Heves Megyei Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-16 / 218. szám
Hitűnk erkölcsi tőkévé válhatott Galic (Szlovénia) műve a tárlaton •# „Öten a huszonnégyből” Az Európa 24 szülőatyja, Dohnál Tibor festőművész által szervezett kiállításon, a Mesterek Galériájában, az egri Bródy Sándor Megyei Könyvtárban ezúttal Victor Vasarely (Franciaország), Galic (Szlovénia), Feszt (Románia), Guobiene (Litvánia) és Laurema (Finnország) művei láthatók. A tárlatot szeptember 20-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Amikor 1989. október 23-án Magyarországról (Egerből) deklarálva létrehoztuk az Európa 24 Nemzetközi Képzőművésze soportot, csak hihettük, hogy teljes struktúrájában újszerű kezdeményezésünk megértőkre és segítőkre talál - tnihd e hazában, mind a civilizált Európában. Hiszem, hisszük: nem kevesebbet szándékoztunk felgyorsítani, mint a teljes európai kul- hirális-művészeti átjárhatóságot, egymás sajátos értékeinek kölcsönös megértését és megbecsülését; felmutatni a másságban' lehetséges közök'1 értéket, és- a' közös értéket is ■ teremtő másság nagy csodáját. Mindezt magánkezdeményezést! misszió által: nem felüíről irányítottan, hanem belülről szervezetten, öntisztító, fegyelemmel, megújító megújulással,, Amikor szándékunk a „szakma” olyan kiválóságainál talált visszhangot, mint például ä Franciaországot képviselő Victor Vasarely, az olasz Enzo Cucchi, a spanyol Julian Gil, a finn Esa Laurema, az izlandi Jona Gudvardardóttir, akkor hihettük: valóban tisztességes tett készülődik. 24 ország 24 tekintélyes művésze vállalta az érdekorientáltság helyett az értékorien- táltságof, felismerve, elfogadva és tudatosan bizonyítva, hogy Európa palettája annál egységesebb, minél színesebb - mindezt egyéni hangszerelésű művek által megszólaltatott nemzeti kultúrák széles, közös párbeszédében. Tehették, hiszen mindnyájan felülemelkedtek az öncélúságon, átadták magukat a megértésnek - a franciaországi korszakos mester éppúgy, mint a romániai professzor vagy a dán szobrász... i De miért éppen 24 ország és 24 művész? A 24-es szám egyÍ zerre valós és egyszerre szim- olikus, annak jelképes meg- orökítője, hogy Magyarország 24. tagként csatlakozott - demokratikus országként - az Európa Tanácshoz. A hitetlenkedőkben és a bársonyszék-kényelemben tespe- dőkben is bővelkedő munka már-már lehúzó örvényében erkölcsi erőt adott és hitet erősített, hogy szándékunk lényegét éppen olyan nagy tekintélyű személyiségek ismerték fel, mint Catherine Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára, Otto von Habsburg, a Páneurópai Unió elnöke, vagy Egon Dohnál Tibor: „...felmutatni a másságban lehetséges közös értéket és a közös értéket is teremtő másság nagy csodáját. ” Klepsch, az Európa Parlament elnöke - de az sem feledhető, hogy legkorábban Horn Gyula, volt magyar külügyminiszter, aki tervünket ismerve 1989-ben fogalmazott így: „A közös Európa csak akkor válhat valósággá, ha a szükséges politikai keretek kormányok által történő kialakítása együtt jár a népek közötti közvetlen párbeszéddel és közös munkálkodással, egymás értékeinek megismerésével és megbecsülésével. Ebben a megvilágításban értékelendő különösen nagyra az Európa 24 kezdeményezése.” Az sem titkolandó, hogy álltak utunkba őszinte szkeptikusok és megrovó „tekintetűek” is, de még olyanok is, akik azt hitték, hogy majd az Európa 24 hátán tevegelnek be Európába, s amikor csalódtak tévhitükben, elfordultak tőlünk - őket temesse a kegyes névtelenség. Hitünk megerősödött, mikor Catherine Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára - kiemelve az Európa 24 „bátor, kezdeményező szerepét és kulturális érdekét” - személyes védnökséget vállalt a Nemzetközi Képzőművészcsoport szinte egész Európára tervezett programja felett. A maastrichti szerződés pedig, az Egerből 1989-ben meghirdetett elvekkel