Heves Megyei Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-19 / 194. szám
Szent István szobra az egri várban ÍÜTÓ Fr. I ?/ 1í\Rí\7i. U TXT Első uralkodónk örökzöld hagyatéka „István, a kegyes Czakó István: „ ...a magyar szentek sorában neki dukál a legnagyobb nyilvános ünnep. ” Ősi tradíció, hogy augusztus 20-án államalapító királyunkra, Szent Istvánra emlékezünk. Ennek módját, jellegét olykor erőteljesen befolyásolták a pillanatnyi, az egyáltalán nem ideális, rideg és torzító politikai érdekek. A lényeg azonban nem csorbulhatott, hiszen az őt tisztelő milliók legalább gondolatban folyvást fejet hajtottak tagadhatatlan értékei, magvas erényei előtt. Nemcsak a vallásosak, nemcsak a katolikusok, hanem e kis hon polgárainak zöme is. A több mint öt éve kibontakozó demokratikus légkörben - s ez természetes - egyre való- sághűbbé formálódik az egyértelműen nemes arcéi, mind hiánytalanabbá mintázódik a megnyerő portré. Erről beszélgettünk ár. Czakó István provikáriussal, az Egri Bazilika plébánosával, aki a témakör avatott ismerője. Először a hívők kötődésének összetevőit taglaltuk.- Egyházam álláspontja az - egyébként saját véleményem is -, hogy a magyar szentek sorában neki dukál a legnagyobb nyilvános ünnep. Ez voltaképpen régi gyakorlat, amely mindenképpen megalapozott. Azt is mondhatom, hogy olyan karakter, amilyenre mostanság igenigen szükség lenne. Hadd érzékeltessem ezt néhány vonásának, tulajdonságának kiemelésével. Kétségtelen, hogy a kereszténységet tekintette a jövő útjának. Ezért létesített püspökségeket, emiatt rendelkezett úgy, hogy minden 12 falunak egy templomot kell emelnie. Ezek történeti adalékok, ugyanakkor számosán - még a történetbúvárok körében is - azt nyomatékolják, hogy tűz- zel-vassal, meglehetősen nyersen terjesztette a hitet.- Az ejfajta vélekedésnek semmi köze a valósághoz. Olyan ítélet ez, amely nem épít konkrét adalékokra. Nem vitatható, hogy egyesek neki tulajdonítják Szent László drákói reguláit. Az életét feldolgozó két legenda közül az egyik visszavetíti - teljesen indokolatlanul - ezeket az ő korába. Mindennek semmi alapja nincs. Azt híresztelték, hogy az ellene fellázadt dunántúli Koppányt leverése után vandál módra kivégeztette, testét négyfelé vágatta, s az egyes részeket ugyanennyi város kapujára szegeztette ki. Gyorsan megjegyzem: ezt nem ő, hanem anyja parancsolta, az az asz- szony, akiről feljegyezték, hogy meglehetősen kemény személyiség volt, aki a férfiakkal együtt lovagolt, ivott. Elsősorban fia érdekében cselekedett így, de önmagáról sem feledkezett meg. Nem óhajtott ugyanis - a lázadó sikere esetén - annak másodfelesége lenni. S ha már itt tartunk, akkor arra is utalok, hogy a kereszt érdekében igen eredményesen tevékenykedett Géza fejedelem is. Ő Mainzból hívatott papokat, akik a magyar származású Szent Márton kultuszát hozták magukkal hazánkba. Ebből is kiviláglik, hogy utódja befejezte, megkoronázta az általa is igen fontosnak tartott művet.- Miről beszélnek a tárgyilagos krónikások?