Heves Megyei Hírlap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-27 / 23. szám
mt\Tii TNT , ,Ketyeg” a kamat, potyog a forint Szűk esztendő elé néz Egerszólát Novák Pál: „Nem szeretek rimánkodni” Sokan csak benne bíznak már Tuza Ferenc: „Hiába, a kényszerintézkedések a hiányt nem pótolják. ” Özv. Tóth Jánosné: „Nem viselem el a szégyent.” Egy-egy faluban megfordulva, óhatatlanul megfogalmazódik az emberben a kérdés: képes lennél-e itt élni? Legutóbb Egerszólát fagyos utcácskáit járva játszadoztam el a gondolattal. Az Egertől pár kilométerre fekvő település a januári mínuszok ellenére is barátságosnak tűnik. A sietősen lépkedő emberek otthonuk meleg oltalmába igyekeznek. Kinti munkába ilyenkor csak az kezd, akinek nagyon muszáj. Novák Pálnak nincs más választása. Az udvaron lassan - amennyire a szíve és a karja bírja - aprítja a tűzifát.- Csak így jutok meleghez - mondja, amikor a kerítésbe kapaszkodva szusszan egyet. - Ez jutott öregségemre. Egyedül maradtam mindenre. A házamba a víz sincs bekötve, azért is menni kell. Nincs se tévém, se rádióm. A 14 ezer forint nyugdíjból ellátom magam, ahogy bírom. Ebből hatezer csak a gyógyszerre megy minden hónapban. A fiam néha meglátogat, de segíteni ő se nagyon tud. Neki is el kell tartania a családját.- Kap-e valami támogatást?- Egyszer próbáltam kérni a hivatalban, de azt mondták: ebből a nyugdíjból futja. Tudja, nem szeretek rimánkodni. Meg is fogadtam, hogy többször én nem kérek. A napok gyorsan telnek. Esténként elüldögélek csendben, magamban. Előbb- utóbb elhullok én is, s akkor nem lesz több gondom... Kissé kedveszegetten ballagunk tovább fotóriporter kollégámmal. A közeli Kurta kocsmába egy kávéra térünk be. Amikor bemutatkozunk, megélénkül a hangulat. Az asztalnál üldögélő néhány idősebb ember derülve jegyzi meg:- Látják, nekünk már könnyű. Ráérünk. A postás hozza a nyugdíjat. Mi már megtehetjük, hogy délelőtt is betérjünk egy pohárkára az ivóba. Itt aztán mindig akad valaki, akivel szót válthatunk. Arról a kérdésről, hogy milyen az élet Egerszóláton az új év küszöbén, megoszlanak a vélemények: — Jó falu ez. Hangyaszorgalmú emberek lakják. Itt csak az nem dolgozik, aki nem akar- szól az egyik.- Nem úgy van az! - inti le a másik. - Mi öregek, még tudtuk, mi a munka. A mai fiatalok nem szeretnek dolgozni. Inkább elmennek munkanélküli-segélyre.-Bolondokat beszélsz - legyint a harmadik. - Hiába kínlódik itt bárki. A kereset felét elviszi az adó. így nem lehet boldogulni. Ebben, úgy látszik, mindenki egyetért, mert vita helyett ki-ki a poharához nyúl. Ismerkedő sétánk következő állomása az önkormányzati hivatal, ahol Tuza Ferenc polgármester fogad bennünket. Kissé gondterheltnek látszik, amikor a falu idei kilátásairól kérdezzük:-Nagyon nehéz év előtt állunk. Idén harmadik esztendeje, hogy mínuszos a költségvetésünk. Kis település Szólát. Mindössze 1100 ember lakja. Ebből több mint háromszázan nyugdíjasok. A helyi munkalehetőség minimális. Két kis varroda üzemel, s a hajdani téesz- ből a libaágazat. Az önkormányzat a legnagyobb munkaadó, hiszen körülbelül negyven embert alkalmazunk. Sajnos, a gázprogram nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A helyi gazdasági egységek nagy része tönkrement gazdaságilag, így nem tudtak rácsatlakozni a vezetékre. A privatizáció késik. Most ott tartunk, hogy járnak a nyakunkra a hitelezők. Ketyeg a kamat, potyog a forint. Idén 9 millió forintot kellene törlesz- tenünk a 35 millió forintos költségvetésünkből erre a célra. Már tavaly is megpróbáltunk minden forintot megfogni. Megvontuk a dolgozóinktól az étkezési hozzájárulást, a ruhapénzt, a képviselőktől a tiszteletdíjat. Új helyi adókat vetettünk ki, értékesítettük az ön- kormányzat tulajdonában lévő ingatlanokat, s fölemeltük a bérleti díjakat. Hiába. Sajnos, ezekből a kényszerintézkedésekből befolyt összeg nem pótolja a hiányt.