Heves Megyei Hírlap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-28 / 253. szám
’-J Csoóri Sándor: „Világhiány” ii. Vannak, akik azzal próbálják hűtögetni a magam elleni lázadásaimat, hogy most a „politizálás heveny ideje” zajlik, ne sajnáljam tehát a meg- íratlan tanulmányokat, verseket, esszéket, mert győzni most nem bennük és általuk lehet, hanem a politikával. Győzni a politikában? Egy írónak? Még akkor sem, ha ez a győztes politika, mondjuk, az én elgondolásaimat igazolná. Nem szeretnék képmutatónak látszani: tudom, hogy egy- egy társadalmi rendszer átalakításához hatalmi erőre: vagyis győzelemre van szükség. De a lélek világát, az egyénét, a személyiségekét néha nehezebb átalakítani, mint a társadalmakat. Ki merne például győzelemről beszélni valamilyen emberi fájdalom fölött? Vagy a lélek- hasadás és lélekvesztés állapotában? A dráma és a tragédia műfaja szinte már önmagában js - tiszta létezésében - épp arról tanúskodik, hogy számtalan élethelyzetben elképzelhetetlen a győzelem. Egyedül a katarzis lehetséges: a megtisztulás, a megvilágosodás, valamiféle salaktalan emelkedettség. Idézzük csak föl futólagosán a modem kor egyik Iegb- rutálisabb tévedését. Azt a vakságot, amellyel a lángelméjű Tudomány és a lángelméjű Technika Embere mindenáron a természet fölé akart kerekedni. Maga alá gyűrni a földet. Nagyjából ez sikerült is neki. S mivel fenyeget most ez a győzelem mindnyájunkat? Bukással! Egy írót tehát ne szédíthessen senki gyp^fajyn^l..Különösen manapság, amikor az egész emberi szellem világát ugyanolyan végzetes veszedelmek fenyegetik, mint a természetét. Hisz nemcsak folyók, tengerek apadnak és mocskolódnak el, hanem az éVezredek alatt fölhalmozódó hit s belátás forrásai is. A ^jívből előtörő végtelenség. Ez a nagy egyensúlybomlás - néhány évtized alatt - itt játszódott le a szemünk előtt. Végig kellett néznünk és élnünk, hogy a XX. század embere hogyan vált sokkal fejlettebbé műszakilag, mint erkölcsileg. Igen, végig kellett néznünk, ahogy a szellem és a lélek művekbe rögzített anyagtalan csodáit - egyebek közt épp a politika segédletével - félreszorították a legkülönfélébb csodaeszközök, csodatalálmányok, csodafegyverek. A termékeny kíváncsiságot és áhítatot az egész világra kiterjedő turistabámészkodás. A háborúk, a haláltáborok, a gu- lagok, az ördögi agyafúrtsággal berendezett diktatúrák pedig azt mutatták meg kendőzetlenül, hogy az egyén elszemélytelenedésével egyidejűleg hogyan csökkent a létezés egyediségének az értéke. S vele együtt a kilúgozott, a megbecstelenített emberi nyelvé, szavaké, költészeté. Megértük azt, hogy korunkban még a legkülönbek is - egykét kivételtől eltekintve - csak nagyon kevés dologért, pontosabban a legkevesebbért voltak hajlandók szorítóba lépni. Mit is írt Evola, a kitűnő olasz gondolkodó századunk természetéről? Azt, hogy napjainkban az élet eszközei fontosabbakká váltak, mint maga az élet. Néhány évtizeddel ezelőtt erre az állapotra mondták rá sikeres filozófusok és társadalomkutatók fölhangosítva, hogy elidegenedés. József Attila-jóval megelőzve ezeket a rangos urakat - érzékletesebb fogalmat talált erre a sivár léthelyzetre. Ezt írta: világhiány. Politizálgató, szorgalmas őrületemben valami hasonlót kezdek érezni magam is. Levegőhiány? Világhiány? Az orvosok, föltételezhetően, azt mondanák erre, hogy túlfeszítettem magamat és kimerültem. A lélekgyógyászok pedig azzal toldanák meg, hogy bizonyára egyoldalú ügyekkel foglalkozom régóta, és ez nyomorgat. Való igaz: túl sok már nekem a program, a hadakozás, a célszerűség, a közvetítés, a jóváhagyás: