Heves Megyei Hírlap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-21 / 248. szám
L i 1 í Ol Wi í Ü. iara™ ■ ■.z&muiM'tt- ~.zs#i _______ ^ ;,'1 Hazánkat újjáéleszteni a hitben, az akaraterőben Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke az anyanyelvről, a szellemi gyarapodásról Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke CSOÓRI SÁNDOR TENGER ÉS DIÓLEVÉL Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961-1994 MÁSODIK KÖTET PÜSKI Az író legújabb, idén megjelent kötete 1995 szeptemberében megalakult a Magyarok Világszövetsége Heves Megyei Regionális Szervezete. Az alakuló közgyűlésen jelen volt Csoóri Sándor, . az MVSZ elnöke, aki előadásában a regionális szervezetek működésének fontosságáról beszélt.- A debreceni nagygyűlés után milyen munkát folytat az MVSZ, mi lesz a következő lépés?- Mi azt gondoltuk, hogy rengeteg szó, szónoklat hangzik el, de nekünk igazából - úgy gondoljuk - cselekednünk kell. Ebbe a cselekvéssorozatba tartozott bele elsősorban a debreceni nagygyűlés, a székely udvarhelyi tiltakozó nagygyűlés, * de bizonyos értelemben már ehhez igazodtak a komáromiak is, és most a fiatalok kerékpárúba. Ez nagyon érdekes, mert körülbelül három esztendővel ezelőtt két fiú ugyanebben az ügyben már elgyalogolt Párizsba. Szerették volna felhívni a figyelmet a magyar és más kisebbségek helyzetére is, de akkor annak csak egy szűk körben maradt hatása. Ennek már most sokkal nagyobb visszhangja van, és remélem, lesz akkor is, amikor megérkeznek a strasbo- urgi parlamentbe. Gondoltunk még persze sok mindenre, hogy például a nyugati magyarság saját kormányainál hogyan hívja fel a figyelmet arra, hogy valójában mi történik? Az események lappangóak. A világot a vér, a háború és a katasztrófák izgatják: két-három-négy per- cig. Az, hogy valakitől el akarják venni az anyanyelvét, az senkinek sem tűnik fel. Pedig ha meggondolom, szellemi és lélektani értelemben az anyanyelvet elvenni annyit jelent, mint valakinek elvenni a saját világát. A vallásháborúhoz tudnám a legjobban hasonlítani: elvették az emberektől a vallásukat.- Az teljesen egyértelmű, hogy határainkon túl miért fontos a Magyarok Világszövetségének a működése. Az anyaországban, Magyarországon a regionális szervezetek megalakulásának a magyarok életében miért van jelentősége?- Az egész világon és a mi országunkban tulajdonképpen ugyanazért fontos a szervezet működése. Egy nemzet ha nem tudja megteremteni a saját külön világát, saját eredetiségét - amelyben ott van a történelem, a kultúra, a nyelv minden emléke -, ha nem tudja ezeket megteremteni, akkor lemondhat saját magáról. Mert a kultúrát nem lehet eredetiség nélkül teremteni.- Ön úgy érzi, hogy Magyar- országon a magyaroknak meg kell alakítaniuk a saját szervezetüket? Hiszen a kultúráról, nyelvről, történelemről beszélt...- Én úgy értem, hogy Magyarországon visszamagyaro- sodni kell a magyaroknak. Ezt, sajnos, már Széchenyi István is így gondolta, amikor lemondtunk a hagyományainkról. Példa erre a XVI-XVII. század: a magyarság a török időkben olyan erőt tudott mutatni sokszor, ami megmutatta a hazáért küzdő emberek akaratát. Éppen Eger ennek a legfőbb színhelye. Ha most tudnánk a szellem vagy a gazdaság területén ilyen erőt mutatni, akkor talán újra szereplői lehetnénk az európai történelemnek. De azt soha ne felejtsük el, hogy gazdasági életet igazi szellemi élet nélkül nem lehet teremteni. Nyilvánvaló a tapasztalat, hogy a tudatlan népek szegények, a gazdag információjú népek általában gazdagabbak. Mi azok közé tartozhatunk, akik egyszerre tudnánk gazdaságilag és szellemileg gyarapodni. Miután Közép- Európában élünk, minket mindig a