Heves Megyei Hírlap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-28 / 253. szám
1 1 1995. október 28., szombat_____________________________________________________________________________________________________________________7. oldal j Voltunk, Aki itt meghal, annak a modem templom mellett őrt álló harangláb tövétől hatvanhárom lépcsőfokon vezet felfelé az utolsó útja. Vagy egy nagy kanyart téve még a sárűző burkolatra váró ösvényen, hogy a falu fölé magasodó hegyecske oldalában megbúvó temetőbe kerülhessen. Aki itt meghal, azért mostanság csak egyetlen harang szól, a másiknak - a nagy harangnak - rekedt lett a kondulása. Nem azért, mert mélyen zengő hangja annyi mennybe tartó lelket kísért már át a túlvilágra. Mondják, inkább a villanymotoros ráncigálástól, mert a kézi kondítás az más, annak lelke volt. így most - Sopronban öntött bronzteste jókora repedésével - mélyeket hallgat ott fenn a csendülő kicsi mellett.- Félmillió kellene rá, hogy megjavítsák - néz fel rá Szűcs László polgármester -, de erre az idén már nem jut. Elvitte a pénzt más. A telefon, a gáz, a szennyvízhálózat. A temetői útra sem jut abból a kevésből már, hiszen hétszázezret kóstálna testvérek között is. Pedig ez a síri világ jobbat érdemelne a föld poránál, amelyen végigballag a gyásznép. Mint legutóbb is, a hónap elején, amikor az öreg bányászt, Fábri Györgyöt vitték fel a hegyoldalra. Vihették volna a rövidebb úton is, de az a hatvanhárom lépcsőfok, az nagyon meredek a haranglábtól, amelyen vaspálcika-betűk rozsdádnak: „Hívom az élőket, búcsúztatom a holtakat.”- Ahol temető van, ott van gyökere a falunak - ezt Zajacz Ernő, a Bátorból átjáró plébános jegyzi meg, miközben egy vaskos könyvben lapozgat, múltját keresve ennek az aprócska sírkertnek, amelyet hamarább pillant meg a dimbes- dombos táj vándora, mint az alant fekvő szűcsi háztetőket. A halottak itt az élők fölé költöznek. Csak a testük porlad itt, persze, a gondozott sírkövek, az októberi virágpompák alatt. Kire-kire miként emlékeznek. Itt-ott csak egy név, két évszám, amely között - mint az égen éppen elhúzó szuperszonikus repülőgép - elsuhant a röpke élet. Csendben vagy zajosan, megtűzdelve örömmel és bánattal, születéssel és elmúlással, mindenkinek a maga keresztjével.- Harmincnyolc évet húzott mint ti... le a bányában - szipogja a friss hantok fölött az öreg Fábri gyászoló felesége és lánya. - Hiába került nyugdíjba még ’80- ban, nem volt az élet már, a gyomorrák leterítette. Igen, a bánya... Ez éltetett és pusztított. Példa rá amott egy másik, kőbe vésett sors: „Balogh József, aki bányász, hősi halált halt 40. évében. 1951. máj. 26.” Fölötte a halott Krisztust tartó Mária szobra, mélyen bemélyedő boltívben. Mintha a tárna ácsolata borulna fölé örök mementóként. Negyven évig bányász volt Balog Dezső is, akit nyolc éve fogadott be az anyaföld. Felesége apró, töves virágokat szorongat a kezében.- A jegecskéket szedtem ki a hideg elől - nyitja szét a rongyos újságpapírt. - Otthon átteleltetem, s amelyik megmarad, az tavasszal újra kikerül ide - súgja meg halkan, errefelé a csendes szó illik. Fejkendője sötétje alá, barázdált homlokára csillogó verítékcseppeket csal az októberi napmeleg. Keze fejével lassan végigtörli az arcát, aztán a csupasz sírkőre mutat: - Nem sokáig marad ez így, mindenszentekre ellepi majd a sok krizantém, meg a gyertya. Kijönnek a fiaim is, s gyertyát gyújtunk, ahogy szokás, ég itt olyankor ötven, de tán még száz szál is. Olyankor szép a temető... Behunyom a szemem. Igen, már látom is, amint ezernyi pis- lákoló-rebbenő lángocska im- bolyog a fejfák között kószáló, hűvös fuvallatban. Mintha megannyi apró szentjánosbogár pöttyözné tele a tájat. Frissen vágott fenyőgallyak nyers leheleté keveredik a kanóc füstjének keser illatával, hogy körüllengjék ezt a sajátos világot.