondjam el „Spetziális utca” is volt Egerben Régi könyveket olvasva, elsárgult újságokat lapozgatva, fakult írásokat böngészve, a hely- történetnek - jelen esetben a várostörténetnek - olyan eseményeire bukkanhat az ilyen érdeklődésű ember, hogy érdemesnek tartja azokat megjegyezni, elmondani, netán le is írni. Általában nem mindig nagy jelentőségű történetek ezek, inkább érdekességek, amelyek eltűntek a múló idővel, de mégis hozzátartoznak városunk életének krónikájához, kiegészítik az eddigi ismereteket, s teljesebbé teszik azt a képet, amelyet az Egert szerető polgárok,- akár itt is születtek, akár nem- eddig is kialakítottak róla. Ezért születtek meg az alábbi sorok is. Azt hiszem, nem kérdőjelezheti meg senki azt a tényt, hogy Eger városnak a török hódoltság megszűnése utáni, később bekövetkezett látványos fejlődését, igazán várossá induló alakulását, egyházmegyei székhelyhez méltó rangját főleg e kor nagy, építő püspökeinek köszönheti. Az építő püspökök sora Te- lekesy Istvánnal kezdődik, akinek élete 82 éve alatt alkalma és lehetősége volt megmutatni a világnak emberi, papi és főpapi kiválóságát. A rá váró feladatok nagy része az akkor hatalmas, tucatnyi megyére kiterjedő egri egyházmegye fokozatos újjászervezése volt. Ez egész embert kívánt, és Tele- kesy István az volt. Ismeretes Telekesynek a Rákóczi-szabadságharcban vállalt szerepe is, amikor a magyar püspökök az elnyomó Habs- burg-uralkodóház mellett foglaltak állást, Telekesy István kivételével. Egyedül ő állt Rákóczi Ferenc fejedelem mellé, és kitartott mellette a szabadságharc elbukásáig. Ekkor az idős főpapot - akit Rákóczi szinte atyjaként tisztelt- a hatalom a hűségéért az egri vár elővárának számító szarvaskői várba zárta. De térjünk vissza Telekesy püspöki ténykedéseihez. Az országot sújtó másfél évszázadnyi és az egri 91 évet kitevő török uralom alatt igencsak megritkult a papok létszáma. Nem volt - vagy csak igen kevés - igehirdetője a népnek, nem volt pásztora a nyájnak, aki gondozta volna lelki igényeit, s az erkölcsi normákra oktatta volna őket. Telekesy ezt a hiányosságot is felismerve gondolta, hogy meg kell oldani a papképzést, s gondolatát tett követte, amikor megalakította az egri papi szemináriumot, amely az 1700. augusztus 1-jén kibocsátott alapítólevél után megindult építkezés végeztével, 1705-ben kezdte el működését. A papnövendékek oktatása a jezsuita atyákra hárult. A püspök az egyházmegye falvaiban az elpusztult templomok újjáépítéséhez kezdett, az erősen megrongáltakat pedig kijavíttatta. Egerben egy barokk székes- egyház építését indította el 1713-ban. Ez a mostani bazilika helyén, mint Szent Mihály- templom vált ismertté. Ennek a felépítését már nem érhette meg az 1715-ben bekövetkezett halála miatt. A jezsuita szerzetesrend templomépítése is elkezdődött Telekesy idejében, de ez hosszú évtizedekre elhúzódott. A rendház azonban épült. Ennek építésénél a püspök meghagyta a jezsuitáknak, hogy a rendház épületében egy patikát is létesítsenek. így gondolt az egészségügyet szolgáló intézmény megvalósítására. Ezzel is csökkentve az ezen a vonalon is fennálló hiányosságokat. A rendházépítés aztán elég lassú ütemben haladt, és a Rá- kóczi-szabadságharc idején, amikor is Eger a kurucok kezére került, évekre abba is maradt. Az építkezés folytatására csak a szabadságharc után, a békés viszonyok visszaálltával került sor. Telekesy püspök ekkor 2000 forintot biztosított az elgondolás megvalósítására. A patikahelyiség a rendház északi szárnyának keleti végén, a mai Csiky Sándor és Széchenyi utcai sarokrészen kapott helyet, ahol a jelenlegi kollégiumi konyha működik. így jelöli meg a pontos helyet dr. Nagy Árpád múzeumi régész tanulmánya a patika építés- és működéstörténetéről, valamint annak berendezéséről. Itt kell megjegyezni, hogy Breznay Imre, városunk sokoldalú, tudós kutatótörténésze Eger a