kultúra tartott életben. Mindig az az erkölcs mentett meg bennünket, amelyikről már lemondtak bizonyos nyugati országok. A cél Magyarország újjáélesztése a hitben, az akaraterőben. Ez a soron következő dolog. Ha meggondolom, Erdélyben például a csíksom- lyói búcsúra összejön 500 ezer ember a 2 millióból. De legtöbben azok is elmennek, akik ateisták, hiszen már nemzeti ünnepüknek tekintik. Ha az arányokat tekinteném Magyarországon, akkor a W millióból legalább 2-3 millió embernek össze kellene jönnie egy nagy eseményre. Bizonyos értelemben az erdélyi vagy a felvidéki magyarság a szorított körülmények között sokkal cselekvőbb, mint a hazai. Ez a hazai magyarság - miután egészen biztos, hogy van még bennünk tiszta hely, belül a lélekben, amely kizöldíthető, egy olyan mag, amely mindig újrateremtette ezt a nemzetet - talán még sértetlen. Talán még nem sikerült elpusztítani. Az MVSZ erre a magra szeretne egy új elképzelést felépíteni.- Mennyire párt- és politikamentes az MVSZ?- Nem politikamentes, de politizálni nemcsak a pártpolitika révén lehet. Tudniillik a XX. századot a politika uralja mindenben: a hétköznapjainkban, az iskolapolitikában, a gazdaságban. Ha mi nem politizálnánk, akkor egy világon kívüli szervezet lennénk. Nem, ezt mi nem így gondoljuk. Mi a politizálásnak más formáit vállaljuk. Mondok egy példát: egy háború idején az úgynevezett hivatalos hadsereg szokott támadni, védekezni; de ha a haza veszélyben van, akkor a polgári társadalom is, a civilek is hadba mennek - 1848-ban, Kossuth toborzása idején az alföldi legények is mentek a seregbe. Én azt gondolom, hogy a haza most veszélyben van. Nagyon komoly veszélyben. Nem olyan veszélyben, mint amikor külső támadástól kellett tartani: a belső veszélyben van a hangsúly. Ezért gondolom én azt, hogy nemcsak a hivatalos embereknek, a hivatalos politikusoknak kell csatasorba állniuk, hanem mindenkinek. Az MVSZ sokkal inkább ezt a polgári erőt szeretné mozgósítani. Tulajdonképpen mindenkit, akit elér, akiben vannak ilyen vonzalmak és természetes igények. Ezeket az érzéseket nem kellene szégyellni, mert Európa attól lett Európa, hogy a nemzetek képviselni tudták saját egyéniségüket.- Az előző ciklusban az MDF részben azt szerette volna elérni, amikről ön az előbbiekben beszélt. A négy évig tartó próbálkozás óriási kudarcának oka talán az, hogy nem választották újra a fórum politikusait.- A politikának ezek a szélsőségei egy csodaváró országban majdnem természetesek. Mindig az a képzet volt előttem, hogy úszik egy kirándulóhajó. A fedélzeten rengeteg ember, s valaki elkiáltja magát: ott repül egy sirály! Mindenki arra fordul, vagy átzúdulnak az egyik oldalra. Utána valaki mást kiált, valami mást, és ugyanaz a közönség a másik oldalra zúdul. Ez a legnagyobb baj. Egy belül öntudatos, erős nép az nem így választgat, az nem így rohangál, az pontosan tudja, hogy mit kell választani. Én azt szeretném elérni, hogy a mi népünk ugyanolyan erőteljes legyen, mint egy egyéniség, aki tud dönteni. Mert csak az a felnőtt, aki dönteni tud. Ez nem a választás kérdése, mert ez nem volt igazi döntés, nem tudták, hogy mi közül válasszanak. Meg kell erősíteni egy nemzetet belülről, hogy igazán tudjon dönteni. Ha ezt elérjük, csak akkor lesz felnőtt a nemzet.- Végül, mikor találkozhatunk Csoóri Sándorral, az íróval?