egybevágóan, integrálta a kulturális együttműködésre, a nemzeti értékek megbecsülésére, a művészeti alkotások szabad cseréjére vonatkozó passzust. - Maastricht óta az Európai Közösség ilyen értelemben kíván kulturális közösség is lenni. Hitünk - bár sem munkánkhoz, sem szervezeti működésünkhöz sehonnan semmiféle anyagi vagy tárgyi támogatást nem kaptunk és nem kapunk - erkölcsi tökévé válhatott. Az Európa 24, Európa egyik legreprezentatívabb képzőművészeti csoportosulása élő és ható szervezetté vált. Impozáns nyitókiállítását Magyarországon, a Szombathelyi Képtárban - hazánk egyetlen modem művészeti múzeumában - rendezte. Bécsi, strasbourgi „kitérő” után Németország, Spanyolország, Ausztria, Dánia várja az Európa 24 újabb és újabb nagy kiállítását, hogy aztán bejárja Európát. Az Európa 24 igazi nagy programja mégis a nemzeti tagozatok létrehozása, hogy általuk egy rég áhított minőségcentrikus, önkéntes, szabad, nagy kulturális mozgás jöjjön létre népek és kultúrák között; ez esetben kivált a képzőművészet vonatkozásában. Nem az államközi tervek, megállapodások ellenében, hanem azok felerősítésére, együtt dolgozásra. Kimondhatom: hitem, hitünk mára vált igazi meggyőződéssé. Meggyőződésem: amilyen nagy fontosságú - és országunk hírét is polírozó -, hogy az Európa 24 eszméje Magyarországon fogant, hogy első nagy kiállítását Magyarországon rendezte, ugyanolyan nagy jelentőségű az a tény, hogy az első nemzeti tagozat is Magyarországon alakult meg - Hungária 24 néven. A Hungária 24 fővédnöke Otto von Habsburg, a Páneurópai Unió elnöke. Jelenlegi tagjai olyan - határainkon belül és határainkon túl élő - magyar művészek, akik eddig is együtt voltak e küldetésben. Akkor is, ha (netán) nem is ismerték egymást. A távolinak tűnő pólusok is összecsengenek, közösek műveik időtállóságában és az emberi tisztességben, meg abban is, hogy legtöbbjüket sem ellenszelek, sem forgószelek nem kímélték. Ez meggyőződésem. A Hungária 24 az ország több városában be kíván mutatkozni a későbbiekben, és tagjai személyes közreműködése, illetve a szakmai és állami szervekkel, támogatókkal való együttműködés által ki kívánja alakítani nemzetközi kapcsolatait is. Várja és elvárja azokat a „menleveleket”, melyek mindehhez létfontosságúak. Ha széles körben felismerik szándékunk tisztaságát és hord- erejét, akkor bizonyára megteremthetők a feltételek mind szervezeti létünk, mind programunk megvalósíthatóságához. Dohnál Tibor A kkortájt mindenütt dúlt a háború. Fejünk felett dübörögve húztak el a bombázók. Szüleim óvóhelyet építettek. Rémülten, szánakozva figyeltem igyekezetüket. Ásatták, kotortatták a földet a süvölvény szilvafa alatt.- Egy nagyméretű koporsó. Ide nem búvok be! - ordítottam fel. Mindenki megrökönyödött. Aztán mégis beparancsoltak. Csillagvert szeptemberi éjszaka volt. Innen lépkedtünk a vakondok-odúba. Lenn a félelem fojtogatott vasmarkaival. Elhelyezkedett a család. Erre a pillanatra vártam, és szinte eszelősként robbantam a felszínre.- Nem akarok meghalni, dolgom van még... Esztelenek! Egymást gyilkoljátok. Lefújták a légiriadót, anyám és nagynénéim visszatértek a paradicsomfőzéshez. Magamba roskadva hallgattam, észre sem vettem, hogy mindnyájan rólam beszélnek.- Miket mond ez a gyerek?- Túlérett...- Sebzettek az idegei. Ülök az egyre terebélyesedő lombok alatt. Ide vágytam. Az elzárkózás szigetére. Azok az izmosodó gallyak mintha az értelem diadalát szimbolizálták volna az ostoba pusztítás felett.- Sokakat hökkentett meg az, hogy a Jót mindig világosan, egyértelműen megkülönböztettem a Rossztól. A bajokat csak fokozta az, hogy véleményemet minden illendő körítés nélkül odavágtam bárkinek. Az atyai ház a kereskedői jólét kényelmét kínálta. Élveztem, hogy bármi enyém lehet, ha kérem, ha követelem. Kényeztettek, de anyám tekintetében megláttam az ímmel-ámmal megtűrtek ri- adtságát, s mindjárt tündérpalotává minősítettem riasztó szegénységben vergődő nagy- szüleim rozzant hajlékát, pontosabban azt az egyszoba- konyhát, ahol rokonukkal húzódtak meg, ahová még a cipészműhelyt is bepréselték. Itt a megértés honolt, amott a pénz keltette viszálykodás.