Heves Megyei Hírlap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-07 / 236. szám

a Cs. Varga István: A nyelv a lélek kulcsa Száz éve született Szergej Jeszenyin Isadora Duncannel és Isadora fogadott lányával (1922) Szergej Jeszenyin a népkölté­szet tiszta forrásaira, ősi vitális ■rétegeire bukkant. Poézise „a zéhe és kép közös bölcsőjében ” Született. Költői szemlélete jel- le^adóan ikonikus. Költői esz­közei, szó- és képalkotása, szó- bmamensei mélyebben csak akonikusan érthetők meg. | költő mélységesen ismerte lési.szerette az orosz parasztság belső kultúráját. Az orosz pa­raszti kultúra „kunyhó-liturgiá­ját", „kunyhó-szentély" kultu- (sáát is beépítette költészetébe. 'A')/ orosz parasztházban, az zz- bában világmagyarázatot, vi- lájjfelfogást talált. A „ vörös sa­rcok” a hajnal, a napfény életadó sugárzását jelzi. A ház meny- nyezete az égboltot, mesterge­rendája a Tejutat szimbolizálja. Költői világát benépesítette a lélek jeleivel, képes beszédé­vel. Nálá á keit, a fák, a vi rá­gok, *iállÉak; TViádá’áfk „ű pa­raszti életfilozófia apoteózisát” érzékeltetik. Dávid ’ királyra hivatkozva fejti ki, hogy „az embernek plyan a szó, mint /jf, jefifnqk, mint a lelek kulcsa, a leieke, mely azonos a világtemplom­mal., Gondolatai, húrak , s ennek hangjaiból kerekíti énekéi az Úrnak". Jeszenyin íkoniktis szeníléléte áZi emberre, hazára, a természetre -egyaránt vonat­kozik: „Haj, Oroszföld, honi tájam,I parttalan te, végtelen!/ Viskók ikon aranyában./ Szívja kékséged szemem.” .Jeszenyin behatóan ismerte az óorosz irodalmat és ikonfes­tészetet. Mária kulcsai című esszéjében (1918) - a Mária az egyik flagelláns orosz szekta szóhasználatában lélek jelen­tésű, vagyis a Lélek kulcsai jcímű programnyilatkozatában - ja költészet pozitív társadalmi Szerepéről vall, és gyakorlati művészi hitvallását is megfo­galmazza. Az óorosz felfogás jikonikusan értelmezi a templo­mot is. A templom az imádsá- igas hívők gyülekezetének szín­A költő 1925-ben helye, egyben a kozmosz, a Vi­lágegyetem ikon-képe. 1918-ban jelenik meg Urunk színeváltozása című kötete. Megszaporodik benne a bibliai, a vallási képkincs. Őt nem a ha­talom, hanem a népsors érdekli: „Viskóból fohászkodom! tehoz- zád, Atyám!/ Felragyog Orosz- honom! keresztje nyomán." Ekkor a költő biblikusán prédikáló „új prófétának” érzi magát. A vallásos motívumokat bíráló kritikákra így válaszol: mindez neveltetésének a követ­kezménye. „Ezt a szakaszt nem tudom megtagadni azzal, ha egyszerűen kihúzom az életem­ből, miként az emberiség sem törölheti el a keresztény kultúra kétezer éves időszakát..." - ál­lapítja meg. Ekkor kezdődik számára az a gyötrelmes életszakasz, amely­ről később így vall: „Szégyel­lem már, hogy hittem: van is­ten,/ s keserülöm, hogy már nem hiszem.” Felszakad a költő fájdalma: „Gyerekkor tája!/ A régi arcod nem lelem...”. Amikor pedig meglátja a falon Lenin naptárá­ból kitépett képét, leszögezi: „Nekem nem ikon Lenin képe sem...” Jeszenyin a lehetetlenre vállalkozott: „Mit akartam: a fekete békát! fehér rózsával je­gyezni el”. Nagy hitek omlását látva kiált fel: „Mivé lettek az ártatlan évek! merészen szőtt fényes tervei!”