- Az utóbbi időben elég sokat írtam újra. Ennek nagyon örülök, hiszen az elmúlt négy esztendő egy pokoljárás volt számomra, amit úgy érzek, meg kellene írnom. Egy részét már megírtam, talán lesz módom és alkalmam befejezni. Dorkó Zsuzsanna Csoóri Sándor: i. Az utolsó hónapokban ismét rosszul alszom, mint nagyon sokan ebben az országban. Vagy ha alszom is, általában zaklatottan, s hajmeresztő álmok utóízével ébredek reggelente. Tegnap például Sztálinnal beszélgettem kettesben egy ismeretlen, falusi ház beüvegezett verandáján. Bizalmasan arról tájékoztatott, hogy van Európában egy magas drótkerítéssel körülzárt háromszögletű terület, ahol a kisebbségi sorsba került angolokat és lengyeleket visszametszett fa gyanánt engedik csak létezni. Nem kérdeztem, hogy kik őrzik őket, s azt sem, hogy hol van ez az elkerített terület, mert közlendőjénél izgalmasabb fölfedezés kötötte le figyelmemet. Amikor lassú, torokból felöblögető beszéde közben a szokásosnál kissé jobban fölnyitotta a száját, elképedve állapítottam meg, hogy a fogai: fafogak. Barnák és hegyesek. S ma éjjel pedig száműzött szakszervezeti vezetőket kellett különrepülővel hazaszállítanom Svédországból, ahol mellszoborként éltek egy vörös téglafallal körülzárt temetőben. Alsótestük nem volt, csak mellük, válluk, fejük és karjuk, s amikor közöltem velük a fölszabadító hírt, hogy fél órán belül indulunk haza, Magyarországra, némán, de hálásan pislogtak rám. Mindegyikőjükön zöld katonazubbony feszült, s a mellükön egy-egy bronzkitüntetés. Világhiány” Követhetetlen, habókos álmok! Szórakoztatók, isten- kísértően szürrealisták és ostobák. Nem állítom, hogy a tegnapihoz és a maihoz hasonlóan mindegyik politikai eredetű vagy jelentésű, de többségük föltétlenül az. Vajon lehetne-e más, amikor évtizedek óta, de különösen az utolsó másfél évben, egyebet se őröl az agyam, mint történelmet, hatalmi harcot, közéleti cselekvést, közgazdaság- tant, jogi reményeket. Egyszóval: politikát. Néha azon kapom magamat, hogy kezd leszűkülni a szókincsem, mint azoké a hadifoglyoké, akik nem mozoghatnak szabadon ég és föld között, erdőkben, városokban, domboldalakon, s nem láthatnak évekig tulipánt, zablavasat, gólyafészket; akik nem érinthetnek meg egy lassan elforduló női csípőt az utcasarkon. Köny- nyen megeshet velem, hogy két lepke váratlan fölbukka- nása közt sem a tavaszra gondolok majd, hanem az ellenzék legújabb kormányprogramjára. Több mint harminc éven át tudtam, éreztem, hogy a politika hadifogságában sínylődöm, de az utolsó két esztendőben kikényszerített írás- és véleményszabadság következtében egyre határozottabban kezdtem bízni saját fölszabadulásomban. Abban, hogy a közéletiség kényszerzubbonyát meglazíthatom magamon, s a politika csupán a maga természetes helyét és szerepét foglalja el majd az életemben. Sajnos, nem ez történt. Már-már az ellenkezője. Ami eddig a hiányával, illetve szűkösségével sanyargatott, most őrületes bőségével, hisztériáival és megszaporodott kezeivel szorongat. A nap minden órája, minden eseménye mögül a magára talált politika kíméletlen arca tekint rám. És ha csak tekintene! De találkozókra hurcol reggeltől estig; előadásokra, vitaestekre, külföldre, kormányfői vacsorákra, s azt akarja, hogy mindenhez értsek; a joghoz, a közgazdasághoz, a pénzpolitika gyanús és robbanékony kérdéseihez, eközben persze maradjak még író is, aki csak úgy mellékesen könnyed csodákra képes, hisz ha akarja, két bothoz kötve, tavaszi transzparenssé tudja átváltoztatni március első szivárványát is. Nem, nem! Ez nemcsak túlzás már, hanem szélhámosság is. írónak mondanak, imitt-amott egyenesen sikeres írónak, és lassan több mint egy esztendeje nem tudok odaülni az íróasztalomhoz S|| dolgozni. Sőt olvasni is csak |l|| úgy olvasok, kapkodva, mint aki szélsebesen eszik. Pedig politizálni én soha nem azért akartam, hogy a „nyilvánosság ormain” parádésan és sikeresen fuldokoljak, hanem hogy szabadabb lehessek. S nemcsak mint állampolgár, hanem mint író! (Folytatjuk)