- Thietmar merseburgi püspök, aki a császári famíliához tartozott, terjedelmes munkában dolgozta fel kora históriáját. A hajdani tollforgató - erről személyes impresszióim is vannak - őszinte vallomással indított. Kijelentette: bevallja, hogy valamennyi szereplőjének tetteiben mindenekelőtt a rosz- szat fedezte fel, mivel maga is púpos. Ostorozta is Boleslaw lengyel fejedelmet, a cseh koronás főt brutalitásukért. Istvánról azonban így nyilatkozik: senki sem látott olyan kegyes uralkodót, mint ő, aki az ellene felkelő, a cseh földre menekülő Gyula után küldte annak családját. Nem tagadható: bizonyos mérvű pozitív génhatás is érvényesült, hiszen feljegyezték, hogy anyjának apja volt hasonló hangoltságú. A többi királyt a legdicsőségesebb és leghatalmasabb jelzőkkel „díszítették”, őt mindnyájuktól eltérően „csupán” kegyesnek és legszelídebbnek minősítették. A diskurzus során arra is fény derül, hogy ez a kivételes és legszelídebb” jellem jelenünknek is példamutató.- Jeleskedett gazdaságszervezőként. Pénzei nemzetközi fizetőeszköznek számítottak, s a régészek ma is találnak példányokat belőlük Finnországban és a balti államokban is. Ráadásul nemcsak előrelátó törvényeket hozott, hanem gondoskodott azok betartatásáról is, nyugalmat, rendet, békét teremtve. Mostani kifejezéssel szólva: európai egyéniség volt. Erről tanúskodik levelezése. Rendszeres kapcsolatot tartott a pápával, a clunyi apáttal. Zarándokhelyeket létesített Aachenben, Rómában, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben. Befogadta az elűzött skót hercegeket, nekik birtokokat adott. Csak érdekességként jelzem, hogy Tiszaroff nevében rájuk utal a hagyomány. Épp ezért úgy érzem, országunknak ilyen messzire látó, a holnapokat pásztázó, a különböző részleteket nagy egésszé formáló személyiségre lenne szüksége, aki humánus töltéstől áthatva, kincseit népe számára kamatoztathatná. Méghozzá kitartóan, szívósan, lankadatlanul. Ez aligha vitatható... Pécsi István Tévhitek, legendák, tudós magyarázatok Tovább őrzi titkait államiságunk jelképe, a korona Tudományos tanulmányok, hipotézisek, évtizedes búvárkodások eredményeit összegező fejtegetések sokasága született a magyar államiság immár évezredes jelképéről, a koronáról. Honnan származik, kik készíthették a patinás ötvösremeklést? Volt, lehetett-e egyáltalán „Szent István koronája” első királyunk fején? Két része hogyan, miként találkozott, kik és miért ötvözték egybe; netán eredendően is ma ismert formájában lett volna? Néhány kérdés csupán a számtalan közül. Valamennyire születtek már elhihető erejű érvekkel alátámasztott válaszok. És születtek nem kevésbé meggyőző, gazdagon dokumentált cáfolatok. Mindezen túl a „pia fraus”, a kegyes csalás ihlette történetek, vallási, népmeséi forrásokból táplálkozó históriák, legendák sokasága szövődött körülötte. Hiteltelen vállalkozás tehát ennek a 216 milliméter átmérőjű, a tetején levő, ferdén álló kereszttel együtt nem egészen 18 centi magas nemzeti ereklyének és felbecsülhetetlen értékű műkincsnek születési helyéről, koráról és más életrajzi adatairól bármit is teljes bizonyossággal állítani. Ami biztos: aranyból készült, rekeszzománc képekkel, nagy drágakövekkel és gyöngyökkel díszített remekmívű ékszer. A kutatók nagy többsége kétségtelen tényként fogadja el, hogy két részből áll. Felső fele sötétebb aranyból kimunkált két - egyenként 51 milliméter széles - keresztpánt, amelyet ábráinak latin nyelvű magyarázatai alapján a szakirodalom latin koronának nevezett el. A két pánt halványabb, több ezüstöt tartalmazó aranyabroncson nyugszik, amelynek zománcképeit görög nyelvű feliratok egészítik ki. Az alsó részt ezért görög (bizánci) koronaként könyveli el a régi és az új szakirodalom. Itt azonban máris ingoványossá válik az ismeretek talaja. Van ugyanis a koronának legújabb szakirodalma