XVIII. században című könyvében írja, hogy Egerben már előbb is volt úgynevezett „gyógyszeres bolt”, de abban a gyógyszerek mellett különféle füveket, fűszerféléket, fahéjat, gyömbért stb. is árultak. A XVn. század végéről és a XVIII. század elejéről két gyógyszerészt is említ, név szerint Nicolaus Monitort és Ba- iszner Jánost. De a valóban igazi patika elsőként a jezsuitáké volt. Ők működtették a rend feloszlatásáig. A működés az 1713. év végi berendezés után 1714-ben kezdődött, hogy a gyógyszerek kiszolgálásával a különféle betegségekben szenvedők bajain segítsen. A jezsuitáktól hat évtizednyi működtetés után a királyi jövedelmek kezelésére szolgáló királyi kamara vette át, és világi gyógyszerésznek, Artner Józsefnek adta bérbe. Ő a kamarától 1775-ben megvette, de hamarosan eladósodott, s ekkor a szeminárium kezébe került. Tőlük a ciszterci rend vette át, miután ők léptek a jezsuiták helyébe, de néhány év múlva újra a kamara vette birtokba, és bérbe adta Spetz József gyógyszerésznek, aki a patikát 1795- ben meg is vette. Ezzel új fejezet kezdődött a változatos múltú volt jezsuita patika, az első egri gyógyszertár életében. Miután igen valószínűnek látszik, hogy Spetz vagy a patika mellett, vagy annak közelében lakott, idők folyamán az utcát is Spetz utcának keresztelték el. Szabó Ignác jogakadémiai és főgimnáziumi tanár és Eger város levéltárának hites rendezője is megörökíti ezt 1898-ban írt könyvében. Megírja, hogy az utca csakugyan a Spetz utca nevet kapta, de rosz- szallóan hozzáteszi, hogy „csak később bérmálta el az utcát valami tudákos fráter Spetziális utcának. Ez aztán rajta ragadt. (Folytatás a jövő heti Magazinban) Csillag László Tél Bánkúton Már az oda vezető út is gyönyörű: a szerpentin csíkját a tél fehér leplébe öltözött erdő övezi. A fák között riadt állatok ugranak, s tűnnek el a messzeségben, apró nyomokat hagyva csupán maguk mögött a szűzi hóban. Fenn a tetőn idilli az élet: gyerekek sikon- ganak a sikló szánon, mások sílécen cikáznak a lejtőn, hogy aztán a felvonóba kapaszkodva térjenek vissza. Ez Bánkút - télen... Gál Elemér A figyelmességnek nincsen szava Direkt az egrieknek Dunai Tamás - franciául Az autóbusz tömve volt. Déltáji csúcsforgalom. Talán az egykét órás ebédszünet is növeli a zsúfoltságot. Vannak, akik csak órácskára húzzák ki a lábukat a hivatalból, munkahelyről, és ez a rövid kikapcsolódás is észrevehetően sűrűsíti a forgalmat. Ilyenkor sokan vagyunk, elviselhetetlenül többen a kelleténél, és lappangó agresszivitásunkat csak a jól fegyelmező kultúránk tartja féken. Az összepréselt együttlétben hajlamosak vagyunk megfeledkezni magunkról, durva kiszólásokra bátorodunk fel, kiszalad a szánkon a sértő megjegyzés, de a visszafojtott indulat bosz- szúáilóan magába gomolyodik, és tüntetőén ül a helyén valaki, csak azért se adja át az idősebbnek, az anyókának, a botjára támaszkodó öregnek. Inkább elfordítja a fejét, kinéz az ablakon, mintha éppen most az ablakon túli világban akadna fontos elintéznivalója a tekintetnek, de valójában a szempár nem lát semmit odakint, csak befelé néz, magába, hogy az első dühöngések katlanát még jobban tüzelje. Ebben a szorongó tumultusban egy kislány ül, mellette áll a fiatal édesanyja, mintha csak védelmezné gyermekét, őrizné, féltené. A lányka nem lehet több hétévesnél, iskolatáskája gondosan felszíjazva, magától ezt nem tudná ilyen jól eligazítani a helyére, és még valami motyó az anyja kezében, ami kettejük kapcsolatából kilátszik: hogy szorosan összetartoznak, és most örülnek egymásnak, hogy hétvégén hosz- szabb időt tölthetnek együtt. Péntek van, ami két napra kinyitja a szabadság ablakát, hogy áradjon be a tél végi fények tavaszhozó zuhataga. A kislány időnként nyugtalan pillantásokat küld az anyja felé, mintha szégyellné, hogy ő ül. Többször is felnéz rá dön- tésváróan, tanácskérőén. Az anya megnyugtató