-Ilyen körülmények között jut-e a rászorulóknak valami segítség?- Szerencsére tavaly még tudtunk segíteni néhány emberen különböző segélyekkel. Erre idén is lesz mód, de ez a keret is nagyon szűkös. Nem tudunk annyi pénzt szétosztani, ameny- nyire szükség lenne. Ezt megerősítik az öregek napközi otthonában is. A valaha szebb napokat látott kastély egyik szárnyában kaptak helyet az idősebbek, ahol hétköznap délelőttönként csendesen múlatják az időt. Jelenleg Prokaj Jánosné: „Egyedül neveltem fel a gyermekemet” tízen élnek ezzel a lehetőséggel, sok sorstársuknak pedig innen szállítják otthonukba a hetven- forintos kedvezményes ebédet. Prokaj Jánosné keserűen eleveníti fel a múlt emlékeit:- Itt születtem és éltem le az életem Egerszóláton. Hétéves se voltam, amikor édesapám meghalt. Félárvaként nőttem fel, és hamar munkába kellett állni. Summásként dolgoztam. Amikor férjhez mentem, reménykedtem, hogy talán köny- nyebb lesz. Már állapotos voltam, amikor a férjemet elvitték a frontra. Alighogy megszületett a fiunk, hozták a halálhírét is. Egyedül neveltem fel a gyermeket. Most együtt élek a fiatalokkal. A baj csak az, hogy megroppant az egészségem. Mindenre gyógyszert kell szednem. Özvegy Tóth Jánosné a végsőkig elkeseredett:-Nézzen csak rám! Az ünnepek előtt elestem. Eltört a kezem. Nem elég, hogy egyébként is beteges vagyok, még ez is... A 28 éves unokámmal élek együtt, aki epilepsziás. Nem dolgozik, én tartom el a 15 ezer forintos nyugdíjból őt is. Gondolja csak el, hogy amíg beszállítottak mentővel a kórházba, az unokámnál maradt a megtakarított pénzem, húszezer forint. Arra jöttem haza, hogy ellopták tőle. Itt vagyunk január közepén, s én azt se tudom, hova forduljak, hogy legalább a nyugdíjig kibírjuk valahogy. Nem viselem el ezt a szégyent - temeti zokogó arcát zsebkendőjébe. - Egész életemben dolgoztam, és ide jutottam... Sok ez így együtt. A véletlen hozta úgy, hogy Egerszóláton kőrútunk során többnyire elesett, kiszolgáltatott emberekkel váltottunk szót. A falu első embere sem látja túl rózsásnak a helyzetet. Szomorú arcát mutatja Szólát 1996 első hónapjában. S ha újra fölteszem a kérdést: lennék-e szóláti lakos, elbizonytalanodom. Talán mégsem. Most nem. Barta Katalin A Kurta kocsmában mindig akad beszélgetőpartner Négyessy Zita G yerekünk lesz - ujjongott Teca, én meg csak néztem rá elképedve. Csoda történt, vagy mi a fene? Hat éve voltak házasok Gyulával, s barátnőm végigjárta már Budapest, Szeged, Pécs, Debrecen valahány nőgyógyászát. Mai és békebeli szakkönyveket forgatott, felült a népi varázslatoknak, megszívlelte a Bakáts téri jósnő nem két filléren vett tanácsait, ám az áldás elmaradt. Minden egyes teliholdkor sírógörcsöt kapott: hamarabb lesz állapotos egy férfi, mint ő.- Talán jobb is így - próbáltam nyugtatgatni.-Ezt hogy érted? - kérdezte vádlón.-Amíg pici, valóban cuki, de hipp-hopp, megnő, az ABC-ben lerámolja majd a gondolákat, földhöz vágja magát, mert nem veszed meg neki, amit kitalált. Teca csak pislogott.- Még tízéves sem lenne, s te már reszketnél a félelemtől, hogy mikor találja meg őt egy kábítószerüzér, hogyan, mi módon, s főleg ki által veszejti el ártatlanságát. Őrjönghetnél: felveszik-e az egyetemre, talál-e munkát? Ki garantálja neked, hogy sikeres, boldog ember lesz? Ne csak addig gondolj vele, amíg pindurka, játékszerű kisbaba - daráltam eszementen, de tudtam, mondhatok akármit, kevés vigasznak.