- Nyugszik itt valahol egy német katona is - mutat körbe a polgármester -, de aki ismerte, hogy hova is hántolták annak idején, már nem él. Pedig a tavasszal eljött ide egy házaspár, a hozzátartozójukat keresték, ám azóta róluk sem tudunk semmit. Amíg megvolt az a katonasír, mindig került rá egy- egy szál virág, mint a templom melletti emlékoszlop talapzatára is, kegyelettel gondolva a világháborúk áldozataira - pillantunk le Isten kör alakú házára, s a községháza előtti aprócska hősök kertjére. Aztán visszatér a tekintet, a mellettünk lévő fehér kőre ezt a feliratot vésték: „Emlékeitek fölött fájdalmunkkal örökké virrasz- tunk.”- Minden temetés fájdalmas - vallja meg a lelkész. - De a legfájdalmasabb azé - gondolkodik el -, aki az élet csíráját hordozza. A kisgyermeké, a fiatalé, akire még nagy szükség lenne, aki előtt még ott lett volna az élet. Ezeket temetni a legmegrendítőbb.... Igen, aki elveszíti szerettei valamelyikét, annak a legrosz- szabb. Még évek távolából is sajgó, még akkor is, amikor ilyentájt néhány percre megáll az ember a domborodó hantnál, s visszagondol. Hát ennyi volt az élet: gyermeki ártatlanság, kamaszbáj, röpke és örök szerelem, szülői féltés, rohanás, stressz és betegség, és elmúlás. A bölcs megfogalmazás szerint: „Voltunk, mint ti; lesztek, mint mi.” Most és mindörökké... Szilvás István Lábunk alól a földet...? SVSzubjektív ELŐBB CSAK kósza hírek keringtek róla, inkább csupán tudni vélték, feltételezték, hogy az ország nyugati részén, a határ közelében némi cselekkel idegen állampolgárok kezére kerültek hazai földek, nem egy esetben tekintélyes birtokok. Később pedig már mind meggyőzőbben állították a gazdacseréket, hivatalos értesülésekkel is alátámasztották a korábbi mendemondát. Míg mostanában ott tartunk, hogy kormánykörökben latolgatják a magyar tulajdon legális, törvény által is biztosított átruházásának lehetőségét. Talán nem lenne baj, ha javainknak mindössze egyetlen megtestesítője lenne a föld, ám tudjuk, hogy számunkra ennél sokkal többet jelent. Valójában páratlan kincsünk, jelentőségében felülmúlja a gazdaság minden értékét. Ezért is ragaszkodtunk hozzá mindeddig foggal-körömmel, emiatt volt történelmünknek többször mozgatója, s maradt mindmáig az érdeklődésnek úgyszólván középpontjában. Hiszen a hátán és méhében is életet hordoz, megélhetést teremt, jelennek, jövőnek egyaránt alighanem a legmegnyugtatóbb biztosítéka. Mégis, akik most már a földet is próbálják besorolni nagy nemzeti kótyavetyénk tárgyai közé, mit sem látszanak törődni hagyományainkkal, szokásainkkal, értékrendünkkel! Eszükbe sem jut, hogy voltaképpen mit veszíthetünk a föld- tulajdon külföldi értékesítésével akkor is, ha keményvalutával fizetnek érte. Nekik ugyanis a jobban csengő pénz a kedvesebb, fontosabb. Főleg, ha emlegethetik, hogy a nemzetközi adásvétellel új munkahelyeket is teremthetnek. Az új munkahelyeket külön előszeretettel hangsúlyozzák, szinte a legfőbb érvként ismételgetik cselekvésük helyességének igazolására. Jóllehet, nagyon is tudhatják, hogy az eddigi egyéb külföldi privatizációk során sem született több állás, mint amennyi megszűnt. Mezőgazdaságunk idegen kézben is aligha foglalkoztatna nagyobb seregeket, mint a korábbi itthoni állami, szövetkezeti földterületeken. Nemigen ad nagyobb kenyeret azoknak a családoknak, akik feje fölül szétverték a tetőt. No meg aztán, ha már így esett, maga ura lehetett, lehetne megint a magyar paraszt: ugyar miért vágyna éppen ezután szolgaságra...? EGYSZÓVAL: maradjon csak az a föld magyar kézben, s olyan valuta után nyújtsuk a kezünket - amit megtermel! Ezt pedig, hogy ne csalódjunk, bízzuk parasztjainkra, gazdáinkra! Hiszen ők értenek hozzá a leginkább! Gyóni Gyula Baloldali értékek E gyre vesződségesebb időket élünk, ráadásul mind csa- lódottabb az a népes tábor, amely az MSZP-re voksolt. Érthető, hiszen nap mint nap szembesülniük kell azzal az elszomorító ténnyel, hogy kormányzatunk mit sem törődik hajdani ígéreteivel. Cselekvéseiben nyoma sincs az állítólagos szociáldemokrata kötöttségnek, mert majdhogy kizárólagosan az SZDSZ rideg, monetáris, empátiát nélkülöző szemlélete érvényesül a gyakorlatban. A jelzések hatványozottan riasztóak. Az egyik átgondolatlan, téves