túl sok a széttépett papírszeletként lebegő tény a koponyámban, és túl sok a hétköznap is. Bármerre tekintek: mindenünnen a közgazdaságtan és a kereskedelem szemei néznek. Unom ezt a szolgálatos önfegyelmet. De legfőképpen magamat, akiben - ha így megy tovább - az élet is átváltozik politikává. íróként hogy elítéltem mindig az elefántcsonttorony lakóit! S íme: belekerültem magam is. Csakhogy most nem a költészet, hanem a politika tornyáról van szó. Úgy látszik, az embert - bizonyos idő után - nemcsak a bűnei, hanem az igazságai és az erényei is fenyegethetik. * (Záradék) Sokan azt hiszik, hogy a valóság alapja mindig szilárd és tapintható, akár egy betonépületé. Hihetném velük én is. De mióta kínosan távol kerültem az irodalomtól, egyre kevésbé hiszem. Sőt azt vallom, hogy a valóság alapja egyedül az a költői ihlet lehet, amely ezer alakban, egyszer a fájdalomból száll föl, máskor a gyönyörből vagy a végtelenség megsejtéséből. Az ihlet nélküli valóság: nem valóság. Csak jelentés nélküli kő, utcasarok, jelentés nélküli ország. Nem véletlen tehát, ha sok hétköznapi esemény között sóvárogva keresem magamban s másban is azt a hangot, amely az elfoglaltságaim fölé emel. Valamelyik reggel, a megmegszakadó alvás után is, boldogan ébredtem föl. Álmomban egy lovat láttam futni a szőlőhegyen, egy nyergelet- len pejszívű lovat. A karóerdők között futott, hullámzó háttal, céltalanul, de felejthetetlenül. Az egész napom olyan volt ettől az álomtól, mintha verset írtam vagy verset olvastam volna. Bényei József Mint az isten Véraláfutások ingemen Sebek bíbor és kék ajakkal Szorgalmas az idő billog-vasa Égő hús fintorog a század Szombatig tart a szomorúság Kitakart halottak vacognak A létezés ásító tömegsír A vasárnapokat beszögezték Imádni oltár arcnyi sincs De minden minden áldozat csak Feladom fehér ingemet (Ne sírjatok a számadáson) Meztelen állok Mint az isten Jenei Gyula Hazafelé varjú-göröngyök törik a havat, elmaradnak napsütötte tanyák, a félelemnek nincsen neve, szikrázik a föld havas teste, végtelen síneken visz a vonat. még nagyobbnak tűnik az árvaság, megyek a táguló semmibe. hogy titkuk az Isten is befedte. Négyessy Zita: Apu ot L egalább egyszer berúgott volna, szívből, lélekből! - sóhajtotta anyu. Ha ezt apu hallja, kopasz feje búbján égnek meredeznek maradék hajszálai: - Marikám, be lehet rúgni úgy istenigazából. Vagy úgy be lehet rúgni, akár egy disznó. Esetleg, ha már ezekhez a szavakhoz ragaszkodsz: be lehet rúgni szívvel, lélekkel. De szívből, lélekből? Ez így helytelen! Anyu nem vágná zsebre a kioktatást. Mentségeket keresne: „Cili is így szokta mondani...”, de ez aput nem hatná meg, tenne ő arra, mit és hogy csinál Cili, anyám főnöknője, ami rossz, az rossz. Érvelne tovább, ajánlgatná Grétsy László műsorát, míg végül anyu bepörögne, kiszáguldana a konyhába, bevágná maga mögött az ajtót, ne halljuk, hogy hüppög. Apu csak másodpercekig élvezné a diadalt, cinkosan ránk kacsintana, „győztem”, de aztán elszégyellné magát, és kimenne anyu után, hogy megvigasztalja. Egy kicsiny ideig még duzzogna anyu, öklével látványosan maszatolná könnyeit, de a fejében már kész a visszavágó, s mondataitól (ha helyesen mondja, ha helytelenül) megtörne apu. Mert anyunak nem volt könnyű élete. S ezt adandó alkalmakkor oda is dörgölte apunak, mintha ő lenne a bűnös. ■ Nem a mindent elsöprő, bö- höncös nagy szerelem kötötte össze őket, hanem a társadalmi elvárások: egy lánynak 23 évesen már illő férjhez mennie. Lajos pedig éppen alkalmasnak bizonyult erre a célra. Mert a Lajos egy becsületes, dolgos ember, aki hazaadja a fizetését, nem szoknyabolond, nem kocsmázik, és szeretni fogja a gyerekeit. Lajost az ígérete kötötte. Amikor egy Mikulás-bál után randit kért Marikától, az a lakcímét adta meg, kérje el őt a fiú az apjától, ha már találkoz- gatni óhajt vele. Lajos besétált a kelepcébe. Marika apja (a nagyapám) nekiszegezte a kérdést: - Aztán komolyak-e a szándékai, fiatalember?