- Nem magam miatt szeretném - lepett meg Terka. - Gyula ragaszkodik hozzá. Gyula nem hagy nyugtomat. Gyula akarja, hogy valaki továbbvigye a nevét. Gyula haj- kurász orvostól orvosig. Szívem szerint azt mondtam volna: „Hagyd ott!”, de ilyet egy igazi barátnő nem tanácsolhat. Sosem értettem, mit zabái Gyulán. Ezen a tohonya szobamackón, aki ha hazaérkezik, ledobja magát az ágyra, krimi után nyúl, vagy nézi a meccset bárgyún, leadja a rendelést: „Terikéin, hozz egy sört!”, rágcsálja a pirított napraforgószemeket, és még csak véletlenül se képes kinyögni egy szellemes mondatot. Kétségtelen, hogy nem hajtja a nőket, nem kártyázik, hazaadja a fizetését, és nem veri Tecát. Az is igaz, hogy Gyula mellett nem kell a holnaptól rettegnie. Lakásuk van - bár az anyósék házának tetőterében. Muci néni rendes, pedáns asz- szony, egy igen aprócska hibával. Meggyőződése: 35 évvel ezelőtt egy szentet hozott a világra. Következésképp sem őt (a szent szülőanyját), sem magát a szentet (Gyulát) nem illik überelni. Gyulának diétásán kell főzni. „Gyenge a gyomra” - mondogatja Muci néni. - „Én mindig figyelemmel voltam Gyuszikára.” S Teca törekszik, hogy minden olyan finom és jó legyen, ahogy Anyuka készítette hajdan Gyulának.- Jut is eszembe! Gyula járt már orvosnál? - szegeztem barátnőmnek a kérdést.- Még nem - felelte csendesen.- Na és miért nem? - kérdeztem.- Csak. Talán egy fél év is eltelt, amikor Teca izgatottan hívott, beszélnünk kell.- Ez egy hős! - ragyogta. - Elment az orvoshoz. Roppant kínos volt neki. Beküldték egy fülkébe, szexlapokat nyomtak a kezébe, meg egy kémcsövet: produkáljon anyagot. Én nem találtam ezt akkora hőstettnek.- Éppen ideje volt - düny- nyögtem -, azok után, hogy te vagy nyolcvanszor felfeküdtél a nőgyógyászati asztalra. Mikor lesz kész az eredmény?-Már holnap! - lelkendezett barátnőm. Két nappal később ismét csörgött a telefonom.-Ötkor a Mozartban... - zokogott bele a kagylóba. Kihűlt a kávénk, a tejszínhab összetöppedt a kréme- sünkben, de Teri még mindig hüppögött.- ...sose lesz gyerekünk. Észrevétlenül peregtek a hónapok. Barátnőm kezdett újra magára találni, jókedvű volt, mint amilyennek az iskolában megismertem. Többet nem tárgyaltunk a gyerekügyletről. Aztán egy „ma se történik semmi” napon nyakamba ugrott:-Gyerekünk lesz! Örökbe fogadunk egy kisfiút. Holnap megyünk érte - hadarta. - Eddig lapítottam, még neked se mertem elárulni, csak ha már biztos. És holnap biztos.- Igazán? - örvendeztem.- Csak Anyukának nem tetszik a dolog. Meglepett volna, ha Muci néni nem talál valami kifogást.- Attól tart, hogy csirkefogó lesz - magyarázta Teca. - Annyi mindenről hall az ember. Hogy esetleg az anyja vérét örökölte, akiről nem tudni, hogy kicsoda. Még az is lehet, hogy kéjgyilkos...- Adjátok el a kocsit, és költözzetek el anyósodéktól! - találtam fején a szöget. - Eddig is csodáltalak, hogy kibírod az örökös tippjeit.- Gyula itthon szeretne maradni. Egy hónappal később meglátogattam őket.- Szakasztott az apja! - nevetgélt Teca. - Nézd meg! Bé- luskának pont olyan az orrocskája, mint Gyulának.- Aha. Tényleg. Egy frászt volt olyan. Gyulának sasorra volt, Béluskának pedig turcsi, mint egy kismalacnak. De mit számít egy orr? Boldogok voltak valahányan. Még Muci néni is. Ritkultak a találkozásaink. Teca amint végzett a munkahelyén, száguldott Béluskáért az óvodába, onnan haza főzni, mert Gyulának, mint tudjuk, gyenge a gyomra, igényli a frissen főtt vacsorát. Ha hébe-hóba eljutottam hozzájuk, idilli családi kép fogadott. Béluska az építőkockáival játszott, Gyula a tévé előtt, a fotelban édesdeden hortyogott, Teca a konyhában tüsténkedett.- Imádja a fiát - sutyorgott barátnőm. - Azt tervezzük, hogy magunkhoz vesszük Béluska húgocskáját is. Hallottam, hogy a kislányt is leadta az anyja.- Pompás ötlet.-Gyula találta ki - büszkélkedett Terka. K ét hónap múlva összefutottunk az utcán. Te- cám csontsoványan álldogált egy gyerekruha-bolt kirakata előtt.- Válunk - mondta. Dermedten meredtem rá, még arra sem volt erőm, hogy az okot firtassam.- Gyula eladta a kocsit, és vásárolt egy garzonlakást. Már el is költözött.- És te meg Béluska?- Maradtunk Anyukánál. Nem szakíthatom el a kisfiúi a nagyanyjától. P P P í } í I I