intézkedést követi a másik. Aligha bocsánatos bűn szembekerülni a fiatalokkal, a stafétaváltók nemzedékének tagjaival. Nagy kockázat, nevetségesen jelentéktelen nyereségért. A művelődési tárca első embere mellébeszél, s olyasmit állít, ami valótlan. Célzott arra, hogy a rászorultak mindenképpen bekerülnek a tan- díjmentesek 20 százalékos táborába. Megmosolyogni való hamis mese, hiszen ez a kedvezmény sajnos azok fiainak, lányainak „dukál”, akik vállalkozóként szinte nyomorgó életszínvonalat vallanak be önmagukról. Tudja ezt ő is, arról azonban fogalma sincs, hogy senki sem ért egyet vele. Az érintettek nem óhajtják észrevenni, hogy vészesen feszült a hangulat, hogy a győztes párt okosabb, előrelátóbb tagsága már réges-rég azt hangoztatja: nincs más kiút, csak a balra nyitás. Ha nem ez történik, akkor kiszámíthatatlan események is bekövetkezhetnek. Nem is szólva arról, hogy a majdani választásnál a szocialisták legfeljebb csak megbukhatnak. A közéjük tartozó Nagy Sándor tisztában van a teendőkkel, látja, mi a feladat, s nem is restelli kijelenteni: csak egy demokratikus baloldali kormány munkájában venne részt. Ez persze mindössze a párt belügye lenne, ha akadna olyan erő, amelyre építhetnénk, ahová csatlakozhatnánk. Sajnos nincs, ezért illene a történelmi felelősség súlyát sokkal jobban érezni, hiszen a helytelen politizálás nemzetünk holnapjait kockáztatja. M ellesleg az ország lakosságának a zöme olyan értelemben baloldali, hogy ezen az oldalon dobog a szíve, s képtelen azonosulni a rideg vadkapitalizmussal, a csirkefogók, a szélhámosok, a közéleti kóklerek hadának arcátlan lopásözönével, szemérmetlen gazdagodásával. Olyan fundamentum ez, amely stabil alap. Az ekképp vélekedő milliók intelmeit nem lehet elutasítani, hiszen nem is olyan régen azért előlegezték a bizalmat, hogy teljesen jogos óhajaikat teljesítse valaki. Igenis létezik többféle gazdasági alternatíva. Ezt kötelesség keresni, kutatni. Meg is lelhető, de csak akkor, ha a fenn lévők a szolgálatra, a vegytiszta emberségre esküsznek, s félreteszik pillanatnyi önös érdekeiket. Ezért a népért megéri ennyi áldozatot hozni, hiszen az effajta munkálkodás az érintettek, s valamennyiünk számára gyümölcsözik. Nem feltételesen, hanem garantáltan... Pécsi István Amokfutó motorosok Van az egri Kárpát utcai lakótelepen, a Berzsenyi utcában egy gyalogosbejáró. A neve után gondolhatnánk, itt csak a járókelők jönnek-mennek. Ám a valóságban kismotorok száguldoznak rajta, a nap minden szakában. Az utca lakói panaszt tettek már több fórumon. A Lakás- szövetkezetnél meghallgatásra találtak - kaptak egy vaskorlátot, amely szűkíti a járatot. Csakhogy, amin átfér a babakocsi, ott átfér a robogó is. A rendőrségtől azt a tanácsot kapták, helyezzenek ki egy behajtani tilos táblát. Ők megfogadták a bölcs javaslatot, s immár kint virít a tiltó jelzés. De a fiúknak ez is smafu. Ők, mintha nem is látnák azt, továbbra is arra pöfögnek járműveikkel.- Legalább egyszer razziázna itt a rendőrség! - óhajtják a környékbeliek. Mit mond erre Urbán László őrnagy, az Egri Rendőrkapitányság közlekedési osztályának vezetője?- Négy munkatársam van a városra, plusz a körzetünkhöz tartozó 58 településre. Több millió forintra rúg ebben az évben a helyszíni bírságból begyűjtött pénz. Ebből is látható, hogy dolgoznak a kollégák, de nem lehetnek ott minden jelzőtáblánál.- Tegyük fel, mégiscsak sikerül elkapniuk egy motorozó srácot. Mi történne vele?- Elvileg nem sok minden. Hiába teszünk feljelentést, fiatalkorúra nem szabható ki pénzbüntetés.-A szülőkre sem? Ha a benzinre futja, akkor kinyöghetik a bírságot is, amennyiben nem tudnak gyerekeik eszére hatni...- Ha az én fiamról volna szó, elkoboznám tőle a motorját. De nem vagyunk egyformák. Sajnos, nemcsak a tizenévesek nem tartják be a szabályokat, a negyvenévesek sem. Hiába a büntetés, ilyen a közlekedési morál. És ha üldözőbe veszünk egy renitenskedőt, s az véletlenül elüt valakit, vagy kitöri a nyakát, nem ő lesz a bűnös, hanem mi. Miért hajkurásztuk szegényt?! (négyessy)