mosolya dönt. Marad a helyén. Egy idős néni száll fel, éppen előttük tanácstalankodik és kapaszkodik a fogantyúba. Gyors fényváltás indul el a kislány és az anyja között, a szemek játékából látszik, hogy bizonyos egyezményes fényjelek üzenetet visznek oda és vissza: „felálljak, ne álljak, adjam át a helyem, vagy ne adjam?” Ilyen tépelődő viaskodás lép az érzelmek és értelem porondjára, hogy összecsapjanak. Erről ad hírt a gyermekiélek vibráló sugara. Az anya olyan biztató sugárzást küld kislánya felé, hogy az ülő gyermekben megmozdul valami. Az anya vonzási ereje hozza mozgásba a cselekvés összeütődő golyócskáit, és kesztyűs kezével megérinti a nénit, óvatosan, finoman, ahogy törékeny dolgokat szokás. Szemét is az anyóka arcába fúrja, hogy lássa őt a néniké. Most ez a szemecske ragyog, mint aki világot teremt, és csodaszép benne minden. És hogy valami jó is történjék a szürke tömeg elhidegült világában, a kislány felemelkedik lassan, megfogja a néni kezét, tekintetével hellyel kínálja és leülteti a székre, amely eddig az övé volt. A ráncos öreg arcon elindul egy mosoly, csak a gyűrött barázdákon nehezen talál utat magának egy leszivárgó csepp, amely onnan feljebbről ereszkedett alá, ahol a lélek lakik. A kislány odabújik édesanyjához, csak egy fejjel alacsonyabb mellette, felnéz rá egy mosolygással, és a csillogó szempár kérdezi: ugye, jól cselekedtem, anyám? A. válasz helyeslő, tele szép ragyogással, tavaszodó fényekkel, amik csak zord, hosszú telek után jönnek, hogy örüljön mindenütt az élet. A néni zsebkendőt keres, de nem talál, arcának ráncait mégis megfényesíti a derű, és hálásan néz fel a kislányra, aki most magasabb egy fejjel. Inas, kiaszott, gyengülő kezével megsimogatja a leányka kabátujját, és hálálkodva mondja:- Köszönöm, leányom, a helyet. Isten fizesse meg neked százszorosán. Látom, jól neveltek téged. Mondd, mi a neved? El akarom újságolni az unokámnak. Néhány tétova, cikázó pillanatig válasz nem érkezik, a kislány megint felpillant az édesanyjára segélykérőén és tanácstalanul, míg az anya megszólal csendesen:- A kislányom néma. A múlt év őszén már megfordult egyszer Egerben az ismert színész, Dunai Tamás. Találkozása a közönséggel több lett, mint egyszeri megmutatkozás, bensőséges barátsággá vált. Közkívánatra hívták meg az egri Ifjúsági Házba. Február 8-án, csütörtökön este már ismerősként üdvözölte a francia szakos hallgatókat, a francia kultúra megszállottjait, érdeklődőket. Akár tekinthetnénk rendhagyó irodalomórának ezt az estét, de annál sokkal több volt. Apollinaire, Verlaine, József Attila és Ady, Tóth Árpád és Radnóti legszebb sorait citálta. Az „Őszi sanzon” zenéje franciául és magyarul is megszólalt, s kiderült: a magyar sorok éppoly búsan és festőién idézik fel az őszt, mint a francia. S a több fordítás közül az érdem Tóth Árpádé. A költőkkel összekötötte az előadóművészt Párizs bódult szeretete. Miként ezt vele együtt tudjuk sokan: ide úgy érdemes először érkezni, hogy fülünkbe csengnek Ady, József Attila sorai. Dunai nemrég járt a bűvös városban, s még az élménytől frissen illesztette egybe az ismert, de soha nem elégszer hallott sorokat. Némi öniróniával jegyezte meg: „Megtettem azt, hogy egy Apollinaire-versso- rért elmentem az Aumontiére utca sarkára, s képzeljék: pont olyan! Ismerős tájon járt: az általa oly nagyon sze- , retett impresszionista-szürre- lista irodalom szülőhelyén. A magyar és francia szót egyforma könnyedséggel ejtette. S az elbűvölt hallgatóságot - miként tanár a szép szóra éhes kisdiákokat - bevezette a műfordítás rejtelmeibe. Közbe-közbe Yves Montand sanzonjai és dzsessz szólt. S miként egy baráti ösz- szejövetelen, előkerült a klarinét is. Zengő sorokkal és zenével búcsúzott barátaitól, a hallgatóságtól ez a magas inte llektusú, közvetlen, sokoldalú színész, aki briliáns franciaórát rögtönzött, direkt az egrieknek! (jámbor)