. Úgy érzi, „Lel­kemben most az ördög rakott fészket,! de előbb az angyalt verte ki." A sokszor elképzelt és számos búcsúversben meg­idézett utolsó percben kéri tár­sait: „vad-hitetlen lelkemért és minden! vétkemért ezt kérem tő­letek -/ fektessétek hímzett orosz ingben! ikon alá haló tes­temet!" Az orosz nép és föld iránti mélységes szeretet transzcen­dens nyitottsággal párosult Je­szenyinnél. Ezt sem bocsátották meg az őt ádázul támadók és üldözők. Végletesen elítélték, hogy fákról, madarakról, virá­gokról dalol, amikor pedig már a repülőgépet is feltalálták. Je­szenyin úgy érezte, hogy a tör­ténelem sorsvonala a szívén szakadékként húzódik keresz­tül. Ezért volt emberi és költői útjának törvényszerű követ­kezménye a tragikus lezárulás. Ma már tudjuk, hogy nem ön- gyilkosság zárta le életét, ha­nem bestiális gyilkosság. A gyilkosok csupán megrendezték az öngyilkosság látszatát... Költészete ma már a teljes­ség igényével kutatható... Egyik kortársa mondta az ősi kultúrákat felnevelő Ajrivank nevű tónál: „Jeszenyin örök, mint ez a tó, mint ez az ég", mert vele a költészet csodája történt meg, a csoda, amelyben hinni kell, amelyet át kell élni, amely a nagy emberi szív meg­nyilvánulása." Weöres Sándor laudációja a Jeszenyinnek szentelt legszebb négysoros: „Kik nem felejtik, mi a szere­lem,! Kiknél a szerelem képekbe szőtt,! S kiknél a kép lángol sze­relmesen;! Mind boruljunk le Jeszenyin előtt.” Hótakarta síkság... Hótakarta síkság, fehér fényű Hold. Lepel alatt nyugszik a táj, mint a holt. S nyírek sírnak erdőn fehér-hangtalan. Ki pusztult el itten? Csak nem én magam? Hol káposztafejekre... Hol káposztafejekre Omlik a hajnali rőt zuhatag, Juharfa-gidácska, a zsenge, A zöld anya-tőgyre tapad. Szergej Jeszenyin születésének 100. évfordulója alkalmából készült irodalmi összeállításunkban a költő verseit Erdélyi Z. János fordította. E műfordításokkal hazánkban elsőként a mi lapunkban találkozhatnak olvasóink. Sagane Sagane gyönyörű, Saganém! Mivel északi bennem a lélek, Örömest felidézem a rétet, Buja rozst telihold idején. Sagane gyönyörűm, Saganém. Mivel északi bennem a lélek, Hol a Hold ezer-ekkora épp, Lehet-e Siráz csodaszép, De Rjazány nekem úgyis az élet, mivel északi bennem a lélek. Örömest felidézem a rétet, Hajam őrzi a rozs-lobogást, Finom ujjra tekerd-zabolázd, Kusza fürtjeimet sose téped. Örömest felidézem a rétet. • Buja rozst telihold idején Sugározzon e tincs tüze néked, Vigadozz, aranyom, nevetésed Ne igézze csak ébren elém: Buja rozst telihold idején. Sagane gyönyörűm, Sagane! Tudod, Északon ott az a lányka, Te vagy arcra-alakra a párja... Szíve hozzám hű marad-e...? Sagane gyönyörűm, Sagane. Ének a kutyáról A hajnal rozsvirága nyílott Arany gyékénykunyhó felett, A kutya hét kölyket fiadzott, Hét vörhenyes kis életet. Napestig nyelve fésűjével Ajázta okét, mint anya. Áradva-olvadt hó-tejével Szájukra forrt meleg hasa. De amidőn a Nap korongja Kihűlt s elült a tyúk-sereg, Zsákot fogott a mérges gazda, S bedugta a hét csöpp ebet. A kutya ott inait nyomában, Futott havas buckákon át... Soká-soká körözte lágyan A víz tükrét a fény-karát. Csak vánszorgott a visszaúton, Veríték mart testet, szemet; Egyik kölykének vélte folyton A Holdat fenn a ház megett. A kék magast meredve leste Csengő vicsorral, élesen; Megvékonyult a Hold gerezdje, S letűnt a lankás réteken. És mint mikor kő koppan étek Helyett elé, ha éhezik: A hóba morzsolta szemének Aranyló csillag-könnyeit. Jeszenyin egy olaszországi strandon

Next

/
Oldalképek
Tartalom