-Természetesen - hebegte Lajos, és innen már nem volt visszaút. Akkor sem, amikor a lányról kiderült: tüdőbeteg. A Vas megyéből Budapestre felkerült fiú (aki azért szedte otthonról a sátorfáját, merthogy ellopták a biciklijét, s nem volt mivel Rábasömjénből Sárvárra járnia) .megriadt. Az ő falujukban kerülték azt, aki köhögött. Egy tébécéssel ösz- szeállni maga a pokol, normális férfi ilyet nem csinált. Apám mégsem táncolt vissza. Hogyan is tehette volna, ha már egyszer kinyilvánította legkomolyabb szándékát. Összeházasodtak, és beköltöztek egy albérleti szobába. Az ifiasszony éjszakánként párnájába fúrta az arcát, ne hallja a férje, már megint köhög. De az hallotta. — Meggyógyulsz, Marikám - simogatta a vállát, és bőgtek hajnalig. Anyu tényleg felépült. Csak későn. Amikor ’56-ban átspurizhattak volna a határon, hogy apám bátyjánál, Jóskánál, Kanadában vidámabb életet kezdhessenek, még javában köhögött. Lajos nem mert elindulni vele.- Ha akkor elmegyünk, nem itt tartanánk - kesergett sikertelenebb napjain apu. Afféle szobai ellenállóként gyakorta szapulta a rendszert. Kiváltképp vasárnap délelőttönként.-Franc a pofájukba! Rajzfilmeket vetítenek a televízióban, hogy a gyerekeknek ne legyen kedvük misére menni - füstölgőn, és elhajtott bennünket a templomba. Sehogyan sem értettük Kati húgommal: ha a prédikáció fontosabb, mint a No, megállj csak sorozat legújabb epizódja, akkor vajon apuék miért maradtak otthon? Később világosodott meg. Akkor lehettek kettesben az egyszobás összkomfortban. Jutkánk születésekor anyám sírva kérdezte az első látogatóként érkező barátnőjét: - Hogyan mondjam meg Lajosnak, hogy ez is lány lett? Pedig apu bölcsebb volt annál, hogy ezt anyu hibájaként rója fel. Tudomásul vette a tényt, ez van. Lenyelte, mint általában mindent.- Élhetetlen vagy, Lajos- kám, ez a te bajod - korholta őt anyu. - A te fejeddel én már a minisztériumban lennék. Apu képtelen volt a pedálozásra. A munka mellett, kínkeservvel szerzett diplomáját a lepedők alatt tartotta, nappal statisztikai kimutatásokat készített, este pedig sorsjegyet árusított az Örs vezér téri aluljáróban. Egy vacak kis telekre futotta a megtakarításából.- Mire nyugdíjba megyek, termőre fordulnak a gyümölcsfák - szuszogta a vizeskannák terhe alatt. Ötvenkilenc évesen agyvérzést kapott.-Kihevered, Lajoskám, és járhatsz a telekre megint - biztatta anyu. De egyedül már soha többé nem mehetett ki. Ahogy az évek teltek, már segítséggel sem. Gubbasztott a negyedik emeleti panelban, csak az utcai fák maradtak neki, az ablakból.- írjál apádról - kérlelt anyu a kórházi kezelés második hónapján. Képtelen voltam rá. Már nem apu volt az, aki ott feküdt az ágyon viaszsárgán, ötvenkilósan, csövekkel a karjában és a lábai között. Már nem írhattam róla. Átlátott volna a szitán. Rádöbben: én sem hiszek benne, hogy meggyógyul. Nem foszthattam meg őt a reménytől.- Miért írnék? - kérdeztem vissza nevetve. - Nincs neki arra szüksége. Tudja jól, hogy minden soromban, a legszárazabb tudósításomban is benne van. K iadták aput a kórházból. Még három hétig szenvedett.- Legalább egyszer berúgott volna, szívből, lélekből - mondta anyu, mikor magunkra maradtunk. Most már írhatok. Elővétel - Feledy Gyula rajza