- Mit főzött maga? Dobja ki! Készítsen mást! Terítsen újra!- Pöttömként ugrottam a zsarnok elé.- Miért bántod? Ne hatalmaskodj! Nincs igazad! Lendült a sújtó kéz, de megállt. Először, ám nem utoljára. Aztán susmus.- Nincs ez így rendjén, hiszen még csöppség. Pécsi István: Eszmélés- Nem játszik, folyton csak álmodozik. SzÖtlan, zárkózott.- Nem keresi a társakat.- Egyáltalán nem hasonlít hozzájuk. Egyszer kedvenc fámról leszedtem az összes szilvát - akkortájt nem kellett senkinek -, s több országnyi terület polgárságát „formáltam” belőlük. A hadseregek masíroztak, a parlamentekben beszédeket mondtak a képviselők. Végül is megköttetett a nagy egyezség, elmaradt a kardrántás. Beletemetkeztem az effajta elfoglaltságba. Néném hajolt felém.- Te jó Isten! Mit csinálsz itt? Sietett a többiekhez. A hangfoszlányokat felém hordta a szél.- Te Pista, begógyizik ez a fiú. Legyintettem egyet a némaság konokságával, s bogozgat- tam birodalmam krónikáját. Eltöprengtem. Az azonosság vágya sarkantyúzott.- Nézd őket! Fociznak, vívnak, íjjal lövöldöznek. Közéjük somfordáltam. Elkábított az unalom.- Gyerünk a magány szigetére. Ahhoz a virágzó szilvafához. Minek csatázzak, amikor seregeink békét kötöttek? Azt hiszem, az első szerelem volt. Kilencesztendősen. Erzsi, húgaim barátnője nálunk nyaralt, ő is megperzselődött. Hajnalban, amikor hálóinge felcsúszott, odalopakodtam leskelődni. Legközelebb hozzábújtam. Kábulat zsombított. Nem messze tőlem a felnőttek szuszogtak. Hirtelen felülről, mintegy magaslatról láttam a jelenetet.- Egyszer, valamikor ez már megtörtént velem... - sajdult belém. Elszállt a mámor, szembenézett velem a festetten valóság. Záróakkord az idillre. Hasonlót kerestem. Kábítószerként hatottak rám a könyvek, mintha a szerzőkkel találkoztam volna. Ma már világos, hogy Stella fényeit fedeztem fel műveikben. Akkor azonban csak az lepett meg, hogy mennyire ismerősök. Faltam írásaikat, s az sem zavart, hogy történeteik kifejletére rögvest rájöttem. A legszívesebben velük dis- kuráltam. Ott, a jelképes csodafa alatt. A jelenbe suhanás elkeserített. Mintha elszakítottak volna enyéimtől. Megzavartak meditációmban. Felmordultam.- Hagyjatok velük!- Mamuka - egyik néném hívtam így - tágra nyílt szemekkel nézett, és elsietett. A magyarázatot a lugasból csapdosta felém a szél. Éz a Tamás nem komplett. Szóljatok Simon doktornak. Megérkezett az öreg. Vizs- gálgatott. Megmosolyogtam szegény sarlatánt, ő azonban magabiztosan közölte a verdiktet:- Semmi baj, kérem, kicsit vérszegény. Levegőváltozás kellene. Megszületett a döntés. Irány a nagy tó, a vastagabb pénztárcájúak agyonrajongott Mekkája. Fullasztó kánikulában indultam a hegynek, csomagom, ballonkabátom cipelve. Félúton elillant a jelen, s a fényözönben egy hang simogatott:- Ő is onnan érkezett... Riadtan botorkáltam nagyanyám testvéreihez. Napokig kutattak az elhagyott holmik után. Faggattak, de szótlanságba menekültem. Meglepődtem, amikor később megkerültek a szanaszét heverő cuccok. Nem magyarázkodhattam. Lesújtó véleményük a verandáról szivárgott ki:- Kótyagos ez a kamasz... Hiányzik egy kereke. Sajnáltam őket. Azon a délutánon - káprázatos tiszta kék ég borult ránk - a vízparton futottunk össze. O volt, s bennem motoszkált a megérzés.- Onnan, onnan... Későn érkezett és búcsúzott. Ma már nem titok számomra, hogy a Stella bolygó jegyét viselte, de ez csak nekem csillant fel néhány pillanatra. Azóta sok ezer kilométerre rendelte a sors, ki tudja, milyen megbízatással. C ímét se sejtem. Akkor rögződött belém fájdalmas mementóként egy szólástöredék. Solus eris... Egyedül maradsz.