is, amelyben avatott elemzők állítják, hogy a korona nem két félből egybemunkált ékszer, hanem egységes, egybetervezett és készített fejék. Azok mondják ezt, akik a korona eddigi legalaposabb - 1983-ban lezajlott - műszaki szemléjének szakértő részesei voltak: egy négytagú aranyműves csoport és egy öttagú mérnök-műszaki csoport tagjai. A történészek és művészettörténészek véleményével szöges ellentétben álló következtetést elsősorban a korona szerkesztési módjából, elveiből és méreteiből vonták le. Ennél is sokkal vitatottabb azonban az ereklye keletkezésének története. A korábbi ismeretek alapján egybecsengő álláspont volt, hogy a felső részt II. Szilveszter pápa adományozta István királynak. Am a feltételezés alapjául szolgáló dokumentumról, az úgynevezett Szilveszter-bulláról egyértelműen kiderült: nem más, mint hamisítvány. Tovább bonyolítja a dolgot István koronakérésének története, amelyet egy századdal az események után Hartvik győri püspök írt le megkapó elevenséggel. Tőle tudja az utókor, hogy István Asztrik-Anasztáz apátot, prágai püspököt küldte a koronáért és áldásért Rómába. Egyidejűleg azonban a lengyelek fejedelme is hasonló kéréssel fordult Szilveszter pápához. „A meghatározott napon, midőn a kész korona a lengyelek vezérének küldendő lett volna, megelőző éjjel a pápának látomásban az Úr angyala megjelent, és szóla néki: holnap az első órában ismeretlen nemzet követei érkeznek hozzád, kik vezérük számára királyi koronát kérendenek apostoli áldással. A koronát tehát vezérüknek, amint kéri, minden tétovázás nélkül ajándékozd oda...” - hangzik a püspök-krónikás beszámolója. Csakhogy a koronaküldésről évszázadokon át élt Hartvik- legendáról is minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy egyszerű koholmány, amelyben lehetnek ugyan igaz elemek is, de nem tudni, melyek azok. Számos kutató ennek ellenére úgy véli, hogy a korona alsó része 1074—1077 között készült, s bizánci ötvösművész Ezeréves államiságunk tanúja és megtestesítője, „Szent István korongja” keze alól került ki; a felső részt pedig körülbelül száz évvel később III. Béla készíttette saját koronázására. Ismert, hogy a bizánci császár udvarában nevelkedett, ott látott úgynevezett zárt koronákat, ezért tétetett pántokat az eredeti királyi fejék tetejére. Nem kevés történész viszont - alighanem a Hartvik-legenda szertefoszlásának hatására is - úgy véli: más időpontban, más rendeltetéssel származhatott hozzánk az ereklye. A koronaanalízist elvégzett, már említett kutatócsoport egyik vezetője, Csömör Lajos, aki széles körű összehasonlító vizsgálódásainak eredményeit könyvben is publikálta, már egyenesen úgy foglal állást, hogy „a szent korona ott készült, ahol a kereszténység és a szentkép-ikon készítés igénye találkozott az ezt elkészíteni képes technológiai ismeretekkel. Ez a hely legvalószínűbben a Kaukázus.” A készítés időpontjáról pedig a következőket mondja:- Véleményem az, hogy a korona a keresztény és a hun kultúra határán keletkezett, valamikor az utolsó, rajta ábrázolt szentek - Kozma és Daniján - halála, Krisztus után 303 és 800 között. Mindez csak adalék a Szent Korona-elmélet és keletkezéstörténet szakértőinek, művelőinek egymással feleselő és ellentmondó vitájából. A szenvedélyes viták belátható időn belül aligha jutnak nyugvópontra. Mert a korona, ezeréves államiságunk tanúja és megtestesítője, talán sohasem adja ki minden titkát... (Ferenczy Europress)